A New York Timesban múlt héten megjelent anyag bizonyítja, jogos volt azoknak a félelme, akik az ukrajnai háborút az Egyesült Államok és Oroszország proxyháborújának írták le. A mostani tényfeltáró anyag rámutat arra is: már az amerikaiak sem hiszik, hogy ezt a háborút megnyerhetik Ukrajnának.
A CIA, a katonai hírszerzés és az NSA titkosszolgálatok az Ukrajnát ért orosz támadás után, 2022 elején közös műveleti központot hoztak létre a németországi Wiesbadenben. A titkosan működő központ feladata volt az ukrán hadsereg segítése és rakétacsapásainak irányítása – derül ki a New York Timesban még március 29-én megjelent részletes cikkből. A lapnak nyilatkozó katonai források elmondták, 2022 késő tavaszán született titkos megállapodás az ukrán hadsereg vezetői és az USA hadseregének európai és afrikai parancsnoksága között a tüzérségi muníciós és rakétafegyverek Ukrajna rendelkezésére bocsátásáról.
Ennek része volt, hogy a felderítést, a célpontok meghatározását az ukrán és NATO-hadseregek közösen végzik, és minden egyes kilövéshez külön amerikai engedélyt kellett a kijevi hadvezetésnek kérnie, ha az nagyobb csapásra szólt, illetve ha Oroszország területén került sor a támadásra.
Mindennek a lap forrásai szerint az volt az oka, hogy a 2022. február 24-i invázió után Joe Biden kormánya mindenképpen segíteni akart az ukránoknak, de a kormány és a Fehér Ház tartott attól, mi lesz akkor, ha Vlagyimir Putyin közvetlen amerikai támadásnak veszi a segítséget. Éppen ezért úgy döntöttek, be is szállnak a háborúba, meg nem is. Egyrészt egyre növekvő mértékben és egyre nagyobb fegyvereket adtak oda az ukránoknak, akik így védelmi állásaikat meg tudták erősíteni. Másrészt minden fegyverhasználatot ahhoz kötöttek, hogy az amerikai fél engedélyezte-e azt.
Így például 2023 végén – korábbi aggodalmak ellenére – a Biden-kormányzat engedélyezte azt, hogy az Ukrán Fegyveres Erők a nagy hatótávolságú és különösen nagy robbanóerejű HIMARS-rendszerekkel is támadjanak célpontokat Oroszország területén. De annak érdekében, hogy a HIMARS-t ne használják öncélúan, azokat csak egy speciális, elektronikus biztonsági kártyával lehetett Ukrajnában működésbe hozni, amit az amerikaiak kontrolláltak és bármikor visszavehettek.
A CIA ezenkívül konkrét tüzérségi-, rakéta- és dróncsapások előkészítésében is aktívan részt vett Kelet-Ukrajna és a Krím-félsziget területén orosz célpontok ellen. Az orosz felderítés és titkosszolgálat minderről már ugyancsak jó ideje tudhat.
A nyugati szövetségesek célja 2022 és 2023 folyamán az volt, hogy az ukrán tábornoki kart rávegyék egy nagyszabású és grandiózus, bár óriási véráldozattal járó, átfogó ellentámadásra az orosz seregek ellen, de erre végül csupán csak északon, északkeleten került sor, míg a déli, Dnyeper folyó melletti fronton Kovalcsuk tábornok még komoly nyugati politikai nyomásra sem volt hajlandó belemenni a komoly veszteségeket ígérő műveletekbe. A New York Times cikkéből viszont úgy tűnik, a nyugati szövetségesek a több száz milliárd dollárt kitevő hadisegélyért cserébe nem csupán meg akarták mondani Kijevnek, hogyan vívják a háborút, de utólag a kijevi hadvezetést tették felelőssé a vesztes helyzetért is.
Arról, hogy az USA hadserege direkt módon céloz meg és semmisít meg orosz katonai egységeket Ukrajna és Oroszország területén, Vlagyimir Putyin orosz elnök és emberei már évek óta nyílt titokként beszéltek, hangsúlyozva, úgy érzik, Moszkva a NATO-val áll háborúban.
Tehát végül Biden hiába akarta elkerülni, hogy ilyen irányú értékelés alakuljon ki szerepükről, a közvetett és titkosított intézmények és a wiesbadeni – tényleges – parancsnoki központ közbeiktatása jóformán csak arra volt jó, hogy a közvélemény előtt az Egyesült Államok, az EU és a NATO vezetői valamennyire hitelesen tagadják le Putyin „proxyháborúra” vonatkozó állításait.
