Nagy zajjal jár a romániai államelnökjelölt, George Simion „magyarellenessége”, ami egyfelől tagadhatatlan tény és kockázat, másrészt viszont enyhén szólva is csak részigazság. A magyar és a román nyilvánosságban is kevés szó esik arról a kérdésről, hogyan szerezhetett egy alapvetően inkompetensnek, inkoherensnek, amorálisnak, nőellenesnek, agresszívnak, pszichésen instabilnak, tudományellenesnek, antidemokratikusnak, konteókkal operálónak, Orbán- és Trump-barátnak és minden tekintetben vállalhatatlannak tartott fociultrából lett politikus ekkora támogatottságot Romániában.

Még drámaibbnak látszhat ez a helyzet, ha azt is figyelembe vesszük, hogy

Simion szavazóbázisa egy, a román társadalomban és politikában régóta jelenlévő osztályantagonizmus mentén is szerveződik.

Ha végletes tömörséggel szeretném megfogalmazni a jelenlegi tényállást, akkor azt mondanám: abban a pillanatban vagyunk, amikor a romániai politikai osztály a társadalom leginkább kizsákmányolt rétegeinek a képviseletét átengedni látszik a fasisztáknak. Hogy az államelnök-választások mögött súlyos társadalmi feszültségek állnak, azt a politikai pártok, a jobboldali és a liberális nyilvánosság is inkább elfedni, elhallgatni igyekszik. Érdemes tehát nagy vonalakban fölidézni e kérdéskör történetét.

A 90-es évek romániai politikai erőterét az jellemezte, hogy egy régiós szinten is kivételesen erős szakszervezeti mozgalom állt a román munkásosztály oldalán. A nagypolitika szintjén ehhez járult továbbá a tény, hogy az 1990-ben a választásokat megnyerő Nemzeti Megmentés Frontja 1992-ben két részre szakadt, amelyből létrejött a román politikában azóta is meghatározó erővel jelenlévő két fő politikai irányvonal: a nemzeti baloldal és a nemzeti liberális tömb. Politikai irányvonal tekintetében lényegében ezek kései utódpártjai a mostanság „establishment”-nek nevezett, jelenleg bukott kormánykoalíció pártjai, a PSD és a PNL, a szociáldemokraták és a nemzeti liberálisok.

Nézzük, ők honnan is indultak. A Ion Iliescu vezette irány a korábbi, államszocialista iparpolitika megtartását, szelektív és lassú privatizációt, egyfajta protekcionista nemzeti kapitalizmust képviselt, és az ipari menedzserekkel lépett szövetségre. A másik irányt akkor Petre Roman képviselte, aki a minél gyorsabb liberalizációt, privatizációt javasolt, és a pénzügyi-bürokrata elittel állt inkább szövetségben. Ez utóbbi tömb volt az, amely az 1996-ban megnyert választások után végrehajtotta az első, az IMF által előkészített neoliberális „sokkterápiát” Romániában.^[1] Ennek a folyamatnak volt a része, hogy ez az identitásában nemzeti liberális, gazdaságpolitikai vonalvezetésében neoliberális politikai tömb szövetségre lépett az addig partvonalra szorított értelmiséggel és bevonta őket az EU-csatlakozás előkészítésének demokratikusnak nevezett reformjaiba. (Valószínűleg ide vezethető vissza a román – és az erdélyi magyar – értelmiség inkább elitista liberális, mint egalitárius szocialista politikai kultúrája, ideológiája és nyelvezete.)

A választásokon versengő protekcionista nemzeti baloldali és nemzeti (neo)liberális tömbök versengését ebben az időben azonban az 1990 után újjáalakult szakszervezetek tartották nyomás alatt. Folyamatosak voltak a gyárfoglalások, sztrájkok, útblokádok, az összecsapások a rendőrökkel, sőt megtörtént, hogy túszul ejtették a pénzügyminisztert.^[2] A 90-es évek román munkásmozgalma tehát erős gazdaságpolitikai szereplő volt, ami hozzájárult a privatizáció és a neoliberális kisemmizés lassításához. Ebből a konstellációból érthető meg, hogy a román közbeszédben a neoliberális politikát, amely a román gazdaságot engedelmesen alárendeli az uniós hitelintézetek pénzügyi és egyéb előírásainak, továbbá a nyugati tőkének, miért nevezik, nos, „demokráciá”-nak, sőt olykor „jogállam”-nak, a protekcionista gazdaságpolitikát pedig, amely tulajdonképpen nemzeti tőkésosztályt építene – ha nem volnának ott történetesen azok a fránya szakszervezetek – viszont „kommunizmusnak”.

