Magyar Péter szakított az óellenzék öngyarmatosító stratégiájával, miközben a Fidesz „koloniális önszeretetre” épülő retorikáját is maga mögött hagyta. Ebben áll a Tisza fő újítása, no meg a technokrata populizmusban, aminek ugyanakkor már láthatóak a korlátai. 

Tanulni a Fidesztől

Magyar Péter kétségkívül jelentősen megújította a korábbi magyar ellenzék moralizálásra és antiorbánizmusra alapuló kommunikációját. Persze ő is az antiorbánizmusra és a tavaly óta egyre erősödő kormányváltó hangulatra épít, ugyanakkor ő eltanulta a Fidesztől azokat az elemeket, amelyeknek az (részben) a sikerét köszönheti. A Tisza a Fideszhez hasonlóan olyan tömegszintű politikai projekt lett, ami retorikájában nemzeti populista vonalat üt meg, konkrét elveit és intézkedéseit tekintve azonban több társadalmi osztálynak is politizál, és nem egyértelműen jobb- vagy baloldali.

A Fidesszel is részben ezért volt ennyire nehéz szembeszállni az elmúlt 15 évben: mert nem olyan jobboldali párt volt, amit baloldali elképzelésekkel és intézkedésekkel tisztán meg lehetett támadni. Bár például a családi adókedvezmények rendszere a felső- és középosztálynak kedvezett, az árstopok, a rezsicsökkentés, és hasonló intézkedések tekinthetők úgy is mint a dolgozó osztálynak, különösen a legszegényebbeknek tett engedmények, hiszen ezeknek a hatását ők érezhették a leginkább. A rezsicsökkentés, bár növelte a társadalmi egyenlőtlenségeket, csökkentette az energiaszegénységet és ezzel általánosságban a szegénységet, az árstopok pedig a legszegényebbek terheit mérsékelték – legalábbis rövidtávon, és különösen a 2022-es választások előtt -, mivel ezek a háztartások költik jövedelmük legnagyobb hányadát élelmiszerre. (Természetesen emellett a Fidesz populizmusa, amely Orbán Viktor személyében láttatta a magyar nép egyetlen igazi képviselőjét, ezeket a rétegeket a gazdaságpolitikai intézkedések mellett is igyekezett érzelmileg a kormánypárthoz és különösen a kormányfőhöz kötni.)

Ez adja a jelentőségét annak, hogy Magyar Péter a Tiszát egyfajta posztideológiai pártként, a bal- és jobboldal áthidalásának retorikájával építette ki. („Nincs bal, nincs jobb, csak magyar.”)

A Fidesz által oly sokat emlegetett „centrális erőtér” megtámadása tehát kulcsfontosságú volt a Tisza sikerében; ebben pedig óriási szerepet játszott az, hogy Magyar Péter nem elsősorban a nyugatiasság és modernség képviselőjének akarta beállítani magát – amely hibába az óellenzék képviselői újra és újra beleestek -, nem moralizál és felháborodik a kormánypárt intézkedésein, hanem retorikájával társadalmi többség kialakítására törekszik.

Azonban nem csak az ellenzéktől akart eltávolodni – bár ez kétségkívül a Tisza-projekt egyik fontos célja -, hanem a Fideszhez képest is bizonyos fokú újítást képvisel. Ez pedig egy több évtizedes politikai dichotómia megtagadásában áll.

Önkolonizáló emancipáció: A rendszerváltás utáni szocialista-liberális blokk története

Az óellenzék képviselői a 2010-es évek során újra és újra megelégedtek azzal, hogy a progresszív budapesti rétegnek politizáljanak, mivel tudták, hogy az a típusú kozmopolita, nyugatos, EU-párti, kulturálisan progresszív kommunikáció, amelyet használnak, elsősorban ezt a csoportot tudja megszólítani. Emellett azt gondolták, hogy a Fidesz túlságosan „kimosta” a többi magyar agyát, akik egyébként is a „jónak” tartott „nyugati értékekhez” képest túlságosan ragaszkodnak a nacionalizmushoz, ez pedig az emberek gondolkodásának elmaradottságát jelzi.

