Didier Eribon francia filozófus 2023-ban újabb „önéletelemző” könyvvel jelentkezett, amely a Visszatérés Reimsbe című könyve által 2009-ben megkezdett törekvés folytatása: hogyan lehet filozófiai és szociológiai keretben megragadni közeli családtagjainkhoz fűződő viszonyainkat anélkül, hogy beleesnénk a ma oly népszerű (vulgár)pszichologizálás csapdájába? A téma ezúttal a szerző anyjának időskora és halála.

Tavaly ősszel jelent meg az 1953-ban született Didier Eribon francia filozófus és szociológus Visszatérés Reimsbe (1, 2, 3, 4) című önelemző könyve, amelyben a szerző arra a kérdésre keresi a választ, hogy ő maga hogyan vált végül párizsi csúcsértelmiségivé annak ellenére, hogy a munkáscsaládot, amelyben homoszexuális fiatalként felnőtt, leginkább a szeretetlenség légköre lengte be, mindennapos jelenségnek számított a verbális erőszak, a rasszizmus és a homofóbia, és munka után mindenki jobb esetben a tévét bámulta.

A könyv vitathatatlan erénye, hogy a ma csodaszernek hitt pszichológiai keretezés helyett szociológiai perspektívából próbál megérteni egy életutat, amely társadalmi értelemben végül sokkal sikeresebbnek bizonyult, mint azt induláskor az objektív körülmények, lehetőségek, tőkék valószínűsítették. Eribon ugyanis már a párizsi Libération és a Le Nouvel observateur újságírójaként kitűnt kulturális és filozófiai tárgyú írásaival, végül pedig, számos külföldi vendégtanítást követően (Princeton, Berkeley stb.), az amiens-i egyetem professzorává nevezték ki.

A siker kulcsa, legalábbis a könyv tanúsága szerint, a homoszexualitás és az alacsony társadalmi származás sajátos egymásra hatása. Ahogyan Eribon a könyve végén összegzően megállapítja:

„az első esetben azzá váltam, aki voltam, míg a másodikban elutasítottam, hogy azzá váljak, akivé válnom kellett volna. Az én esetemben ez a két változás egymással párhuzamosan ment végbe” (213. o.).

Vagyis ahhoz, hogy saját homoszexualitását megélhesse, társadalmi osztályt kellett váltania, mégpedig bármi áron. Ebben az sem tartotta vissza, hogy családjában az intellektuális mobilitásnak sem hagyománya, anyagi, kulturális és társadalmi tőkék híján pedig realitása sem volt.

A Visszatérés Reimsbe című könyvében már 2009-ben hangsúlyos szerephez jut Eribonnak az anyjához fűződő viszonya. Az apafigura bemutatása ezzel szemben határozottan egyoldalú: a végtelenül indulatos, féltékenykedő, időnként alkoholizáló férfi egyértelműen negatív hőse ennek az élettörténeti értelmezésnek, ezért is írja Eribon az olvasó számára sokkoló, bár érthető kíméletlenséggel és nyerseséggel, hogy „nem szerettem az apámat. Sosem szerettem” (13. o.). (A könyv magyar fordításában ennek a nagyobb távolságnak az apától a határozott névelő szisztematikus használatával – „anyám” versus „az apám” – is igyekeztem hangot adni.)

Az apa halálával azonban az anya, felnőtt életében először, szabaddá válik. A Vie, vieillesse et mort d’une femme du peuple (Egy munkás nő élete, megöregedése és halála), amelyben a homoszexualitás témája egyébként szinte teljesen háttérbe szorul, azonban már a címével is sejtetni engedi, hogy ez a szabadság nem tartott nagyon sokáig, még ha ebben a szűk tíz évben, amely az apa és az anya halála között eltelt, meg is jelent az anya életében – 80 éves kora körül és 55 évnyi házaséletet követően valószínűleg először és utoljára – a szerelem.

