2025. március 18-án hivatalosan is összeomlott csaknem 16 hónapnyi vérontást követően az Izrael Állam és a Hamász között január 19-én létrejött gázai tűzszünet. Habár a palesztin fegyveres szervezet 2023. október 7-ei terrortámadására válaszul a zsidó állam által indított népirtó háborúban mintegy két hónapra elcsendesedtek a fegyverek, az izraeli vezetés kedden a hajnali órákban váratlan,  több száz ember életét követelő kegyetlen csapást mért a Gázai övezet számos pontjára. Nem sokkal ezután az Izraeli Védelmi Erők (IDF) hivatalosan is újrakezdték műveleteiket a partmenti enklávéban.

A kiújult gázai harcok nemcsak a helyi palesztin lakosság elleni nyílt mészárlás folytatásával, de újfent az egész Közel-Keletet érintő regionális eszkaláció rémképével fenyegetnek. E körülmények, illetve Donald Trump amerikai elnök – lényegében etnikai tisztogatással egyenértékű – gázai tervei és az izraeli hadsereg január vége óta tartó ciszjordániai razziái arra figyelmeztetnek, hogy Palesztina népének ma még nagyobb szüksége van ránk, mint az elmúlt másfél év folyamán bármikor. A fegyverszünet összeomlása nemcsak a globális szolidaritás és társadalmi küzdelem újult erővel történő megindítását kívánja meg, hanem egyúttal azt is, hogy érdemben reflektáljunk a jelenkori gázai események tágabb jelentőségére és mindarra, amit 2023 októbere óta tapasztaltunk.

A Globális Észak államainak többsége (eltekintve az olyan bátor és tiszteletet érdemlő kivételektől, mint például Írország vagy Spanyolország) máig néma cinkossággal, vagy egyenesen aktív támogatással, szégyentelenül asszisztál az izraeli hadigépezet gázai mészárlásához. Azonban a fegyverszünetet megelőző 16 hónap során a humanizmus és a szolidaritás fényei is felvillantak az embertelenség sötétjében. Az északi/nyugati országok társadalmai rég nem látott intenzitással és kitartással mozgósítottak a palesztin nép melletti kiállás és a népirtásban való bűnrészesség megtagadása jegyében, míg a Globális Dél országai és népei szinte egyöntetűen – a rendelkezésükre álló legkülönfélébb módokon – szálltak síkra egy szabad Palesztináért és követelték a gázai borzalmak végét.

Bár a nemzetközi sajtóban ez kisebb visszhangot kapott, de tény, hogy 2023. október 7-e óta a Dél régióin belül is Latin-Amerika vált a palesztinok iránti globális szolidaritás egyik epicentrumává. A térségben a közelmúltban – állami/intézményi és népi/társadalmi szinten egyaránt – állandósult kiállás Palesztina mellett egy olyan jelenség, mely különösen érdemes a figyelmünkre, ugyanis a latin-amerikai baloldali-népi erők és őslakosság fellépésével kapcsolatos tudás révén mélyebb értelmezést kaphatunk a gázai háború globális tétjeiről is. Emellett minden korábbinál világosabbá válhat előttünk, hogy a kortárs nemzetközi folyamatok tükrében miért élet-halál kérdés a Globális Észak és Dél társadalmi mozgalmai, dolgozó osztályai és kizsákmányolt csoportjai közti szövetségek megerősítése, ha sikerrel kívánunk fellépni a palesztin nép, s egyáltalán, az egész emberiség védelmében 2025-ben és az előttünk álló kritikus években.

Alig két hónap elteltével úgy tűnik, végérvényesen kijelenthető: megpecsételődött az Izrael Állam és a Hamász palesztin terrorszervezet között köttetett és január 19-ével érvénybe lépett fegyverszüneti és fogolycsere megállapodás sorsa. Már március eleje óta folyamatosan érkeztek a vészjósló hírek arról, hogy a tűzszünet első szakaszának lezárultával igencsak nehezen haladnak a tárgyalások a felek között az egyezség második fázisának részleteiről.

