A kelet-európai államok és Oroszország közti konfrontáció magvát 1945-nek és következményeinek ellentétes értelmezései alkotják. Cikkemben amellett érvelek, hogy az előbbi országokban jelenleg kedvelt értelmezés az antitotalitárius nézet nacionalista vadhajtása, az utóbbiban meghatározó pedig az antifasizmussal való abszurd visszaélés.  A brutális orosz agresszióra a kelet-európai államok eközben kétféle választ adtak: az imperialista uralom és a tömeges erőszak közelmúltbeli megtapasztalása szemlátomást határozott ellenálláshoz vagy lavírozó állásponthoz vezetett. E kettősség gyökereihez és megértéséhez szintén a huszadik század közepéig kell visszamennünk.

Több mint három év telt el azóta, hogy Oroszország brutális háborút indított Ukrajna ellen. A szélsőjobboldali erők ez idő alatt több jelentős sikert is elértek az EU-n belül és azon kívül. Az európai kontinens egykoron a szovjet szférához tartozó részein elmélyülő konfrontáció – mely Oroszországot legközvetlenebbül Ukrajnával, ugyanakkor a nyugati szövetségi rendszer határozottan fellépő tagjaival, kiemelt módon Lengyelországgal és a balti államokkal, is élesen szembefordítja – e helyzetben kiemelt figyelmet érdemel.

Ez az éles konfrontáció számos forrásból táplálkozik. Történeti alapjául a második világháború kimenetelének és következményeinek eltérő értelmezései szolgálnak.

Érdemes talán onnan indítanom, hogy az 1980-as évek közepén Ernst Nolte német történész egyenlőségjelet próbált tenni a Szovjetunió és a náci rezsim bűnei közé, amit a Német Szövetségi Köztársaság közéletének számos mérvadó hangja akkoriban „revizionistaként” utasított vissza. A Nyugaton eredetileg a hidegháború korai fázisában elterjedő elmélet szerint a szovjet és a náci rezsim egyaránt totalitáriusnak nevezhető. Mindkettő újszerű, forradalmi, tömegeket mobilizáló és az erőszak tömeges alkalmazásán alapuló diktatúra; különbségeiknek nincs is igazán jelentősége. E totalitárius elmélet azóta is meglehetősen népszerű, bár időközben számos történész részletes kritikával illette, nem utolsósorban azért, mert a – tipológiai hasonlóságok mögötti – történelmi realitások nagyon is eltértek. Nolte 1980-as évekbeli hírhedt cikke ezt az elméletet ráadásul nemzeti apologetikával párosította, mely szerint a nácizmus az „eredeti bűnre”, a bolsevik rendszerre adott reakciónak tekinthető.

A Nolte nézeteihez meglehetősen hasonló antitotalitárius-nacionalista álláspontok a balti és más posztszovjet államokban röviddel függetlenségük 1989-1991-es kivívása után a történeti gondolkozás befolyásos részévé váltak. Sőt,

a kelet-európai államok politikai és kulturális elitjei hamarosan ragaszkodni kezdtek a két totalitárius diktatúra „azonos bűnösségének” téziséhez. Az antitotalitarizmus mintegy „járulékos haszonként” abban is segítette a kortárs kelet-európai jobboldalt – így például a magyar történetpolitika fideszes alakítóit – hogy a helyi jobboldali tekintélyelvűség és szélsőségesség huszadik századi történetét elhomályosítsák.

A Moszkva hegemóniája alól felszabadult kelet-európai államok kapcsán tehát akár úgy is fogalmazhatunk, legalábbis amennyiben az NSZK-ból kiindulva vizsgáljuk őket, hogy csaknem a kezdetektől fogva revizionisták voltak.

