Románia megérkezett Európába. Röviden így foglalhatnánk össze azt a jelenséget: abban az államban, amelyben a 2010-es években kibontakozott szélsőjobboldali politika nem volt uralkodó, az osztálykérdést sikeresen etnikai-faji kérdéssé átalakító politika immár éppúgy meghatározó, mint Franciaországban, Németországban vagy Olaszországban. Az országnak vasárnap szélsőjobboldali elnöke lehet, s a közeljövőben a kormányválság nyomán szélsőjobboldali kormánya alakulhat.

A militarizálódó, a 2008-tól tartó hosszú gazdasági recesszióval küzdő, a gazdaságpolitikai célok elérése érdekében az állami elnyomást erősítő centrum hatása ez az évtizedes megszorítások miatt a legelemibb közszolgáltatásokat is immár nehezen fenntartó, súlyos szociálpolitikai és demográfiai problémákkal küzdő félperifériára. Jeleit látni véltük Szerbiában, Észak-Macedóniában, vagy éppen Boszniában. Nem kivétel ez alól Románia sem.

Románia számunkra azonban ezúttal különösen fontos példa. A szomszédos állam esete arról szól, hogy a baloldal szinte teljes eltűnése, a tág értelemben vett munkásosztályról való lemondás milyen kárhozatos folyamatoknak ágyaz meg, de egyben a Budapestről irányított magyar kisebbségi-etnikai politizálás kudarcáról is vall.

Tendenciák

George Simion, a szélsőjobboldali Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR) párt elnöke, akit május 18-án Románia államfőjévé választhatnak, válságtünet – belső válságtünet, s egyben több is mint tünet: voltaképpen az irányadó európai politikai mozgásrend helyi megtestesítője.

A nyugat-európai mainstream sajtó megnyilvánulásai ezért is álságosak – hiszen Simion belesimul a nemzetközi tendenciákba. A munkások jogait célzottan és erővel letörő Emmanuel Macron Franciaországa csakúgy példa és előzmény, mint a szintúgy az erősödő szélsőjobboldal felé nyitott politizálást folytató Németország – legyen szó Olaf Scholz volt szociáldemokrata kancellárról, aki a zöld átállást a balkáni államok rovására szándékozott végigvinni és Németország újrafegyverkezését megalapozta, vagy az utódjáról, a szociáldemokraták támogatásával az őt váltó, a pénzügyi kapitalizmus csúcsait megjárt Friedrich Merzről, aki Európa legnagyobb haderejévé tenné a németet, s lényegében felszámolta a menekültpolitikát.

S ha vasárnap a piacpárti-technokrata Nicușor Dan bukaresti főpolgármestert megelőzve csakugyan megszerzi a szavazatok többségét, Simion jövője is kikövetkeztethető. A „piac” és a „külföldi befektetők” aggodalmait sulykoló megnyilvánulásokkal szemben – ahogyan ezt a nyugati államok folyamatait a romániai helyzettel egybevető Kustán Magyari Attila elemzése is megállapítja – Simion nem jelent veszélyt a kapitalizmusra.

Ő az a jelölt, mondjuk ezt már mi, aki mindennek a megváltozását hirdeti, csak hogy a probléma magva maradjon ugyanaz.

Folyamatok

Szintén a nemzetközi fejlemények Romániára gyakorolt hatását emeli ki legutóbbi nyilatkozatában Kiss Tamás szociológus, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa is. Nézete szerint ugyanis Romániában a kilencvenes évek végétől meglévő fejlődési konszenzus ezek miatt is bomlott fel, hiszen a kapitalizmus kritikájának helyébe lépő identitáspolitika a centrum országaiban is meggyengült.

Ez a politika, mely piackonform módon, „az elosztási egyenlőtlenségektől egyre inkább elszakadó formában” jelentkezett, Romániában még az alávetett csoportok kulturális elismerését sem igazán hozta el. Ehelyett, mondja Kiss, „a haladás (»Európa«, »nyugatosodás«, »átmenet«) képzete inkább a piaci fundamentalizmussal, a korrupcióellenes küzdelemmel és a román középosztály nyugati fogyasztási standardokhoz való felzárkózásával kapcsolódott össze”.