Gagyi Ágnes ezt a típusú gondolkodást, ami a rendszerváltás óta meghatározó a magyar balliberális politikai oldalon, „önkolonizáló emancipációnak” nevezi, mivel a cél az, hogy minél közelebb kerüljünk a nyugati társadalmakhoz, eltávolodjunk az elmaradottnak tartott nacionalizmustól, és ezáltal mi is modernné váljunk. Ehhez azonban le kell vetkőznünk a kelet-európai identitásból fakadó „másságunkat”, és nyugatosodnunk kell, amennyire csak lehet.

Bár a 2000-es években még hívogató lehetett a nyugathoz hasonulás ígérete, Gyurcsány Ferenc modernista-neoliberális projektjének látványos bukása után az emberek többsége – különösen azok, akiknek soha nem volt elérhető a kozmopolita, nemzetközileg mobilis életmód, amelyet az EU-hoz csatlakozás vetített előre – már sokkal kevésbé hitt a „felzárkózás” ígéretében. Ebben a helyzetben pedig különösen sértőnek tűnhet az a típusú önkolonizáló diskurzus, amely a magyar politikai és intellektuális elitek körében a „magyar néplélek” különleges szerencsétlenségére vezeti vissza a nyugati életmód itthoni megvalósulásához fűződő álmok kudarcát. Ékes példája ennek ez a Ferge Zsuzsával készített interjú, amelyben a szociológus az autokrácia szó nélküli eltűrésére és a demokratikus értékek nem megfelelő mértékű meghonosítására vezeti vissza az Orbán-rezsim sikerességét, mondván: „mi [magyarok] mindig mindent elfogadtunk”.

Ugyan Gagyi szerint 2014-re kifáradt a balliberális oldal önkolonizáló emancipációs stratégiája, és megkezdődött egy olyan szókincs keresése, amely az alsóbbrendűnek titulált tulajdonságokat megpróbálja megértésre méltó emberi tulajdonságokká alakítani, mégis, az óellenzék nem tudott előhozakodni komolyan vehető politikai alternatívával. Ebből is következett az óellenzék narratívaválsága, ami abban állt, hogy az antiorbánizmuson túl – „mi ennek a rendszernek a szöges ellentétét képviselnénk” – nem volt képes saját világképét és értékeit egy koherens, a többség meggyőzésére törekvő történetté szervezni.

Bár a korábbi stratégikus, önkolonizáló emancipációs megközelítést annak bukása után hivatalosan elvetette ez az ellenzék, alternatívák hiányában mégis tulajdonképpen azzal a politikai üzenettel operált, hogy másodjára becsszó jobban fog sikerülni a neoliberális modernizáció. Ezt pedig az emberek érthető módon nem tartották hitelesnek.

A koloniális önszeretet

A másik oldalt, amelyet 2010 óta a Fidesz-kormány testesít meg, Gagyi a „koloniális önszeretet” politikájaként azonosítja. Eszerint az önkolonizáló emancipiáció ontológiai fenyegetést jelent a nemzetre, és erre a nemzeti kvalitások pozitív értékelésével kell válaszolnunk. Ennek legradikálisabb fajtája a (szélső-)jobboldal – elsősorban a Fidesz – által a globális hierarchiák átértékelése, újracímkézése:

míg az óellenzék szerint Magyarországnak a „Nyugatot” kell követnie és ezzel levetkőznie másságát, a Fidesz szerint pontosan a „Nyugat” az, ami hanyatlik, és Magyarország testesíti meg a valódi „európai értékeket”, amelyek elsősorban a kereszténység, a hagyományos családmodell, és a nemzet hangsúlyos szerepét jelentik a Fidesz narratívájában.