A „totalitárius ikrek” széles körben elterjedt eszméjén keresztül a kelet-európaiak hatni kezdtek az Európai Unióra is, amely épp a 2004-07-es bővítési kör idején vált a történetpolitika terén is fontos szereplővé. Sőt, a kelet-európai nacionalisták nézeteit az EU – mondhatni az „elvi pragmatizmus” szellemében – hamarosan magáévá tette. Az Európai Parlament 2008-ban augusztus 23-át (a Molotov-Ribbentrop paktum aláírásának napját) a sztálinizmus és a nácizmus áldozatainak európai emléknapjává nyilvánította. Az Európai Történelem Háza – az EU parlamentjének 2017-ben megnyitott brüsszeli történeti múzeuma – a két világháború közti éveket szintén totalitarizmus és demokrácia harcaként ábrázolja, mégpedig úgy, hogy kronologikus elbeszélése a kommunista diktatúrát és Sztálin kultuszát a fasizmus és a nácizmus előtt tárgyalja. A brüsszeli múzeum készítőinek aligha volt az a szándéka, hogy tudatosan elidegenítsék az orosz látogatókat. A kiállítás e hatása azonban korántsem nevezhető meglepőnek.

Az ily módon tálalt antitotalitárius eszme ugyanis élesen szemben áll az ún. nagy honvédő háború Oroszországban állami támogatást élvező és gyakran propagandacélokra is használt elképzelésével. Eszerint a fasiszta tengely Szovjetunió elleni népirtó háborúja temérdek szenvedést okozott a szovjet népnek, de végül a Szovjetunió igazságos győzelméhez vezetett. A történelem domináns orosz értelmezése rendkívül problémás, mivel kisebbíti a sztálinizmus bűntetteinek jelentőségét és ignorálja a szovjet-orosz imperialista erőszak számos aspektusát.

A sztálinizmus és a nácizmus közti EU-s egyenlőségtétel – és ily módon a tengelyhatalmak 1941-es támadását követő pusztító háború totalitárius ikrek közti összecsapásként való újraértelmezése – eközben alapjaiban kérdőjelezi meg a szovjetek második világháborús áldozatainak és győzelmének pozitív politikai jelentőségét. Míg tehát az orosz történetpolitika antiimperialista, emberi jogi szempontból botrányos, a (kelet-)európai egyenlőségtétel az európai történeti gondolkodás jobbra tolódását jelzi.

Az 1989–91 óta bekövetkezett történetpolitikai változások ugyanakkor sokrétűbbek voltak az imént bemutatottaknál. Ahogy a 21. század első negyede bőségesen bizonyította, valójában

kétfajta, élesen szemben álló, de egymást eközben részben tükröző revizionizmussal állunk szemben. Az egyik antitotalitárius és előszeretettel tesz egyenlőségjelet ahelyett, hogy érdemben összehasonlítana. A másik viszont oly módon antifasiszta, hogy még ráerősít a szovjet korszak visszaéléseire, amely által gyakorlatilag bármely politikai ellenfelet fasisztának lehet bélyegezni.

A kelet-európaiak többek között a szuverenitás fogalmával próbálták újraértelmezni a második világháború kimenetelét, hogy rajta keresztül írják le az 1945 után is folytatódó elnyomás és megkésett felszabadulás helyi tapasztalatát. E leírások jellemzően abban csúcsosodnak ki, hogy az 1989–91-es események szüntették csak meg a második világháború közvetlen, negatív következményeit.

Putyin Oroszországa ezzel párhuzamosan egyre nyíltabban köteleződött el a második világháború „az áldozatiságtól a győzelemig” nacionalista-imperialista elbeszélése mellett. Ennyiben akár konzervatív szereplőnek is nevezhető. Eközben azonban

erőszakos bosszút próbál állni azért, amit a „nyugati befolyási övezet” hidegháború utáni kibővítéseként értelmez. 1945 szovjet korszakbeli kanonikus értelmezését úgy védi, hogy 1989-91 kapcsán revizionista, a kelet-európaiak szuverenitásának jogosultságát nyíltan elvitató nézeteket vall.

