„Feri segíteni kell,
gyere vissza,
Feri segíteni kell,
gondold újra!”

(Kafkaz zenekar)

„és hogy soha többé ne jusson eszünkbe nosztalgiázni
a felnövésünk történetén.”

(Vida Kamilla: The Pointer Sisters)

Épp elkezdtem az iskolát, amikor az országgyűlés Gyurcsány Ferencet miniszterelnöknek választotta. Repül az idő, közeledem a harmadik x-hez, és az ex-miniszterelnök végre beteljesítette sok millió magyar régi kérését, és eltakarodik.

Mert tetszik vagy sem (utóbbi), Gyurcsány Ferenc az elmúlt 25 év második leginkább meghatározó magyar politikusa – volt. Épp ezért sokunk számára meghatározó politikai élmény a nyugdíjba vonulása, de nekünk, akik a 2000-es évek közepén-végén voltunk általános iskolások, és akik számára Gyurcsány az első felidézhető politikus, ez kicsit a gyerekkor vége is.

Persze az is sokat elmond, hogy Gyurcsányt még mindig 15-20 évvel ezelőtti gyerekkorunkhoz kötjük. Hiába volt fontos politikus a tízes években végig és a húszas évek első felében is, Gyurcsány Ferenc mindörökké a velünk élő kétezres évek maradt. Utólag talán mondhatjuk: a Gyurcsány-jelenség leginkább zavarbaejtő része, hogy mémmé vált a tinik körében a 2020-as évekre, mint valami 2000-es évek retrótermék.

A zakós-szemüvegesekről kialakult általános nézet ellenére, Gyurcsány Ferencet kevesen vádolták volna a személyiség hiányával vagy unalmassággal. Hol véletlenül elejtett, nagyon gyakran nyilvánvalóan szándékos mondásai, a „lárifári”, a „kígyók kígyóznak”, és persze különösen az „elkúrtuk”, velünk maradnak. Ezek egy olyan korban jelezték előre egy új politikai személyiségtípus-születését, amikor a trend még az unalmas technokraták és a fényesre polírozott, kommunikációs stábok által pontosan kitalált karizmatikus figurák voltak. Bizonyos értelemben – nem politikailag, nem ideológiailag, nem történelmi jelentőségében, hanem stílusában, mémszerűségében – Gyurcsány, és nem Orbán a magyar Trump.

De míg a politikai stílus Berlusconihoz köti, addig ideológiája az ún. harmadik utas „szociáldemokráciához”.

Miniszterelnöksége első két évében Gyurcsány teljesítette be a reményt, hogy a szabadpiaci kapitalizmussal megbékélő, sőt azt felkaroló, „nyugatos”, „ajrópéer” neoliberális-technokrata reformkormányzás (amelynek persze a szociáldemokráciához csak genealógiai köze van) elhozhatja a jólétet, a Nyugathoz való felzárkózást, a Bécsben nyitott cukrászdát.

Építenek egy utat és elhordják a hegyet: a ‘70-es évek motorizációs ígérete a kor globalizációs optimizmusával vegyítve. Itt az Új Magyarország! Wir fahr’n, fahr’n, fahr’n auf der Autobahn!

Lárifári!

A Gyurcsány-kormány második két és fél évében mindez a feje tetejéről a talpára fordult. A „nyugatos”, és kétség kívül sokszor ténylegesen a Nyugat (közelebbről az EU) által elvárt reformokról kiderült, hogy megszorításokat és a közszolgáltatások privatizációját jelentik. A máig kihasználatlan M6-os építésekor nem elhordták, de átfúrták a hegyet, és a közvélemény csak annyit gondolt: így biztos többet lehet kivenni a projektből. A magyar társadalom a piaci modernizációt a kétezres évek végére már nem ígéretnek, hanem hazugságnak tartotta.

Ennek a kiábrándulásnak vált szimbólumává – és nem okává! – Gyurcsány nevezetes őszödi beszéde. Máig rejtély, hogy miért tartotta jó ötletnek Gyurcsány káromkodva rakni helyre az MSZP-frakciót, mint ahogy az is, hogyan szivároghatott ki a felvétel a szociktól. A neoliberalizmus alapvető hazugsága mindannyiunk memóriájába beégő illusztrációt kapott a miniszterelnök vallomásával: hazudtunk.