Ez a képlet a 2000-es években változott döntően meg. A változás egyik legfontosabb eleme a szakszervezetek módszeres szétverése volt az erőszakos rendőri fellépés fokozásával, a munka törvénykönyvének egyoldalú módosításával, a szakszervezetek elleni kommunikációs lejáratókampányokkal, a privatizációban érdekelt különféle külföldi szereplők informális akcióival, vagy például az egyik jászvásári szakszervezeti vezető meggyilkolásával.^[3]

A másik fontos mozzanat az volt, hogy 2004-ben a liberális oldal képviselője, Traian Băsescu lett az államelnök, aki 2014-ig hivatalban is maradt. Így ebben az időszakban a liberalizáció és a nyugati migráció politikája állt szemben a szociáldemokraták nemzeti tőkés/protekcionista programjával, méghozzá az előbbi határozott fölényével, és az utóbbiak tekintélyének és erejének egyre fokozódó erodálódásával. A Băsescu-korszakban lényegében stabilizálódott Románia neoliberalizációja: a külföldi működőtőke-befektetéseket célzó állami beavatkozások, bércsökkentés, szakszervezeti jogok visszavágása, többmilliósra növő migráció, a hihetetlen volumenű neoliberális városfejlesztés és bizonyos rurális régiók súlyos marginalizálódása stb..

A neoliberális gazdaságpolitika okozta hatalmas társadalmi feszültségeket a NATO- és az EU-csatlakozás, a most már külföldi befektetések nyomán újrainduló ipar és  lakossági hitelek segítettek féken tartani, továbbá ebben a korszakban vált jelentős politikai (!) szereplővé a korrupcióellenes ügyészség (DNA) is. Ezzel elkezdődött a neoliberális politikák elleni politikai és egyéb tiltakozások antikorrupciós narratívákba terelése: nem a nyugati hitelekkel meg általában az újkapitalista rendszerrel van a baj, mondták, hanem a hazai „kommunista” elittel, na meg persze az alul lévők lustaságával, az öngondoskodásra képtelen szegényekkel, a múltba ragadó újfent csak „kommunista” nosztalgiázással.

Röviden: elkezdett gyökeret verni az antiszociális középosztályi haladárság kulturális ideológiája.

A „kommunizmus” ebben az új kulturális/politikai diskurzusban tulajdonképpen (és részben máig) a protekcionista/nemzeti tőkés politikai elitek olykor vélt, olykor valós szövetségét jelentette a középosztály alatti rétegekkel, mondjuk úgy – a rövidség kedvéért –, a munkásosztállyal: ők képezték a győztes pozícióban lévő politikai elit ellenpontját. A neoliberális hegemónia megszilárdításának képezte részét egyebek mellett az államelnök felkérésére elkészített Tismăneanu-jelentés, amely az antikommunizmust lényegében a hivatalos állami doktrína szintjére emelte – ez egyben persze bármilyen szociális politizálás, a neoliberális gazdaságpolitika kritikájának az új kulturális konszenzus révén történő delegitimálását is jelentette.

A (neo)liberálisok, ahogyan az már lenni szokott, a 2008-as válságra a tőke veszteségeit a polgárok nyakába varró agresszív megszorításpolitikával válaszoltak. A megszorítások hatására 2011 telétől újra tüntetések indultak, amelyek tulajdonképpen végig is húzódtak ezen az évtizeden. Miközben a politikai kormányzás és botrányokozás szintjén továbbra is a liberálisok és a szociáldemokraták iszapbirkózása zajlott, a tüntetések szintjén megjelent egy, szerkezetében a 90-es évekbelihez hasonló, alapvetően a politikai osztály egésze ellen irányuló népi politizálás, a Rezist mozgalom. Ennek a mozgalomnak a tartalma és osztályszerkezete azonban egészen más volt, mint a 90-es évekbeli szakszervezeti mozgalomé.

Míg a 90-es években a népi, utcai politizálás gazdasági követeléseit, képi világát, életmódbeli tartalmát a munkásosztály, a 2010-es évek tüntetéssorozatait tulajdonképpen már az új nagyvárosi középosztály dominálta, még ha olykor előfordultak a régi típusú, szakszervezeti megmozdulások is (tanárok, orvosok, stb.). Noha a tüntetések a teljes politikai osztály ellen irányultak, sőt olykor úgy tűnt, pont azzal a politikával elégedetlenek, amelyek őket mint új középosztályt létrehozta, a politikai elitharcok és a közbeszéd szintjén a társadalmi elégedetlenséget az „antikorrupciós” és az „antikommunista” jelszavak mentén sikerült a (neo)liberálisok javára, és a szocialisták terhére átfordítani. A neoliberalizmus helyi levezénylőit és magát a doktrínát is így tulajdonképpen politikailag „kártalanították”, a károkat pedig sikeresen a szociáldemokratákra hárították át – mondván, hogy a bajok oka a még mindig itt lévő korrupt „kommunista” (értsd: tőkés nacionalista) elit. A dolog kiválóan sikerült.