Ahogyan Édouard Louis-nál (Egy asszony küzdelmei és átváltozásai, Monique s’évade [Monique szökése]), úgy Eribonnál is központi jelentőségű az anya és a fia viszonya, még ha elköltözését követően Louis aktívabb szerepet játszik is az anyja életében, mint Eribon a saját anyjáéban. Eribon 2023-ban megjelent könyve határozottan megrendítő: anyja idős éveit követi végig közelről, és külön hangsúlyt kap az idősek otthonában eltöltött szűk két hónap, majd az asszony halála. Ebből az origóból kiindulva próbálja meg Eribon tisztázni az olvasó és a maga számára a saját anyjához, az alapvetően nem vagy nem ilyen korán várt tragikus fordulat hatására pedig az öregséghez, a betegséghez és a halálhoz fűződő viszonyát. Vagyis

a végtelenül személyes és a végtelenül személytelen, ahogyan azt Eribon empatikus szociologizáló stílusának ismeretében megszokhattuk, szerves egységet alkot. Ez a sajátos perspektíva teszi számára lehetővé, hogy anyja magatehetetlenné válásából, majd halálából kiindulva azon is elmerengjen, hogy a betegeket, az időseket és a fogyatékkal élőket nem hogy a politikai vezetés nem tekinti a politika alanyának, de még a politikai filozófiai művekből is rendszerint hiányoznak

(elemzését e tárgyban két üdítő kivételre: Norbert Eliasra és Hannah Arendtre építi).

A Reimstől is majd’ félórányi autóútra lévő fismes-i [ejtsd: fími] idősek otthona, ahová Eribon anyja 87 éves korában bekerül, goffmani értelemben vett totális intézmény: a napirendet szigorú szabályok határozzák meg, és a segítő személyzet egyben felügyeletet is gyakorol nemcsak a bentlakók, hanem a látogatási rend és ezáltal a látogatók felett is.

A totális intézmények – laktanya, börtön, bentlakásos iskola, elmegyógyintézet – sajátja, hogy az érintkezés a külvilággal szinte marginálissá válik, és a falakon belül létrejön egy sajátos mikrotársadalom, ahol az interakciók sűrűsége miatt szinte lehetetlen a rendszertelen interakciókra jellemző idealizált képet magunkról mások előtt fenntartani, és ez képes minden érintettben szorongást kelteni.

Mindez a fiúiskola-irodalomban (Ottlik Géza: Iskola a határon, Robert Walser: Jacob von Gunten, Robert Musil: Törless iskolaévei, Patrick Modiano: De si braves garçons) is megjelenik, de az alpesi szanatóriumban játszódó Varázshegy szereplőire is szükségszerűen igaz: a valóságosnál végül senki sem képes jobb embernek mutatni magát, vagyis jelentős részben elveszítjük az ellenőrzést a magukról kialakított kép felett. Mégis, az adott intézmény elhagyásával később lehetőségünk lesz visszaragadni magunkhoz a nyilvánossá tett énkép meghatározásának lehetőségét.

Ezen a ponton az idősek otthona sajátos eltérést mutat a kollégiumi élettől, amennyiben az oda bekerülők életük végéig ott is maradnak, ahogyan bekerülni is csak akkor lehet, ha „üresedés történik”.

„A Másik tekintete […] határozza meg, hogy kik vagyunk, és mivel ez már aligha fog változni, azt is, hogy kik leszünk. Így már érthető, hogy Sartre-nál miért fonódik egybe a szégyen a tekintettel: a másik látja azt, amit nem szeretnénk, hogy lásson, ne tudjon mindig látni: a testünket, az arcunkat, a mozdulatainkat, a viselkedésünket”. (88. o.) És ez egy elgyötört testbe zárva szégyenérzetet okoz.

Az időskori költözéssel és környezetváltozással járó sokkhatást csak tovább erősíti a gondolat: a kép, amely a beköltözőről itt kialakul, a végső – és végül talán minden emberi méltóságától megfosztott – benyomás lesz mindenki számára. A saját jövőjét pedig mindenki maga előtt látja a halál felé vezető úton nála előbbre tartó bentlakók képében a foglalkozásokon és a közös étkezésekkor.

