A Fidesz transz emberek ellen indított hadjárata a 2020-as 33-as paragrafussal kezdődött. A 2020. évi XXX. törvény ezen szakasza ellehetetlenítette a nem jogi elismerését, azaz ma Magyarországon a transz emberek nem változtathatják meg nevüket és nemüket hivatalos irataikban. Ezzel lényegében az állam kiírta ezeket a honfitársainkat a létezésből, megnehezítette a legátlagosabb mindennapi helyzeteket számukra (akár a banki ügyintézést, akár az orvosi látogatást), nem beszélve arról a pszichés nyomásról, melyekkel együtt kell élnie egy transz embernek, vagy valakinek, aki nem felel meg a bináris nemi elvárásoknak, vagy akinek nemi megélése és prezentációja nem tükrözi azt a nevet és nemet, ami az irataiban áll. 2022-ben ezután hírhedt módon alkotmányba került az is, hogy „Magyarország védi a gyermekek születési nemének megfelelő önazonossághoz való jogát”.

A 2025 tavaszán elfogadott 15. alkotmánymódosítással pedig deklarálták: nem csak, hogy az „apa férfi, anya nő” – hanem „az ember férfi vagy nő”. A jogalkotók szerint erre azért volt szükség, mert a „nyugati világban megfigyelhető tendenciák közé tartozik a hagyományos intézmények, például a család és a nemzeti identitás szerepének újraértelmezése, valamint az egyéni és közösségi jogok közötti egyensúly eltolódása. Ezek a változások gyakran politikai és ideológiai nyomásgyakorlással társulnak, amely a nemzetállami szuverenitás gyengítését eredményezheti.” Pár sorral később olvashatjuk, hogy „az ember születési neme biológiai adottság, amely vagy férfi, vagy nő lehet. Az állam feladata, hogy biztosítsa ennek a természetes rendnek a jogi védelmét, és megakadályozza azokat a törekvéseket, amelyek a születési nem megváltoztatásának lehetőségét sugallják.”

A nyugati világ ideológiai túlkapásai miatt veszélyeztetett „nemi önazonosság” toposza bizonyos értelemben azzal a baloldali „anti-woke” vélekedéssel is egybevág, miszerint a „transz lobbi” befolyásolható fiatalokat igyekszik transszá téríteni. A transzexkluzív feminista diskurzusokban utóbbi például úgy jelenik meg, hogy egy azonos nemű vonzalmát felfedező fiatal lány hamarabb fog szembejönni transz tartalmakkal, mint leszbikus tartalommal, ezáltal a saját leszbikusságát transzneműségnek fogja félreolvasni, így a mainstream, transzinkluzív queer mozgalmak lassan „eltüntetik a leszbikusokat”. Ehhez még az az elképzelés is társul ebben az értelmezésben, hogy a tranzícióval a transz férfiak kimenekülhetnek a nőkre kiszabott elnyomó strukturákból. A transz nőkkel kapcsolatban gyakran a biztonságos női terek érvét hozzák fel – eszerint a transznemű nők sok esetben csak „álruhába bújt ragadozók”, akiktől meg kell védeni a cisz nőket.

Ennek a vonalnak a leghíresebb képviselője J. K. Rowling, aki nem csupán hangosan támogatja a „genderidentitás-ideológia” elleni harcot, hanem jelentős pénzösszeggel is hozzájárult olyan szervezetek működéséhez, mint például az LGB Alliance. Utóbbit számos kutató, politikus, és emberi jogi szervezet gyűlöletcsoportnak minősítette, és tevékenységük nagyban hozzájárult ahhoz, hogy 2025 áprilisában az Egyesült Királyság legfelsőbb bírósága kizárta a transz nőket a diszkriminációellenes törvényből, ami ezentúl csak a cisznemű nőket védi meg ilyen esetekben. Az viszont szinte soha nem merül fel, hogy egy cisz férfinak miért érné meg átiratkozni a társadalmi nem koordinátarendszerének legprivilegizáltabb helyéről a nők társadalmi kategóriájába még inkább a transznemű nők stigmatizált pozíciójába.