Azonban ez a stratégia ugyanúgy megerősíti azokat a globális hierarchiákat, amelyek ellen látszólag harcol, hiszen a rasszizmus, idegengyűlölet, szexizmus, homofóbia és a szelektív pronatalizmus alapján jelöli ki a „mi” és „ők” egymással szemben álló csoportjait. Ez azt jelenti, hogy ez a stratégia „a globális hierarchiában betöltött pozíció kérdését a saját társadalom minőségének a kérdéseként” teszi fel, ugyanúgy, mint az önkolonizáló emancipáció. Ennek ellenére – vagy pontosan a könnyen érthető problémák és megoldások ajánlata miatt – ez nagyon sokáig működni látszott: jó volt a nyugathoz való felzárkózás be nem következett ígérete helyett azt gondolni, hogy valójában nem is akarunk oda tartozni, nem is akarunk olyan életmódot: a saját utunkat vagyunk hivatottak járni, és pontosan ettől leszünk erősek. Működött, amíg a gazdaság jól ment és a rezsim eredményeket tudott felmutatni, azonban kevésbé működik az utóbbi időszakban, s egy ilyen gazdasági-politikai válsághelyzet esélyt nyújt a politikai újításra.

Magyar Péter pedig képes volt úgy pozicionálni magát és a Tiszát, hogy sem a koloniális önszeretet, sem pedig az önkolonizáló emancipáció politikájával ne lehessen vádolni. Az óellenzékkel való együttműködés, illetve a nyugatos, kozmopolita értékrend hangsúlyozásának elutasításával sikeresen elhatárolódott a „vidékieket” lenéző, a nacionalizmust vagy akár hazaszeretetet elmaradott gondolkodással azonosító, a nyugathoz jobb híján hasonulni akaró óellenzéktől, vagy legalábbis annak domináns részétől. Tudatosan kerüli az elsősorban a budapesti progresszív köröket megmozgató kérdéseket: emiatt például elég visszafogottan kommunikált a Pride sikeréről. Ezzel egyetemben viszont hangsúlyosak retorikájában a „nemzeti”, „nép”, és „magyar” szavak, így jelezve a választóknak, hogy ő nem tartja maradinak és meggyőzhetetlenül konzervatívnak azokat, akiket ezek a kifejezések (is) mozgósítanak.

A koloniális önszeretetet pedig szintén nemigen képviseli, mert – szemben a (szélső-)jobboldallal – nem értékeli át a globális hierarchiákat, és nem osztja az olyan ideológiákat mint a szelektív pronatalizmus, rasszizmus, idegengyűlölet vagy szexizmus, amelyek végül ugyanúgy a globális hierarchiák megerősítéséhez járulnak hozzá. Bár fontos számára a határon túli magyarok helyzete, és sokszor használja a „magyar nép” vagy „a nemzet” kifejezéseket, amelyek az elmúlt időszakban a Fidesz exkluzív repertoárjába tartoztak, sokkal nyíltabb hozzáállással kezeli az EU-t és annak vezetőit, és nem törekszik arra, hogy a Magyarország által a globális hierarchiában elfoglalt, mondhatni jelentéktelen hatalommal járó pozíciót egy alternatív jelentésrendszerbe helyezve pozitív előjellel illesse („a „nyugat” helyett valójában mi csináljuk jól, majd meglátja mindenki”). De akkor jogosan merül fel a kérdés, hogy tulajdonképpen mit is képvisel? Egy, a nyugatosság elidegenítő keretrendszerét elutasító, karizmatikus politikus az első lépés megtételére képes volt az Orbán-rendszerből (remélhetőleg) kifelé vezető úton – de mi következik ezután?