Ennek ellenére az ukrajnai helyzet nem vált nagy regionális háborúvá.
No nem azért, mert a NATO és Oroszország ne csapott volna ténylegesen össze. Hanem inkább azért, mert úgy tűnik,
egyik nagyhatalomnak sem állt érdekében az eszkalálódó eseményeket általános európai háborúba átfordítani.
A New York Timesban a tényleges helyzetet elismerő titkos források vallomása viszont éppen azért súlyos, mert utólag bizonyítja, hogy a világháborús helyzet katonai feltételei igenis adottak voltak, és csak a vezetők döntésén múlott mindkét oldalon, hogy nem így alakult a helyzet.
Az kétségtelen, hogy a NATO úgynevezett „hadisegély-programja” elengedhetetlen feltétele volt annak, hogy mindeddig a megtámadott és naponta életveszéllyel szembenéző ukránok meg tudták védeni területeik nagy részét azt előrenyomuló orosz hadseregtől. A probléma, amit a cikk feltár viszont az volt, hogy miközben saját csúcstechnikás fegyvereiket az amerikaiak lényegében közvetlenül használhatták az oroszok ellen, sem ők, sem az ukránok nem tudtak mit kezdeni a védekező hadseregben akuttá vált gyalogoshiányról. Az óriási frontvonalbeli emberveszteségeket Putyin kegyetlenül gyorsan tudta pótolni, míg a nyugati erők nem, ennek ellenére a gyilkos lövészárok-háborút mint taktikát senki sem változtatta meg.
Emellett az európai és amerikai hadiipari készletek sem tudtak ugyanolyan gyorsan és közvetlenül a frontra érkezni, mint a csúcsra pörgő orosz hadigépezet – szerényebb képességű – termékei. A számbeli fölény viszont úgy tűnik, eldönteni látszik a háború végső sorsát, ahol most – még Donald Trump számára is frusztráló módon – Putyin elnök kísérel meg feltételeket diktálni. A cikk figyelmeztet, ha Trump elnök ígéretéhez híven ezt az amerikai háttérstruktúrát visszavonja a támogatásokkal együtt, Ukrajna katonai helyzete egyik napról a másikra tarthatatlanná válik.
Az ukrán hadsereg helyzete már így is kétségbeejtővé vált. A valamennyi önállósággal rendelkező, de belső politikai források szerint Zelenszkij elnök által riválisnak ítélt Valerij Zaluzsnyij vezérkari főnök leváltása után a helyébe lépő, lojalista Olekszandr Szirszkij (akit a hadseregben csak „a Hentesnek” becéztek), már csak az elnök iránti lojalitása miatt foglalhatta el székét, miközben eszkalálta a fiatal férfiak erőszakos elhurcolását és besorozását, a katonai taktika szintjén mintha nem is érdekelte volna őt és munkatársait, hány ukrán katonát kell feláldozni az alapvetően sikertelen katonai stratégia oltárán.
Minderről a fronton szolgáló ukrán katonák közvetlen beszámolói alapján az Oroszországból Putyin által kitiltott, disszidens Meduza is részletes riportot készített.
Ebből kiderül, a Szirszkij-féle háborús rezsimben a területi toborzóközpontok lényegében a rettegett államrendőrség státuszát töltik be, ami elől a még otthon lakó férfiak bujkálni kezdtek.
Kijevben ezek a férfiak például a metróállomásokat sem használják többé, félve a kényszertoborzó egységek őrjárataitól, sokan alig merik elhagyni saját lakásukat, mivel a közterületen bármely katonaköteles korú férfit simán el lehet erőszakkal is vinni és a frontra besorozni.
A területi toborzóirodákból nemcsak a besorozásra várók rendszeres öngyilkossági kísérleteiről vagy éppen furcsán öngyilkosságnak beállított halálesetekről érkeztek információk, de arról is, hogy a renitens elhurcoltakat a toborzók rendszeresen és súlyosan bántalmazzák, ezzel próbálva elrettenteni a többi katonát a lázadástól.
Miközben ezek az információk az ukrán társadalomban széles körben ismertek voltak, a helyi – vagy a ukrán kormány által kontrollált és az azóta Elon Muskék által szétszedett amerikai USAID által szinte 100 százalékban pénzelt helyi média mégis évekig hallgatott a helyzetről. Ezzel viszont a Meduza riportja szerint csak azt érték el, hogy az ukrán emberek már kevéssé, vagy alig bíznak meg a hazai médiában.