Benjámín Netanjáhú izraeli miniszterelnök szélsőjobboldali kormánya alapvetően a fegyverszünet első szakaszának meghosszabbítását és valamennyi, a Hamász által továbbra is fogva tartott – még életben lévő vagy időközben életét vesztett – izraeli túsz szabadon bocsátását követelte. E cél kikényszerítése érdekében az izraeli kormány előbb március 2-án felfüggesztette a segélyszállítmányok beengedését Gázába, majd március 10-én elvágta az övezet áramellátását. A felsorolt lépéseket végül március 18-án, a hajnali órákban – éppen ramadán hónap ideje alatt – az enklávé számos pontjára mért súlyos izraeli csapások követték, amelyek a nap végére több mint 400 gázai palesztin életét követelték, közel kétharmaduk nő és gyerek. Netanjáhú hamar egyértelművé tette: a keddi támadások ,,csupán a kezdetet” jelentették, a hét folyamán pedig az IDF erői valóban újraindították kiterjedt műveleteiket Gáza ellen, amit a Hamász a tűzszünet egyoldalú felrúgásaként értékelt.

Nem kérdés, hogy a harcok ismételt megindulása újabb katasztrófa a gázai lakosság számára, holott az övezet ellen az izraeli hadsereg által folytatott 16 hónapos brutális ostrom tényleges következményei is csak nemrég tárultak fel igazán a külvilág számára.

Február elején a gázai szervek az eddigi kb. 47 ezerről több mint 61 ezerre módosították az övezetbeli palesztin áldozatok számát, miután további 14 222 embert nyilvánítottak eltűntnek vagy feltételezhetően halottnak – a sebesültek száma jelenleg meghaladja a 112 ezret. A 2024 folyamán napvilágot látott különféle szakértői vélemények és tanulmányok becsléseinek fényében továbbra sem zárható ki, hogy az áldozatok valós száma – az izraeli offenzíva közvetlen és közvetett hatására – az előbb említettek akár többszöröse is lehet. A tragikus helyzetet csak súlyosbítják a 2023 októbere óta a földdel egyenlővé tett Gázai övezetben uralkodó katasztrofális egészségügyi, infrastrukturális és humanitárius körülmények.

Netanjáhú nem sokkal a keddi támadások után úgy nyilatkozott, hogy ezekről előzetesen tájékoztatták a Fehér Házat is. Washington beleegyezése nem érhet minket meglepetésként, főként annak fényében, hogy a közelmúltban Netanjáhú, akárcsak a gázai népirtáshoz érdemi kritika nélkül asszisztáló Biden-kormányzatnál is eltökéltebben Izrael-párti Trump-adminisztráció egyértelművé tették: végleg meg kívánják pecsételni Palesztina sorsát.

Emlékezetes, hogy az amerikai elnök az izraeli kormányfővel közös február 4-i sajtótájékoztatóján egyenesen arról beszélt, hogy az Egyesült Államok ,,átvenné” a lerombolt gázai övezetet, ahonnan egy de facto etnikai tisztogatás keretében elűznék az ott élő több mint 2 millió palesztint (a legutóbbi hírek szerint a kitelepítéshez ,,kiszemelt” térség Kelet-Afrika lett volna), akik a jövőben sem térhetnének vissza ,,a Közel-Kelet Riviérájává” átalakítandó Gázába.

Netanjáhú nemcsak nyitottnak mutatkozott erre az amerikai tervre, de kormánya, s annak legradikálisabb tagjai (pl. Bezálel Szmotrics pénzügyminiszter) vérszemet kaptak Trump hatalomra kerülése óta, és immár hónapok óta a megszállt Ciszjordániának a zsidó állam általi teljes annexióját pedzegetik, amelynek lehetőségétől Trump nem zárkózott el. E két törekvés megvalósulása – különösen a most kiújuló fegyveres harccal kísérve– egyet jelentene az izraeli telepes gyarmatosító projekt végérvényes kiteljesedésével, a palesztin nép visszafordíthatatlan szétzilálásával, illetve hazájuknak a térképekről való teljes eltörlésével is.