A technokrácia korlátai

Egyebek mellett az áfacsökkentésekkel kapcsolatos, Fidesz és Tisza között nemrég kialakult licitharc is arra enged következtetni, hogy a Tiszának nincsenek kiforrott elképzelései, inkább csak néhány, a Fidesztől átvett népszerű elemmel operál. Miközben eltekint azoktól a politikáktól, amelyekből az embereknek látszólag nagyon elegük van a jelenlegi rendszerben, nevezetesen a megrögzött EU-ellenesség vagy a közszolgáltatások teljes lerohasztása. Azonban nem látni a Tisza részéről jelentős ideológiai újítást: bár a közszolgáltatások színvonalának emelése egy baloldali politikai elemnek tekinthető, a párt egésze nem köteleződik el semmilyen ideológia mellett, ehelyett gyakran szakértőkre hivatkozik, mondván, az adórendszer kérdése például túl bonyolult ahhoz, hogy egyszavas választ lehessen adni rá. Ezért mondja például Böcskei Balázs politológus, hogy a Tisza kormányra kerülése egyfajta posztorbáni konszolidációt is eredményezhet majd, mivel nem képvisel a jelenlegi rezsimmel szembehelyezkedő ideológiai újítást.

Márpedig valamikor döntéseket kell hozni, amelyeknek szükségszerűen lesznek győztesei és vesztesei – illetve osztálypolitikai vonatkozásai. Ahogyan Kováts Eszter is írja Magyar Péter nagykanizsai Tisza-kongresszuson tett ajánlatáról: ez az ígéret „a technokrácia maga: annak az ideológiája, hogy az államot cégként lehet menedzselni. A megfelelő szakértők megtalálásával, az ügymenetek optimalizálásával el lehet jutni a helyes megoldásra.”

Azonban, csak hogy egy példát mondjak: a közszolgáltatások fejlesztése nagyon költséges, a Magyar által beígért extra évi 500 milliárd egészségügyi költekezés továbbra is az utolsó helyen hagyná Magyarországot az EU-s tagállamok GDP-arányos egészségügyi költésének tekintetében – ennél többre lesz szükség az érzékelhető változáshoz, ami pedig elengedhetetlenül nagy szerepet fog játszani Magyar kormányának legitimálásában is. Ezzel együtt viszont az EU tagállamai mind serényen fegyverkeznek, ez pedig szintén egy drága vállalkozás Magyarországnak (is):

egy ponton a fegyverkezés konfliktusba fog kerülni a szociális intézkedések színvonalának növelésével, és ezt a döntést nem szakértők fogják meghozni.

Nem beszélve arról, Magyar a családi adókedvezmények rendszerét érintetlenül hagyná, és a bejelentett minimális vagyonadó sem jelentene számottevő bevételi forrást az államnak, így a felső-középosztály privilégiumait érintetlenül hagyva pláne nem lenne miből finanszírozni a közszolgáltatások minőségi fejlesztését.

Summa summarum,

az önkolonizáló emancipáció Gyurcsányékkal megbukott, a Fidesz által képviselt, a korábbi kormányok integrációs stratégiájára adott válaszban, a koloniális önszeretetben pedig addig tudtak hinni a magyarok, ameddig jól ment a gazdaság, és valóban javult az életminőségük.

Most valami újra van szükség.

Magyar Péter felismerte azt az óellenzékkel kapcsolatban, amelyet Böcskei ebben az írásában írt le évekkel ezelőtt: az „univerzálisnak szánt gondolat is lehet a gyakorlatban partikuláris”. Tehát bár az óellenzék azt gondolta, hogy üzenetei – a közszolgáltatások javítása, a korrupció csökkentése, a közpénzek visszaszerzése, az EU-val való nagyobb együttműködés – univerzális relevanciával bírnak, valójában ezek az üzenetek retorikailag egy önkolonizáló diskurzusba ágyazódtak be, ideológiailag pedig 2014 után kifulladtak.

Magyar viszont egy univerzális, heterogén csoportokból álló politikai tömböt igyekszik megteremteni az elmúlt 15 év „Orbán vs. anti-Orbán” dichotómiájával szemben; ehhez elég lehet a „mindenből egy kicsi” elv és a szakértőkre hivatkozás, különösen egy olyan politikai kontextusban, amelyben a szakértők és a hozzáértés kétségkívül fontos szerepét teljesen leamortizálta a „politika mindenek felett” elv. De kormányra kerülés esetén döntéseket kell hozni: a technokrácia nem lehet ellenszer sem az önkolonizáló emancipáció, sem a koloniális önszeretet politikája ellen.