Évtizedekkel az első autonóm roma intézmények létrehozása után hol tart ma a roma önszerveződés? Mit kínál a Tisza Párt Orbán hűbér-rendszerével szemben, és reménykedhetünk-e abban, hogy nem egy újabb „fehér megmentő” tör hatalomra, akinek csak a romák szavazatai kellenek? Buzás-Hábel Géza a pécsi Diverse Youth Network igazgatójának írása április 8-ra, a Nemzetközi Roma Nap alkalmából.

Nem túlzás azt állítani, hogy a cigányság a magyar társadalom részeként ugyan, mégis elszigetelve létezik. Mi a hazánknak tekintjük Magyarországot, ismerjük és értjük a magyar társadalmat, a magyar társadalom viszont minket, cigányokat még mindig ismeretlen, megszüntetendő rosszként, homogén masszaként kezel, amelyre sztereotípiákkal és elutasítással reagál, vagy – jobb esetben – „cigánysimogató, fehér megmentők” szemén keresztül látnak minket, helyettünk teremtve meg az önnarratívát, amelyre mi úgysem vagyunk képesek.

Eredetileg Északkelet-Magyarországról származom, és számomra a Dél-Dunántúl egészen más világot jelent. Itt találkoztam először valódi roma önszerveződő kezdeményezésekkel, és olyan nem roma szakemberekkel, akik valódi partnerek, nem pedig a fejünk fölé húzott üvegplafon fenntartói. Pécs a cigány mozgalmi és kulturális élet bölcsője Magyarországon, de sajnos csak egy kis sziget az ország egészében – és még ezen a kis szigeten is rengeteg a tennivaló.

Az elmúlt évtizedek eredményeit kivették a kezünkből

A cigány önnarratíva, a saját magukról való beszéd alapjait az első generációs cigány értelmiség önszerveződése teremtette meg az 1970-es évek elején. Ennek meghatározó alakjai közé tartozott Lakatos Menyhért, Choli Daróczi József, Péli Tamás, Daróczi Ágnes, Osztolykán Béla és Kovács József, akik munkásszállásokon népművelőként és klubvezetőként dolgoztak, valamint kulturális együtteseket hoztak létre a cigány hagyományok és értékek ápolására és átörökítésére. Kiállításokat szerveztek, egyre több cigány szerző művei jelentek meg a szépirodalom területén, meglapították az első cigány újságokat, és az ő munkájuk nyomán indultak virágzásnak a cigány folklórmozgalmak is. A nyolcvanas, kilencvenes években több szervezetet, alapítványt alapítottak a cigány kulturális értékek megmentésére, a cigányság jogainak képviseletére, a tehetséges, tanulni vágyó cigány fiatalok támogatására.

Aztán a kilencvenes évek elején megjelentek az első igazi mérföldkövet jelentő intézmények, mint például a Gandhi Gimnázium, ami a dél-dunántúli cigány fiatalok százainak jelentette az emancipáció kulcsát, vagy a Romaversitas Alapítvány, amely olyan felelős, társadalmilag aktív és kritikus gondolkodású roma értelmiségiek új generációját nevelte ki, akik diplomásként is elkötelezetten dolgoznak közösségük és a társadalom egészének fejlődéséért.

A kétezres évek elején szintén Pécsett, a Pécsi Tudományegyetem bölcsészkara adott otthont a Romológia Tanszéknek, megkezdődött az első olyan szakemberek képzése, akik a megfelelő tudással felvértezve immár képesek a cigány közösségeket érintő kérdésekre adekvát választ adni. Emellett a közeg említésre méltó eredménye többek között a 2011-ben induló Snétberger Zenei Tehetségközpont is.

A mai napon akár ünnepelhetnénk is mindezt, de sajnos erre nincs okunk. Ezeket a roma intézményeket, amelyek mérföldkőnek számítottak közösségünk számára, mára kivették a kezünkből, a kulturális autonómia pedig kiüresedett.

Ezek az intézmények többségükben nem állami támogatásból, hanem a Soros Alapítvány és más külföldi források segítségével jöttek létre, és ennek köszönhetően az államtól függetlenül működhettek – egészen addig, amíg a kormány ki nem sajátította őket. A fentiek közül egyedül a Romaversitas Alapítvány tudott egyszerre túlélni és megőrizni függetlenségét, ám eredeti célkitűzését – a felsőoktatásban tanulók képzését – keresztülhúzták, ma már teljesen más célok szerint (középiskolások felsőoktatásba juttatása) működik, mivel a kormány létrehozta a saját Roma Szakkollégiumi Hálózatát, amelynek célja sokkal inkább a hozzá lojális kiszolgálók nevelése, nem pedig egy öntudatos, kritikus roma értelmiségi réteg megerősítése.