E tragikus körülmények és kilátások minden eddiginél jobban felértékelik az internacionalista szolidaritást és a háborúellenes, illetve a palesztinok jogai és szabadsága mellett kiálló aktivizmust és társadalmi szerveződést.

Kétrészes írásom első darabja a latin-amerikai baloldal palesztinpárti, illetve Izrael-kritikus attitűdjének történelmi gyökereit mutatja be, valamint végigköveti azt, hogy a régióbeli ún. „második rózsaszín hullám” progresszív kormányai miként mozgósították a rendelkezésükre álló politikai, diplomáciai és gazdasági eszközöket Palesztina védelmében az utóbbi csaknem másfél évben.

Izrael és a latin-amerikai baloldal véráztatta hidegháborús múltja

A latin-amerikai népi-baloldali erők és őslakos nemzetek Palesztina iránt táplált szimpátiája és Izrael-kritikus álláspontja kapcsán fontos rögzíteni, hogy azok messze nem 2023. október 7-e után alakultak ki, hanem több évtizedes – sőt, száz évnél is régebbi – múlttal rendelkeznek. Chile, Bolívia, Ecuador, Venezuela vagy Mexikó indián népcsoportjai minimum az 1990-es és 2000-as évek óta aktívan hivatkoznak saját antikolonialista harcuk és a Palesztina felszabadításáért vívott küzdelem közti hasonlóságokra, építve egymással meglévő kapcsolataikat és szövetségeiket.

Baloldali szempontból szintén nem a közelmúlt szolgáltatja az első példát arra, hogy a régió államainak vezetői a palesztinok érdekében lépnek fel: a néhai venezuelai elnök, Hugo Chávez (1999-2013) a zsidó állam prominens kritikusa volt az ezredforduló környéki latin-amerikai baloldali hullám (’pink tide’) idején. Venezuela és az ajmara indián származású őslakos-szocialista elnök, Evo Morales (2006-2019) vezette Bolívia 2009-ben meg is szakították diplomáciai kapcsolataikat Izraellel, a 2008 decembere és 2009 januárja között zajló, Gáza elleni háromhetes háborúra hivatkozva, mely több mint 1000 palesztin életét követelte, javarészt civilekét. Sőt, a Fidel Castro nevével fémjelzett forradalmi Kuba már 1973-ban, az el nem kötelezett országok negyedik konferenciáján bejelentette a diplomáciai kapcsolatok megszüntetését Izrael Állammal.

Az elmúlt másfél évben nemcsak társadalmi, de állami-intézményi szinten is erőteljesen megnyilvánuló szolidaritási gesztusok és diplomáciai lépések ezúttal sem vonatkoztathatóak el a Latin-Amerikában 2018 óta bekövetkezett újabb baloldali fordulattól (’second pink tide’). Az itteni progresszív és őslakos mozgalmak, illetve a palesztin nép közti szimpátia okai ugyanis alapvetően két fő tényezőben keresendők: az Egyesült Államok és Izrael bűneinek élénk emlékezete (s ezek aktualitása), valamint a gyarmati elnyomás múltbéli és kortárs megtapasztalása.

Messze nem köztudott, de Izrael a hidegháború évtizedeiben megkerülhetetlen szerepet töltött be a térség legkegyetlenebb USA-barát jobboldali katonai diktatúráinak támogatásában, illetve a (forradalmi) baloldali és őslakos politikai mozgalmak véres eltiprásában. A hidegháborús korszakban az Egyesült Államok Guatemalától, Brazílián és Chilén át egészen Argentínáig számos helyen segített hatalomba antikommunista katonai juntákat, vagy támogatott szélsőjobboldali fegyveres felkelőket – elkerülendő, hogy a régióban USA-kritikus vagy akár szovjetbarát baloldali erők kerüljenek kormányra.

