A gázai népirtás és annak folytatólagos nyugati segítése egyszerű tény. Hiába érvel most úgy Spanyolország, Franciaország és Nagy-Britannia vagy akár Szlovénia kormánya, hogy a „palesztin állam elismerése” segítene a helyzeten. Ez nem igaz, hiszen a kilencvenes években kifundált, és a tehetetlen Palesztin Hatóságot létrehozó megegyezés végrehajtásának immár nincs reális alapja. A Hamaszt nyíltan vagy titokban támogató közel-keleti nagyhatalmak üres gesztusai a palesztin nép felé az ő álszentségükre világítanak rá, az pedig a mi képmutatásunk az áldozatok felé, hogy Európa egyes országai úgy tesznek, mintha az Oslói Egyezményt csak végre kellene hajtani.

A múlt hét folyamán már olyan tragikus méreteket öltött a gázai népirtás, és olyan nagy méreteket az európai közvélemény emiatti felháborodása, hogy arra több kormány is reagált. Így kiderült, Franciaország és Nagy-Britannia is arra készül, hogy „hivatalosan elismerje” Palesztinát államnak. Keir Starmer brit miniszterelnök esetében az is kiszivárogott, a kormány abban az esetben tervezi ezt a lépést, amennyiben Netanjahu izraeli miniszterelnök „nem enyhít” háborús kiéheztetésre épülő politikáján, amelynek ma már több tízezer palesztin áldozata van..

A bejelentések, úgy tűnik, csak némi zavart okoztak. Izrael természetesen tiltakozott a tervezett lépés ellen, miközben senki sem tudja, mit takarna és milyen következményekkel járna a palesztin állam hivatalos elismerése, Izrael folytatólagos elismerése mellett.

Sok előnyét felhozták a tervnek, mindegyik elméleti. Elméletben erősebb nemzetközi jogi eszközök állnak rendelkezésre egy elismert állam területén fekvő Gáza esetében; elvileg az ENSZ biztonsági tanácsa békefenntartó missziót is küldhetne oda; elvileg a gyengécske, főként papíron létező Palesztin Hatóság erősebb képviselethez jutna egy-egy londoni, párizsi, madridi külképviseleten keresztül.

A gyakorlatban azonban a nemzetközi szervezeteket illetően az Amerikai Egyesült Államoknak – ami nem ismeri el Palesztinát, és jelenlegi tudásunk szerint nem is tervezi elismerni – mindenben döntő szava, vétójoga van. A gyakorlatban Franciaország, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia pedig továbbra is lőszerrel, fegyverrel, felderítéssel segíti az izraeli hadsereg minden egyes gázai műveletét. A gyakorlatban a Gázába feltétlen bejuttatandó humanitárius segélyekről is az Egyesült Államok és Izrael hoz döntést.

A kérdés tehát: a palesztinok államisági törekvésének hivatalos elismerésének tulajdonképpen mi a valódi célja?

A válasz egyszerű: az úgynevezett kétállami megoldás hirdetésének az izraeli-palesztin helyzetre gyakorolt nyugati befolyás megőrzése miatt van szükség. 

Rossz célok, rossz megoldás

Amikor a konfliktus pusztító erőszakspiráljába a diplomácia legutóbb hatékonyan tudott beleszólni, az az 1993-as Oslói Megállapodás volt. Ez – Bill Clinton gyámkodásával – arról szólt, hogy az Izrael által megszállt területek felügyeletét megosztja a palesztin és izraeli fél, és így létrejöhet majd egyszer két szuverén nemzetállam.

Oslo elengedhetetlen előfeltétele volt az 1978-as, még Jimmy Carter által kieszközölt Camp David-i megegyezés, amely előbb Izrael és Egyiptom, majd később Izrael és az arab államok 1948 óta tartó államözi konfliktusait sorra megszüntette. Ekkor az arab államok lemondtak a palesztin felszabadítási mozgalom nyílt, fegyveres támogatásáról.

A baj Oslóval csupán az volt, hogy a jelenlegi helyzet éppen a megállapodás nyomán – tehát a nyílt katonai megszállás helyetti zavaros helyzet miatt – alakult ki.

Számtalanszor hallhatjuk ugyanis az érvelést: Izrael és Netanjahu nem hagyhatja abba a „háborút” (ami mostanra döntő mértékben fegyvertelen civilek egyszerű meggyilkolásából áll), amíg „a Hamasz” meg nem semmisül, meg nem adja magát, és akár elviekben is létezik. Mindezen követelések során az izraeli kormány még az iszalmista politikai- és terrorszervezet fegyveres és politikai szárnyát sem különbözteti meg egymástól. Nem világos tehát, hogy a a hadicél a Hamász mint fegyveres testület kiszorítása a Gázai övezetből, a Hamasz mint politikai szervezet teljes mértékű felszámolása, avagy az összes Gázai övezetben jelen lévő fegyveres, és terrorlistán lévő palesztin szervezet egyidejű felszámolása. Világos hadicélok kijelölése híján pedig senki sem tudja megmondani, hogy a blokád és az izraeli támadások pontosan mikor, milyen feltételek mellett lehetnének megállíthatóak.

október 7-e és az izraeli településeket, ott pedig a civileket ért támadások óta attól hangos a magyarországi és nyugati sajtó is, hogy Gázával az a baj, azért kell pusztulnia, mert a Hamasz kvázi-állama, ami így egyben „terrorállam” is.