Ez ráadásul annak ellenére alakult így, hogy mind a nemzetközi, mind a magyarországi transzfób retorika kezdetekben csak a cisznemű nők tereit tematizálta, hozzátéve, hogy a diszkrimináció elleni védelem a transz nőket is megilleti.

Magyarországon jelenleg a nemzetközi becsléseket arányosítva a transz emberek száma 100 és 200 ezer közé esik. Felmerül a kérdés, hogy hogyan ássa alá ez a maroknyi marginalizált ember Magyarország szuverenitását?

A szexualitás és a nemiség történelmileg meghatározott konstrukciók. Mást jelentett nőnek vagy férfinak lenni Európában, Afrikában, vagy őslakos-kulturákban a világ minden táján, és mást jelentett a 19. században vagy az ókorban. Számos törzsi kultúrában pedig léteznek a bináris viszonyrendszernél összetettebb genderrezsimek, mint például a kétszelleműség az amerikai őslakosok körében.

Azonban magát a biológiai nemet sem lehet két dobozként leírni, hanem sok, komplex eredetű és jellegű tulajdonság összessége. Az Ímán Helíf algériai ökölvívó körül kialakult morális pánik is arra mutatott  rá, hogy nem olyan egyértelműen körülhatárolható fogalmakkal van dolgunk, mint amit a cisznormativitás sugall. Ráadásul a világ népességének nagyjából 0,5-2%-áról elmondható, hogy nemi jellemzőik alapján sem a férfiak, sem a nők kategóriájába nem lehet őket besorolni, azaz interszexek – ezt a tényt pedig a tudományos diskurzus mára egyöntetűen elfogadja.

Ettől volt különösen érdekes a Fidesz februári posztja:

Az ember vagy férfi, vagy nő. És pont.
Sőt, azt tanácsolom, hogy a Pride szervezői ne bajlódjanak az idei felvonulás előkészítésével.

Ez az Orbánnak tulajdonított „idézet” egyszerre használja a tudományos objektivitás és a „keresztény családi értékek” eszméit arra, hogy bizonyítsa: a woke ideológia ugyan megpróbálhatja meggyőzni a fiatalokat arról, hogy létezik élet a nemi binaritáson túl, de mi a józan paraszti ész oldalán állva átlátunk a szitán.

Azonban akárhogyan is nézzük, a férfi/nő binaritás nem egy Istentől eredő, vagy a természetben fixált, megváltozhatatlan valóság.

Az, hogy mit fogadunk el természetesnek vagy természetellenesnek, az adott kultúra társadalmi elképzeléseit tükrözi, és nem egy „prekulturális” biológiai esszenciát.

Ha a queerség természetellenes, akkor természetellenes a nők szavazati joga is (ahogy annak ellenzői annak idején érveltek is a nők „alacsonyabb intelligenciájára” utalva). Ha a queerség természetellenes, akkor a fehér és a színes bőrű emberek keveredése is az: ezt állította a tudományos rasszizmus a 19. században.

Ma, amikor a transzellenes hangok egyre nagyobb teret kapnak jobboldalon és baloldalon egyaránt, amikor még a cisznemű melegek és leszbikusok is a „transzkritikus” oldalra sorolják be magukat, érdemes emlékeztetni magunkat, hogy a középosztálybeli meleg és leszbikus emberek viszonylagos elfogadottságukat nagyban köszönhetik olyan munkásosztálybeli transz és nemileg nemkomform embereknek, akiknek volt mersze kiállni az elnyomó strukturák ellen, például az 1969-es Stonewall-lázadások során.

Attól pedig, hogy elfogadjuk a transznemű emberek létezését és megerősítő módon viszonyulunk egészségügyi és mentálhigiénés szükségleteikhez, nem fognak megrengeni a cisz társadalom strukturái.