A roma közösség politikai játszmák terepévé vált. Az intézmények reprezentációja gyakran nem jut túl a kínosan leegyszerűsített, folklorizált szerepkörön: időnként lehetőségünk van népviseletben muzsikálni és táncolni egyet – mintha ezzel minden el lenne intézve.

Ideje felszámolni a lila ködöt és felismerni: nem engedhetjük meg magunknak, hogy továbbra is politikai érdekek játékszerei legyünk. El kell érnünk azt a pontot, ahol már nem mások döntenek a sorsunkról, hanem mi magunk. Ideje, hogy a politika ne kihasználjon bennünket, hanem valódi partnerként kezeljen. Ehhez azonban fel kell ébrednünk a gyarmati népekére emlékeztető állapotunkból, és meg kell találnunk valódi szövetségeseinket, mert a változás nem jön el magától. A változást nekünk kell kikényszerítenünk.

Hűbérrendszer és tanácstalan ellenzék

De mi történik most most éppen? Közelegnek a választások, a cigánykártya újra elő fog kerülni.

Bár a felszínen mindegyik párt azt állítja, hogy a romák érdekében cselekszik, a valóság árnyaltabb. Nézzük meg közelebbről, hogyan alakult a különböző oldalak roma politikája az elmúlt időszakban!

A Fidesznek kellenek a roma szavazatok, és ennek megfelelően folytatja hűbéri jellegű befolyásának megerősítését a közösségeken belül. Sztojka Attila felépítése és államtitkári kinevezése sem véletlen: diplomás, közigazgatási tapasztalattal bíró, politikailag „fedhetetlennek” mutatott szereplő, akinek személye a kormány roma politikájának hitelességét hivatott erősíteni. Ugyanakkor, ha a helyzet úgy kívánja, nem riad vissza attól sem, hogy a „Mindenkiről tudok sok mindent.” megjegyzéséhez hasonló, a demokratikus normákkal nehezen összeegyeztethető eszközökkel, magyarul kussoltatással éljen – félelmet keltve és megerősítve a függőségi viszonyokat. Ne áltassuk magunkat: ha valóban a közösség érdekei vezérelnék, nem létezne a „kussolás politikája”. Kétségtelen, hogy személyével valamelyest sikerült háttérbe szorítani a Farkas Flórián nevéhez köthető botrányokat, ám a Sztojka vezette, hírhedt CIKÖSZ-listán – mely már az Országos Roma Önkormányzat meghatározó eleme – továbbra is ugyanazok a hiteltelen, alkalmatlan, opportunista „lungodoros” (lungo dromos), megélhetési szereplők sorakoznak, akik aprópénzért árulják el saját közösségeiket. Mindeközben a közmunka program továbbra is a roma szavazatok megszerzésének egyik eszköze maradt.

Az országgyűlésben szavazati jogot biztosító, kedvezményes nemzetiségi mandátum betöltése ismét felmerült, ám aggasztó pletykák szerint ezt akár egy nem roma származású nő töltheti be Langerné Victor Katalin volt helyettes államtitkár személyében.

Sztojka Attila aktív terepmunkája és a CIKÖSZ-ön keresztüli hálózatépítés célja egyértelmű: a roma szervezetek kormányzati kontroll alá helyezése, féken tartása.

Noha az Európai Unió Roma Stratégiáról beszél, kiemelve a részvétel fontosságát, addig a kormány felzárkóztatási stratégiáról beszél, és nem roma ill. pro roma szervezetekkel valósítja meg ezt, hanem az egyházakkal. Nyugodtan vonja le mindenki a következtetéseket magának…

Az ellenzékben érezhető a tanácstalanság. Ugyan Márki-Zay Péter idején megjelent néhány roma politikus, de azóta többségük háttérbe szorult. A baloldal igyekezett megszabadulni a kétes hátterű roma politikusoktól, de az MSZP cigányellenes botrányai után mély hallgatásba burkolóztak, valódi bocsánatkérés és új politika helyett. Jelenleg sem érdemi kommunikáció, sem konkrét ajánlat nincs a roma közösségek irányába.