Talán felesleges részletesen firtatnunk, hogy melyik revizionizmus nyert teret előbb, a kelet-európai nacionalista-jobboldali, mely az antitotalitárius nézet vadhajtása, vagy az orosz antiliberális-imperialista, mely az antifasizmussal abszurd módon visszaél – és melyik nevezhető reakciónak az ellenoldal revizionizmusára. Ami lényegesebb, hogy a kettő közötti szakadék a 21. század első negyedében jóval tovább mélyült.

E két revizionizmus közti növekvő szakadékot azért is szükséges tudatosítanunk, mert a politikai napirendek Európa-szerte egyre inkább felülírják a történészek szakmai diskurzusait. Sőt, immár a kutatásalapú, árnyalt perspektívák teljes marginalizálódásával fenyegetnek. Bár a történetpolitikai szándékok tagadhatatlanul korábban is befolyásolták, hogy a történettudomány mely eredményei jutottak el a szélesebb közönséghez, az érzékeny történelmi kérdések újabban látott, közvetlen politikai manipulációja – melynek legszélsőségesebb példája Vlagyimir Putyin 2021-es „tézisei” az oroszok és ukránok történelmi egységéről – egyértelműen a további eszkaláció veszélyét hordozza.

A történetpolitika hatókörének érdemi korlátozása, illetve a történelmi kutatás és publikálás szabadságának biztosítása ugyancsak sürgető feladatok tehát.

---

Az antitotalitarizmus népszerűsége a hidegháború utáni Kelet-Európát épp a hidegháború korának Nyugat-Európájához teszi hasonlatossá. Közös bennük az a meggyőződés, hogy a Kreml baljós szándékaival és expanziós politikájával szemben szükség van a NATO-ra és különösen az Egyesült Államokra. E meggyőződés ma mély aggodalmak forrása a Nyugat politikai projektje mellett elkötelezett kelet-európaiak körében, hogy történelmük ismét jóval szerencsétlenebbül alakul majd, mint nyugat-európai társaiké.

Putyin Oroszországa valóban radikális revizionista hatalom, amely erőszakkal igyekszik revideálni a hidegháború kimenetelét és annak következményeit, egyúttal helyre próbálja állítani az Orosz Birodalom egykori „erejét és dicsőségét”. A Szovjetunió felbomlása viszont éppenséggel figyelmeztetésül kellene szolgáljon számára, hogy az imperialista túlterjeszkedés akár végzetes is lehet.

Ebben az összefüggésben Lengyelország és Magyarország szovjetizálása is fontos példa, hiszen e két állam 1989-ben elsőként hagyta maga mögött az egypártrendszert, mely dominóhatással volt a keleti blokkra. Még jelentősebb példa a balti államok és Nyugat-Ukrajna közelmúltja, innen indultak ugyanis azok a mozgalmak, amelyek nagyban hozzájárultak a Szovjetunió 1991-es összeomlásához.

Az 1939-es Molotov–Ribbentrop-paktum hírhedt titkosított részei, melyek a balti államok és Nyugat-Ukrajna Szovjetunióba integrálásához vezettek, tehát az imperialista túlterjeszkedés csíráit is magukban hordozták.

E történelmi összefüggések megértése a kortárs politikai törésvonalak értelmezését is elősegíthetik. Gondoljunk csak a kelet-európai régió északi (vagy északkeleti), valamint déli (vagy délnyugati) része közti különbségekre. Az északkeleti államok az orosz imperializmussal kapcsolatban évszázadokon keresztül súlyos tapasztalatokat szereztek, és közvetlen negatív hatással volt rájuk a Molotov–Ribbentrop-paktum is. Ők állnak ma az orosz revansista ambíciókkal szembeni nyugati ellenállás élvonalában, ami kevéssé meglepő.