Mindeközben e gazdaságpolitikai intézkedések legnagyobb veszteseinek, az ipari és mezőgazdasági alkalmazottaknak, a falusiaknak, a vándormunkásoknak, a középosztályból kiszoruló számos más réteg érdekeinek gyakorlatilag nem maradt hely, hang, képviselet és persze pénz a középosztály által uralt népi, utcai politikai ellenállások által képviselt politikai követelések szintjén sem.

Márpedig mindenki tudhatja, aki akarja, hogy a neoliberális kizsákmányolást semleges befektetési, pénzügyi és államháztartási politikának feltüntető gigantikus hazugsághalmot nem szüntethetik meg sem az antikorrupciós, sem a nyugatos és EU-párti, sem a nyugati életformát fetisizáló középosztályi vágyálmok, pláne úgy, hogy láttuk, amit az elmúlt évtizedekben mindezek a jelszavak elfedtek az elszegényedő és migrációra kényszerült tömegek szintjén. Valójában uniós szinten is új szociálpolitikai programra lenne szükség.

Klaus Iohannis tíz éves elnöksége (2014–2024) alatt tehát sikerült Romániában a neoliberális doktrínát politikailag megmenteni – ennek szimpatikus képviselője Nicușor Dan, programja „nyugatos”, „demokratikus”, „szakmai” stb. A régi recept már ismerős, noha ezt most már az új neoliberális nemzedék képviseli. A gond azonban az, hogy miközben a neo(liberálisok) tulajdonképpen túlgyőzték magukat, a középosztály alatti rétegeket, akik e gazdaságpolitikai legnagyobb terheit viselik, sikerült megfosztani a releváns, „szalonképes” politikai képviselettől.

Ők azok, akiknek a partvonalon kívül maradt táborát most átvenni látszik a jelenleg esélyesebb államfőjelölt, George Simion. Simion politikai mondandója végtelenül zavaros, mindent és mindennek az ellenkezőjét is mondja, viselkedése gyakran patológiásnak tűnik, de talán nem is feltétlenül a politikai mondanivalójával azonosulnak azok, akiknek már csak egy ilyen jelölt jelenthet reményt, hanem az indulatával, dühével és elitellenes destruktív hajlamaival.

Mindezek a vonások George Simion esetén jogosan tekinthetőek erkölcsi, jellembeli és politikai hibáknak, amelyek miatt kétségtelenül alkalmatlannak kell tartanunk arra a feladatra, amelyre bejelentkezik. De azoknak az indulata, akik őt az államelnöki székig juttathatja, véleményem szerint jogos társadalmi és politikai indulat, nem pedig „kommunista nosztalgia” vagy „fasiszta ostobaság”. A hosszabb léptékű történet felidézése ugyanis megmutatja, hogy mi történik, ha erőszakkal szétverik az szakszervezeteket, az alul lévők társadalmi követeléseit politikai regresszióként („elmaradottság”, „ kommunista nosztalgia”) és morális hibaként („lustaság”, „öngondoskodás hiánya”) bélyegzik meg. Hogy mi történik akkor, ha a mégoly óvatos szociáldemokrata politizálást is „vörös pestisnek” tekintik, amely elállja a „nyugati felzárkózás” útját, és ha a politikai elit és a vezető rétegek végső soron úgy tesznek, mintha ebben az országban csak a nyugati életmód átvételére a maga részéről máris készen álló középosztály létezne.

Mindez az arrogancia is oka a Simion által – mondom: rosszul! – képviselt társadalmi indulatnak, és a tanulság szerintem már most, a végső eredmény előtt bátran megfogalmazható, nevezetesen, hogy az észszerű és mérvadó szociális/szocialista politika megsemmisülése kapitalista rendszerekben egyszerűen a dolgok elég könnyen felfogható logikája miatt óhatatlanul a fasizmus valamely – burkolt, vagy nyílt, keményebb vagy durvább – formájához vezet.

Épp ezért bárki nyerje is meg a választásokat vasárnap, egy tisztességes baloldal fölépítése, továbbá a falusi, városi és vándormunkás szegényeket, munkásokat, a leszakadó, elnyomott, reménytelenségbe taszított társadalmi rétegeket támogató, egyenlősítő társadalompolitika és a neoliberális hegemónia megtörésének és ellentételezésének kikövetelése – az utcán, a parlamentben, a kultúrában, az értelmiség társadalmi hitvallásában – kötelező feladat lesz.