Az új ellenzéki formáció a Tisza Párt. Magyar Péter és a Tisza Párt aktivitása új reményeket is felcsillantott, de egyelőre kérdéses, milyen irányt vesz a mozgalom.

A Roma Tisza Szigetek kezdeményezése érdekes lehetőség, de egyelőre csak reménykedhetünk benne, hogy nem a jól ismert „fehér megmentő” felkenésében merül ki a folyamat.

Magyar Péter kongresszusán ugyan szó esett a felzárkóztatásról, de hiteles roma szereplők fellépése, valódi közösségi bevonás eddig elmaradt.

A roma közösségek hosszú évtizedek óta ki vannak szolgáltatva a politikai játszmáknak. A szavazataikért folyó versenyben a pártok sokszor csak eszközként tekintenek rájuk. Pedig a romáknak maguk kell dönteniük sorsukról, érdekeiket valós képviselet kell szolgálja – nem csupán kampányidőszakban, hanem a mindennapokban is. Érdemes tehát nyitott szemmel figyelni, ki mit ígér, és ki hogyan cselekszik valójában. A változás csak akkor lesz tartós, ha a roma közösségek nem díszletként, hanem aktív, egyenrangú partnerként jelenhetnek meg a politika színpadán.

Bár be kell látnunk, hogy a nacionalista demagóg vezetők számára egy öntudatos és önszerveződő kisebbség a világ minden táján fenyegetést jelent. Ez a jelenség a jelenlegi politikai és társadalmi folyamatokban is világosan megmutatkozik.

Kelet-Európában a helyzet még súlyosabb, hiszen ezen a téren alig mutatkozik különbség a jobb- és baloldal között.

A közbeszédben gyakran démonizálják a woke mozgalmat, mintha valamiféle sötét háttérhatalom irányítaná, miközben a valóság az, hogy ha a magyarországi cigányság érvényesíthetné érdekeit a woke-nak bélyegzett, progresszív elvek mentén – természetesen nem a mozgalom irracionális, szélsőséges irányzatára gondolva –, akkor sokkal kedvezőbb helyzetbe kerülhetne.

A „woke szélsőség”-től való félelem eltúlzott és nevetséges. A cigányság, a legjelentősebb magyarországi etnikai kisebbség érdekérvényesítő ereje rendkívül gyenge, szinte észrevétlen. Ha összehasonlítjuk az LMBTQ közösség szervezettségével és azzal, ahogyan ők képesek fellépni az őket érő politikai és társadalmi atrocitások ellen, a különbség drámai.

A szélesebb társadalom szolidaritásában megmutatkozó különbség szintén szembetűnő. Amikor az LMBTQ közösséget támadás érte, az ország jelentős része kiállt mellettük, véleményt nyilvánított, és tömegek fejezték ki szolidaritásukat az utcán és a közösségi médiában.

Ezzel szemben ugyanebben a híres évértékelő beszédben a miniszterelnök bejelentette, hogy a kistelepülések „önvédelmi jogot” kapnak, hogy „megőrizhessék arculatukat és örökségüket”, vagyis lehetőséget arra, hogy korlátozzák, kik költözhetnek be.

Mindez azok után történt, hogy Nógrád megyében egy roma értelmiségi pár ingatlant kívánt vásárolni, ám a tulajdonos végül visszalépett az eladásból a helyi közösség nyomására. Hasonló csend övezte az MSZP-s politikusokról kiszivárgott hangfelvételeket is, amelyeken cigányellenes kijelentéseket tettek. Ezekre az Egy Magyarország kezdeményezés igyekezett felhívni a figyelmet, de mindez alig kapott visszhangot a közbeszédben.

A politikusok jellemzően azokkal a csoportokkal vállalnak szolidaritást, amelyek társadalmi beágyazottsága és érdekérvényesítő ereje erősebb. Ez egyértelműen rámutat arra, hogy egy közösség társadalmi helyzete és szervezettsége alapvetően meghatározza, mennyire képes hallatni a hangját és érvényt szerezni jogainak.

Egyszerűbben fogalmazva: a fehér emberek problémái mindig elérik a közbeszéd fő sodrát, mert a társadalom számára természetesebb és kényelmesebb ezekkel foglalkozni. Hiszen milyen „veszélyes” lenne, ha Magyarországon egy erős, önszerveződő roma közösség jönne létre – olyasmi, mint amilyen az erdélyi magyar kisebbség Romániában, akik nem a politika játékszerei, hanem a politika megkerülhetetlen szereplői.