Ugyanakkor közkeletű tévedés a Gyurcsány-kormány, az MSZP és a ‘89 utáni rendszer bukását Őszödre fogni. A szocik támogatottsága már 2006 nyarán, a „reformok” (megszorítások) bejelentésekor bezuhant, és egyébként az őszödi beszéd kiszivárgása után ideiglenesen még erősödött is. Megnyugtató sokaknak azt gondolni, hogy ha 2006-ban Gyurcsány megy, akkor elkerülhető lett volna a NER kiépülése. Ártani bizonyára nem ártott volna, de a problémák mélyebbek voltak annál, hogy egy miniszterelnök-cserével meg lehessen oldani.

A nyugatos modernizáció agendájáról derült ki, hogy rövid távon nem jólétet hoz, hanem nyomort. A hosszú távú ígéretek pedig érthető módon senkit sem hatottak meg. Hosszú távon, szól a keynes-i bölcsesség, ugyanis mind halottak vagyunk.

Nem sokkal később pedig az is kiderült: a modernizációs paradigma alapját adó szakértőiség, technokrata kompetencia sem létezett az akkori kormányokban. Nem egy vagy két párt omlott össze, hanem egy teljes világkép.

Jó kérdés, hogy mi történt volna, ha az MSZP vagy koalíciós partnere, az SZDSZ ezt felismeri. De utóbbiban semennyi, előbbiben is csak minimális képesség volt az ilyesmire. Még 15 év után is tele van közéletünk az MSZP-SZDSZ kurzus árváival, akik semmit sem tanultak saját bukásukból. Így maradt a választóknak a Fidesz, amelynek nagyarányú győzelme nem kis részben a ‘89 utáni rendszer elutasítását jelentette. Hozzá számítjuk a Jobbik közel 17 és az LMP 7 százalékát, és egyértelmű: a magyar választók háromnegyede valami újat akart.

Ez lett volna Gyurcsány Ferenc szégyenteljes politikai öröksége akkor is, ha 2009-es lemondása után visszavonul a közéletből, ahogy az helyes és logikus lett volna. De Gyurcsány visszavonulás helyett megpróbálta visszaszerezni az MSZP-t, majd híveivel kiszakadt a pártból, 2011-ben megalapítva a Demokratikus Koalíciót. Ez az utolsó 14 év, Gyurcsány politikai karrierjének messze leghosszabb szakasza arról szólt, hogy megpróbálta saját dominanciája alá hajtani a teljes Orbán-ellenes ellenzéket. Időlegesen ebben nem is volt sikertelen.

Közben zajlott a lassú mélyrepülés. A nyilvánosságnak is szellőztetett spekulációk Gyurcsány állítólagos alkoholizmusáról, egyre kevésbé koherens megszólalások, egyre több, immár nem tervezett elszólás. A valaha volt fiatal reménységből öregedő, de magát görcsösen fiatalosnak mutató politikus lett. Bőrdzsekivel és Minecraft-szerverrel. Azért időről időre megmutatta ellenzéki szövetségeseinek: az oroszlán még nem teljesen fogatlan. Csak egyre cikibb. És aztán a végjáték: előbb a versek, majd egy egész krimi, egy utolsó lakókocsis országjárás. Búcsúzóul egy mélyszegénységben élő ember nagy nyilvánosság előtti megalázása.

Ahogy írtam, ez a 14 éves szakasz hosszabb volt, mint Gyurcsány korábbi KISZ-es vagy MSZP-s karrierje. Mégis, megrekedtnek tűnik ez a 14 év: utóiratnak egy politikai karrierhez. A politikai idő bizonyos szereplők számára elvált a naptári időtől: Gyurcsány környezetéből  a 2000-es évek néz vissza ránk. Nem csak káderállományban, de eszmei és ideológiai értelemben is.

Míg 2010 a politikai időben azt szimbolizálja, hogy a magyar társadalom hazugságnak véli a 2010 előtti modernizációs-neoliberális világot, és mást óhajt helyette (persze ez a más nem bizonyult kevésbé hazugnak), addig az ellenzéki oldal egy jelentős része azzal nyugtatta magát, hogy tulajdonképpen minden rendben van, és választástechnikai eszközökkel, esetleg az Orbán-kormány összeomlásával ez a 2010 előtti világ helyreállítható.