Nehezebben értelmezhető, hogy a régió délnyugati államai, mint Szlovákia, Magyarország vagy Szerbia, Oroszország Ukrajna elleni brutális agressziója kapcsán miért tartoznak Európa leginkább kétértelmű hozzáállást tanúsító országai közé. A tény, hogy a Molotov–Ribbentrop-paktum titkosított részei őket nem célozták közvetlenül nem szolgálhat teljeskörű magyarázattal, de e kétértelműség magyarázatának részét kell képezze.

Az 1939-41 között megélt kétféle történelmi tapasztalat és Kelet-Európa kortárs külpolitikai kettészakadása közötti kapcsolat ugyanis szembeötlő – ideje lenne mélyebben is elemezni.

E régió szereplőinek szemlátomást közös célja, hogy őket többé ne szállják meg ellenséges csapatok. E cél elérésére alkalmazott stratégiáik azonban már élesen eltérnek: jelenleg azt látjuk, hogy az imperialista uralom és a tömeges erőszak közelmúltbeli megtapasztalása határozott ellenállást vagy lavírozó álláspontot eredményeztek Kelet-Európa országaiban.

Szükséges határozottan állást foglalni az agresszorral szemben. Ám a nyugati felelősséggel kapcsolatos eszmecsere kénytelen figyelembe venni azt is, hogy Ukrajna Oroszország brutális támadásával szembeni támogatása másodlagos és tragikus módon hozzájárul az ukrán, akárcsak az orosz életek elpusztításához. Szembe kell néznünk azzal, hogy a demokrácia és az autonómia, valamint a béke és az emberi életek között jelenleg csakis fájdalmas kompromisszumokat lehet kötni. Eközben a Nyugat előtt álló legsürgetőbb kihívás épp az, hogy miként lehet olyan érdemi békestratégiát megvalósítani, amely semmilyen módon sem szolgálja az orosz érdekeket.

---

Bénító bizonytalanságok közepette írom e sorokat. E bizonytalanságnak a legközvetlenebb oka Donald Trump roppant problémás és rendkívül felelőtlen elnöki tevékenysége Amerikában, valamint a két fő hidegháborús szuperhatalom közti kortárs közeledés lehetősége, amely az ukránok és általában az európaiak kárára valósulna meg. Egy radikálisan új jövő alighanem új múltértelmezéseket emelne fősodorba. Amennyiben azonban a kelet-európai történetpolitika jövőjének esélyeit közvetlenebbül kívánjuk felmérni,

van egy másik jelentős oka is jelenlegi bizonytalanságunknak: a német történetpolitika hirtelen bekövetkezett válsága.

(Poszt)nemzeti identitását alighanem egyetlen ország sem alapozta oly átfogó módon az „atyák bűneinek” emlékezetére, mint a Német Szövetségi Köztársaság. A második világháború német emlékezete elsősorban a német háborús agresszió és a náci népirtó politika legfőbb áldozataira fókuszál, így az európai zsidóságra és a szovjet polgárokra. Erről az önkritikus, elsősorban civil társadalmi szereplők által kialakított emlékezetkultúráról már sok szó esett. E „német modellt” világszerte az ún. posztheroikus történetpolitika mintapéldájaként értelmezték, bár alapelvei csak korlátozott mértékben terjedtek el Németország határain túl.

Az elmúlt évek során viszont többek között épp azt láttuk, hogy

az áldozati csoportok tagjainak későbbi politikai projektjei, különösen az Orosz Föderáció és Izrael állama iránti, történetileg megalapozott német érzékenység, sőt túlzott engedékenység milyen súlyos ellentmondásba kerülhet az alapvető emberi jogok iránti szilárd elköteleződéssel.

Ez önmagában nem ok az önkritikus emlékezeti kultúra elutasítására, de szükségessé teszi annak vizsgálatát, hogy e történetpolitika milyen járulékos következményekkel jár Németországban.

Ha pedig a német történetpolitikai modell az elmúlt évek során erkölcsi és politikai zsákutcákba torkollott, mit remélhetünk Kelet-Európa félelmekkel teli népeitől?