Mindez egyetlen okból van így. Azért, mert Izrael kormánya, a palesztin felszabadítási szervezetek és az Egyesült Államok által kialakított békeformula, a „kétállami megoldás” lehetőséget adott egy „Hamasz-állam” legitim, és diplomcáiai alapon elismert megszervezésére.

A Gázai övezetben az kétezres évek eleji izraeli katonai megszállás alatt még léteztek zsidó telepek. Ezeket ugyanúgy, mint sok ciszjordániai telepet, radikális, ultranacionalista zsidók alapították és lakták, kifejezetten a palesztin lakosság elleni „térfoglalási” kísérletként. Aríél Sárón, Netanjahu elődje a miniszterelnöki székben, a jobboldali Likud élén 2004-2005-ben éppen arra hivatkozva üríttette ki az izraeli hadsereggel ezeket a telepeket, hogy biztosítani akarta ott a palesztin nemzetállami szuverenitást, méghozzá éppen az Oslóban kialkudott feltételek alapján.

George W. Bush elnök és kormánya gyámkodott afelett, hogy 2006-ban a Gázai övezet palesztin lakói demokratikus úton döntsenek új kormányzatukról, az amerikaiak akkor még hathatósan támogatták, hogy a választást a Hamasz erői, és ne a Jasszer Arafat vezett Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) akkor már idősödő, korruptnak tekintett, és az USA-ellenes nagyhatalmakkal jó viszonyt ápoló hivatalnokai nyerték meg. Mindezek után Izrael sikeresen épített viszont a 2008-as és azt követő gázai hadműveletek során politikai tőkét abból, hogy a „kétállami formula” miatt a radikális iszlám mint állami- szubállami alakulat is megjelent a térségben.

Mondhatni tehát, hogy a kétállami megoldás, a közel tiszta etnikai államokat és az azokon belüli szabad választás intézménye – annyi mint kutyaharapást szőrével orvosolni.

Felmerülhet persze a kérdés: ha a megoldás katasztrófába torkollik, miért kell odaadni a térség adminisztrációját lakóinak? Hiszen ma már józanabb ítélőképességű – igaz, abszolút kisebbségben lévő – izraeli zsidó aktivisták is elismerik: államuk „apartheid” jelleget öltött. Izrael már visszavonult  vezérkari főnökei és titkosszolgálati vezetői éppen a napokban írtak közös, nyílt levelet, amelynek tartalma hasonlóképpen az, hogy Netanjahu hadműveletei katonailag értelmetlenek, a Hamasz megszűnt stratégiai fenyegetés lenni Izrael államra, a szenvedést meghosszabbítani tehát nincsen értelme.

Két nép, egy állam – nem utópia, hanem kényszer

Ez viszont burkolt módon a „kétállami megoldás” lehetetlensége mellett való érvelés is. Amit Izrael közvéleménye még csak halkan, alig, vagy egyáltalán nem mer kimondani: a kétállami formula vége Izrael mint „tiszta, zsidó nemzetállam” végének előhírnöke is. Amíg Izrael Állam „főként a zsidó nemzet hazája”, addig ezt a jellegét csak palesztin nemzetiségű kisebbségi lakói, és a megszállása alá eső palesztin népesség durva elnyomásával tudja megőrizni. Ez a megszállás, elnyomás viszont egyre költségesebb, egyre kevésbé szavatolja Izrael többségi társadalmának stabilitását és biztonságát. Önmagát számolja tehát fel.

Az úgynevezett „egyállami megoldás” – amelynek során Izrael multietnikus és összes lakói számára egyenlő állampolgári jogokat biztosító országgá alakulna át – nem csupán utópia. Ez lehet a jelenlegi izraeli állam strukturális válságának végső eredménye egy napon. Nem idealista értelmiségiek, holdkóros radikálisok kényszerítik ki felülről, hanem alulról válhat realitássá akkor, amikor a jelenlegi viszonyokat a kirekesztő államalakulat már nem tudja elviselni.

Ez a mostani, a 2023-ban kezdődő kegyetlenkedés-sorozat és az Irán elleni háború utáni politikai helyzetben viszont először jelentheti azt is, hogy a régi izraeli állameszme eltűnése nem lesz egyenlő a „nemzethalállal”, az izraeli zsidók „tengerbe szorításával”.. Hiszen jelenleg – és ez a gázai humanitárius katasztrófa nyomán mindennél világosabb – nincs olyan arab vagy muszlim állam, amely hiteles és súlyos külső fenyegetést tudna jelenteni Izrael számára.

Ebben a helyzetben a palesztin nemzetállami törekvések elismerése az önálló palesztin állami léthez nem járul hozzá. Ellenben – legalább papíron – egy olyan helyzetet igyekszik helyreállítani, ami eddig is csupán csalódást, visszaéléseket, háborút, terrort és kegyetlenséget okozott a helyben élőknek. A kétállami megoldás így csupán arra lenne jó, hogy a Nyugat megőrizhesse befolyását a térség felett. Hiszen a velük kvázi szövetséges Izrael Állam támogatását a valóságban igen kevés nagy európai állam függesztené fel valójában.

A névleges, szimbolikus palesztin állami létre az amerikai Demokrata Párt Jimmy Carter elnök ideje óta úgy tekint, mint a palesztin fegyveres mozgalom teljes kapitulációjának ellenértéke, ami valójában viszont az égvilágon semmit sem szavatol a palesztinok millióinak. Ahogy a mostani gázai és ciszjordániai fotók is tanúskodnak erről – még a puszta életüket sem.