Ezt az ellentmondást, ezt az önmagából kiforduló politikai időt szimbolizálta – ismét: nem okozta, szimbolizálta! – Gyurcsány Ferenc személye.

Ebből több minden következik. Egyrészt az „összegyurcsányozás”, azaz a különféle ellenzéki szereplők Gyurcsány-pártisággal vádolása is azért tudott igazán működni, mert az ellenzék DK-n, sőt, az MSZP utódpártjain túlnyúló része is a neoliberális-modernizációs projekthez nyúlt volna vissza. Ennek az éremnek a másik oldala volt az, hogy Gyurcsány Ferencet az ellenzéki győzelem legnagyobb gátjaként lehetett felmutatni.

Az ellenzék DK-val és MSZP-vel szembehelyezkedő szereplői, mint a Momentum vagy Márki-Zay Péter, kétségtelenül helyesen állították, hogy a 2010 előtti, tagadhatatlanul sokszor inkompetens és korrupt káderek cseréje elengedhetetlen. Mégis, pont ezek a szereplők vállaltak eszmei-ideológiai értelemben a legtisztább kontinuitást a neoliberális modernizációval. Mintha 2010-ben csak személyekre mondtak volna nemet a magyar választók, és nem egyben eszmékre.

A Fidesz sem pusztán Gyurcsány személyét használta ki rendszeres gyurcsányozós kampányai során, hanem ezt az ellentmondást a politikai időben. Gyurcsány szimbóluma volt a rezsim alapító mítoszának, a rendszerváltás rendszerének „fülkeforradalom” általi leváltását juttatta eszünkbe. Azzal, hogy a Fidesz Gyurcsányt tette meg fő ellenfelének, nem pusztán az ellenzéket próbálta meg annak legnépszerűtlenebb politikusával azonosítani, de egyben minden választást szimbolikusan a rendszeralapítás pillanatának megismétlésévé tett.

Valószínű, hogy Gyurcsány nélkül egy kicsit kevésbé lett volna erőteljes ez a négyévenkénti újraalapítás. Bizonyára mind pártja, mind az ellenzék egésze jobban járt volna, ha már 2018-19 környékén átadja a gyeplőt Dobrev Klárának. De ha nem is lehetett volna őket összegyurcsányozni, túl sokan szerették volna vagy ott folytatni, ahol 2010-ben abbahagyták, vagy pedig megpróbálni másodjára ugyanazt, csak kompetensebben.

Egyébként Magyar Péter sikerének is itt lehet az egyik kulcsa: ő nem a másodjára becsszó jobban végrehajtott neoliberális modernizációt ajánlja alternatívaként. A kérdés, ami sokakat jogosan nem hagy nyugodni, hogy akkor mi is lehet ez az alternatíva.

Ugyanakkor épp ez az időbeli megrekedtség adta azt az érzést, hogy a Gyurcsány már sosem fog eltakarodni, hogy ha fél százalékos párt élén, hát úgy, de velünk marad haláláig. Sőt, ki tudja, még talán szó szoros értelmében vett politikai zombiként is visszatért volna! A lemondás körülményei arra is engednek következtetni, hogy ha Gyurcsányon múlik, ez talán így lett volna. De valaki nyilván belátta a környezetében: az idő nem állhat örökké.

Nekünk azonban, akiknek a 2000-es éveknél korábbról már nem igazán vannak emlékeink, Gyurcsány nyugdíjba vonulása az abba vetett hitünk rengeti meg, hogy a politikában néhány dolog állandó még akkor is, ha ezeket az állandó dolgokat sose szerettük. Ő a mi kicsit sárga, kicsit savanyú Erzsébet királynőnk. Bukása, bár régóta vártuk, keserédes, és nem katartikus: helyes, hogy így történt, de mégis ő volt az a bácsi, akit először láttunk életünkben választási plakáton.

A személyes nosztalgia érthető lehet a 2000-es évek iránt. A politikai nosztalgia nem az. Nem kívánjuk, ne is kívánjuk azt a világot vissza. Jó hogy vége a 2000-es éveknek és nem jön újra el.

Gyurcsány Ferencnek azért tiszta szívből kívánunk nyugalmas nyugdíjas éveket.