Ha a nemi identitás valóban kőbe lenne vésve, nem lenne szükség olyan intézkedésekre, melyek kontrollálni próbálják azt.

Ha alaptörvénybe kell emelni egy természetesnek állított intézmény védelmét, akkor gyanússá válik, hogy mennyire is természetes az – a gravitáció jogi védelmére nincs például szükség, hiszen testi tapasztalatunk, hogy senki nem lebeg a föld fölött.

A vágyaink és a testünkhöz való viszonyunk pedig nem egyszerű, alapvető szorongással jár, és nem lehet felülről érkező törvényekkel rögzíteni. Nem csak a nőiség és férfiasság definíciói nem fixáltak – a vágyaink és testi megéléseink irányai sem azok. Van, aki tinédzserként azt ismeri fel, hogy a saját neméhez (is) vonzódik. Van, aki húsz év heteroszexuális házasság után jut ugyanerre a felismerésre. Nádasdy Ádám – aki a „woke-ellenes” hangokhoz hasonlóan gyakran hangoztatja ellenszenvét az LMBTQI betűszóval szemben („én csak egy buzi vagyok”) és bifób kijelentéseket is tett már („sosem értettem a biszexuális embereket; miért nem döntik el, mit akarnak?”) – saját maga számolt be hasonló tapasztalatairól a Partizán interjújában.

Ezek az elmozdulások kontrollvesztett, bonyolult helyzetek, amikor a magunkról, mint szuverén szubjektumokról alkotott elképzeléseink rengenek meg – és amelyek kikezdik a heteronormatív vágyak és struktúrák viszonyrendszereit. Bizonyos emberek pedig arra jönnek rá az életük egy pontján – van, aki tinédzserként, és van, aki 50 évesen –, hogy a születésükkor kijelölt nemük nem egyezik meg nemi identitásukkal. A transz emberek testi valósága így épp azt a természetesnek és megváltozhatatlannak hitt vélekedést vonja kétségbe, amit a cisznormativitás próbál bebetozoni. Arra mutat rá, hogy olykor nem csak, hogy vonzalmainknak, de annak sem vagyunk „urai”, hogy a testünk milyen irányba mozdul el a társadalmi nem spektrumán. Így nem csak a vágyainknak (szexuális orientáció), de a testünknek (nemi identitás) sem lehetünk teljes kontrolljában, ahogy a „szuverén nemzetállam” is csak egy kirekesztést szolgáló, fasiszta fantázia. Így lesz poloska mindenki, aki nem fér bele a Fidesz nemzetképébe: ellenzéki újságírók, civil szervezetek, LMBTQI-emberek, romák, menekültek, egyedülálló szülők, és még sorolhatnánk.

A helyzet az, hogy queer emberek mindig is voltak és lesznek. Létezésünk azokat a kirekesztő kategóriákat kezdi ki, melyek egyetlen nemi pozíciót állítanak be „normálisnak”: a heteró, cisznemű emberekét. A radikális queermozgalom pedig épp ezzel a normatív logikával szemben szállt harcba a múlt század második felében – és ezek a küzdelmek ágyaztak meg olyan, mára sokak számára magától értetődő középosztálybeli követeléseknek, mint a melegházasság, vagy az azonos nemű párok örökbefogadása.

Így lett a transz és queer közösség a hatalom torkán akadt szálka – itthon és szerte a világon –, amit se lenyelni, se kiköpni nem tud. És ettől lesz forradalmi aktus a jelenlegi politikai viharokat átvészelve továbbra is életben maradnunk – ebbe a forradalomba pedig beletartoznak a transz emberek is. Akármennyire is szeretnék elérni akár bal-, akár jobboldalról, a T soha nem lesz leválasztható az LMB-ről. Martin Luther King szavaival élve: csak akkor lehetünk szabadok, ha mindannyiunk azok vagyunk.