Eribon reflexíven mutatja be ennek a változásnak két fontos síkját, amelyeket szokás szerint érzékenyen és termékeny módon kapcsol össze egymással: a beköltözést, az öregséget és a magatehetetlenné válást egyrészt testközelből, már-már fenomenológiai perspektívából, másrészt ez utóbbiak kiáltó hiányát a filozófiai hagyományban és az önállóság elvesztésének politikai filozófiai következményeit. Mindeközben pedig kíméletlen kritikát is mond a franciaországi idősellátás felett: az idősotthonok vezetőségének profitorientáltsága, sőt profitéhsége, a folyamatos munkaerőhiány és a bentlakókkal való törődés egyébként is kétes minősége – heti egyszeri mosdatás! – már-már szégyen egy olyan, az egykori jóléti állam maradványaira még mindig némiképp joggal büszke országban, amely kellő politikai szándék megléte esetén képes kellene, hogy legyen arra, hogy saját idős és fokozatosan magatehetetlenné váló polgárainak megfelelő életkörülményeket biztosítson.

Már-már érthetetlen, hogy a mai Franciaországban a sürgős orvosi ellátásra szoruló idős asszonyt az állami kórház miért nem tudja egyetlen éjszakára sem befogadni, és miért kell őt ezért alig mozdítható állapotban késő éjjel taxival visszaszállítani az idősek otthonába, ahol ennek az epizódnak is köszönhetően testi és szellemi leépülése radikálisan felgyorsul, valóságérzékelése bizonytalanná válik. Gyors dementálódásával és cselekvési képességének elvesztésével párhuzamosan a szobán kívüli tér és idő megszűnik, ezzel együtt pedig a szoba végtelen méretűre tágul: már az éjjeliszekrényen lévő tárgyak is elérhetetlenek számára.

„Minden eltávolodott tőle. Mintha csak a falak is elmozdultak volna. Nem beszélve a folyosóról, az étkezőről, a termekről, ahol az ének- és a tornaórák zajlottak, amelyek immáron egy másik, elérhetetlen világhoz tartoztak.” (121. o.)

A tudat magába záródásával a tér és az idő is beszűkül, a jövőre vonatkozó élettervek pedig, amelyek az életben maradást mindennél jobban motiválják, eltűnnek.

Anyja halálával Eribonnak is visszavonhatatlanul megváltozik a státusza. Visszatérés Reimsbe című könyvében még így fogalmazott: „Egyik szemináriumán Lacan szemléletesen beszél a szorongás megjelenéséről, amelyet a fiúgyerekből az apa halála vált ki: a gyerek ekkor egyedül marad, és az első csatasorban állva kénytelen farkasszemet nézni a halállal. Az Alzheimer mindennapos félelemmé változtatja ezt a létszorongást: az ember egyre csak figyeli a jeleket, és próbálja értelmezni őket.” (15. o.) Az anya halálával az érzés, hogy nincs már semmi közötte és a halál között, csak tovább erősödik. „Könyvében, melyet Albert Cohen az anyjának szentelt, és amelyben anyja halála miatt érzett fájdalmának ad hangot, a következő mondatot olvashatjuk:

»Már soha többé nem leszek senkinek sem a fia.« Olyan ez, mintha csak egyfajta hasadás menne végbe az ember identitásában: hogy az ember a fia volt valakinek, aztán már nem az. Velem is pontosan ez történt: nem voltam többé, és fokozatosan a tudatára ébredtem annak, hogy nem vagyok többé, most először valóban, és nem csak kulturális értelemben vagy gondolatban, senkinek sem a fia.” (167. o.)

A Vie, vieillesse et mort d’une femme egyszerre intellektuálisan stimuláló és érzelmileg megrendítő mű, amelyben a személyesség és a személytelenség szintjei folyamatosan egymásba fonódnak. A családi viszonyok filozófiai és szociológiai keretbe ágyazódó megértési kísérletét pedig egyszerre hatja át az empatikus-közelítő és az intellektualizáló-távolító szemlélet, vagyis a kiszolgáltatottság megértésének egyszerre intellektuális és érzelmi igénye, amely érthető – és feltehetőleg szándékosan – feszültséget kelt az olvasóban.

Didier Eribon ezúttal sem okoz csalódást. A Visszatérés Reimsbe című könyvében megismert érzékenységgel, intelligenciával és műveltséggel közelít egy olyan témához, amelynek a könyv írásának kezdetekor még nem voltak konkrét jelei: a „halál” szót az ismert körülmények miatt a könyv írása közben volt kénytelen beemelni a címbe.