Ezeknek a képzeteknek a belföldi és külföldi összeomlása következett most be, állítja a szociológus, amit Nancy Fraser filozófusra támaszkodva – a „progresszív-neoliberális hegemónia” végeként jellemez. Az elnökválasztás első fordulójában ugyanis világossá vált, hogy a munkások képviseletét az elmúlt 25 évben unt ruhaként magáról levető Szociáldemokrata Párt (PSD) és a vele koalíciót alkotó pártok, így a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) is a szélsőjobboldali és neoliberális kihívók mögé került. Az intézményeken keresztüli társadalmi kontrollt uraló, főként a megyei törvényhozásban erős, a különféle érdekek összefésülését unott-gépies módon végrehajtó szociáldemokratákat azonban nemcsak az elnökválasztás első, novemberi fordulóját nagy meglepetésre megnyerő Călin Georgescu, hanem Georgescu második fordulóból való kizárását követően a megismételt választás első fordulójában Simion is a küzdőtér szélére állította.

A szélsőjobboldal előretörésének – az elnökválasztás baljóslatú eredményein túl a tavalyi parlamenti választásokon is erősödött a szélsőjobboldal: az AUR megháromszorozta a szavazatait – ágyazott meg a romániai politikai osztály kritikátlan antikommunizmusa is. Lett légyen szó bármely szélsőjobboldali, romaellenes, magyargyűlölő jelöltről, könnyen kiérdemelheti a „kommunista”, „leninista” jelzőt, vagy a gyanúsítást, miszerint az egykori Securitate tagja volt.

S hiába Georgescu vagy Simion vad „kommunizmusellenessége”, a „szexomarxizmusról” szóló vad fantazmagóriák, a hatalomvágy és a puszta erőszak és politikai kiszorítósdi szülte „antikommunizmus”, mely a létezett szocializmus érdemi kritikájával nem állt elő, annak ellenére vitális és agilis maradt, hogy közben kommunisták helyett fasisztoid csoportok lettek egyre népszerűbbek Romániában. Ezt a szemléletet áthatja az a képzet, hogy Georgescura a „vidékiek”, az „elmaradottak”, az „összeesküvés-elméletek” hívei szavaznak, s következik belőle az a nézet, hogy az állam irányítását csak a „szakavatottakra”, a „hozzáértőkre” szabad bízni.

Kényszerek

Voltaképpen a szélsőjobboldal és a fásult jelent egyre enerváltabban védő kormánypártok különös küzdelmének középpontjában találta magát az RMDSZ. Orbán Viktor miniszterelnök Simion mellett szóló „tihanyi beszéde” után – mely a magyarországi konzervatív közösséget, s a nacionalista-etnicista közeget is megosztotta –, az a különös helyzet adódott, hogy míg az RMDSZ minden erejével a szélsőjobboldali jelölt ellen kampányolt, a legfőbb „anyaországi” szövetségese fura frigyet ápol Simionnal, mellyel az AUR jelöltje nem is rest a magyarok lakta megyékben házalni.

A Fidesz politikáját „árulásnak”, „hátbatámadásnak” tartó megszólalások mögé – melyeknek készséggel adhatunk igazat – sötét hátteret fest ugyanakkor, hogy a szélsőjobboldal kihívója sem kedves. Mindazonáltal a kisebbségi politizálás, melynek mozgástere eleve szűkre szabott, kivált elszenvedi, ha az etnikai-nemzeti politizálás tölti be a horizontot. A kényszeregyezségek könnyen felőrlik azt a politikát, melyet az etnikai gettó kialakításán túl az egyenlőtlenségek, a félperifériás helyzet taglalása nem mozgat. Az ilyen politikai úgy az „anyaországban” történt változásoknak, mint az odahaza történő kormányváltásoknak végzetesen ki van szolgáltatva.

Ilyen módon mára a szélsőjobboldal legfőbb kihívójának az elitista-ultraliberális tábor maradt. Borbély András jellemzése szerint a bukaresti polgármester köré csoportosuló erők világképét főként „a status quo-t képviselő, korruptnak láttatott elitektől” való elhatárolódás jellemzi. Ez az ideológia pedig a „»civil« függetlenségen és technokrata szakmaiságon, az Európai Unió iránti feltétlen lojalitáson, a neoliberális gazdasági érdekeket kiszolgáló antiszociális, profitérdekű megszorításpolitikán, és a meglehetősen hagyományos öngyarmatosító urbánus-középosztályi »nyugatosságon« alapszik”.

Lehet választani.