Az idő előrehaladtával azonban

a latin-amerikai jobboldali rezsimek folyamatos emberi jogsértései és válogatott kegyetlenkedései miatt a „demokrácia és az emberi jogok” nevében fellépő USA számára több esetben is kényelmetlenné vált e diktatúrák fegyverekkel és pénzzel történő ellátása. Jellemzően ez volt az a pont – leginkább a 70-es és 80-as évek folyamán –, ahol az izraeli vezetés és hadiipar egyfajta helyettesítőként, azaz proxyként készséggel lépett az Egyesült Államok helyébe: fegyvereket, kiképzést és anyagi támogatást biztosítva a régióbeli katonai juntáknak, illetve a helyi ellenforradalmi erőknek.

Érdemes kiemelni néhányat a legfontosabb példák közül:

• Miután az USA 1976-ban fegyverembargót vezetett be a chilei Augusto Pinochet tábornok fasiszta diktatúrájával (1973-1990) szemben – mely a Salvador Allende demokratikus szocialista elnök elleni puccsal került hatalomra –, Izrael rövid időn belül a chilei junta elsőszámú fegyverexportőrévé lépett elő. Pinochet rezsimje legalább 3200 ember eltűnéséért és meggyilkolásáért, s nagyjából 38 ezer politikai fogoly bebörtönzéséért és megkínzásáért felelős.
• A zsidó állam 1978 és 1983 között több mint 1 milliárd dollár értékben támogatta hadifelszereléssel a hírhedten kegyetlen, antiszemita és a nácikat idéző módszereket alkalmazó argentin katonai diktatúrát (1976-1983), miután az Egyesült Államok szankciókat vezetett be a rezsimmel szemben. A baloldali politikai ellenfelei ellen „piszkos háborút” folytató junta kb. 30 ezer ember meggyilkolásáért és erőszakos eltüntetéséért felel, nem beszélve a széles körben alkalmazott kínzásokról.
• Azt követően, hogy Nicaraguában a forradalmi baloldali szandinista felkelők 1979-ben megdöntötték az USA-val szövetséges Somoza-diktatúrát, Izrael a 80-as évek folyamán kiképzést biztosított a szandinisták ellen fellépő hírhedt szélsőjobboldali lázadóknak, a kontráknak (spanyolul: contras). Az izraeli vezetés segítette az Egyesült Államokat abban is, hogy Washington megkerülje a nicaraguai ellenforradalmi erők támogatását tiltó kongresszusi döntést, és többek között a Palesztin Felszabadítási Szervezettől (PLO) Libanonban elkobzott fegyvereket is a kontrák rendelkezésére bocsássa.
• A guatemalai polgárháború (1960-1996) legvéresebb időszakában a zsidó állam katonai tanácsadókkal és felszereléssel, illetve megfigyelési technológiákkal látta el az ekkoriban a közép-amerikai ország élén egymást váltó és az őslakos maja népesség ellen népirtást elkövető katonai diktatúrák vezetőit, köztük Efraín Ríos Monttot (1982-1983).

Izrael Állam a 80-as évek közepére összesen 18 latin-amerikai országnak szállított fegyvereket, a régióba irányuló hadi export aránya ekkortájt a zsidó állam teljes fegyverkereskedelmének egyharmadát tette ki. Ennek hatásai a hidegháború után is érzékelhetők voltak, főként Kolumbiában, mely hagyományosan az USA és Izrael elsőszámú latin-amerikai partnerének számított. Tel-Aviv intenzíven támogatta (pl. géppuskák és Kfir vadászbombázók exportja révén) a jobboldali kormányoknak az 1980-as évektől egyre fokozódó harcát a baloldali gerillacsoportok (köztük a Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők, a FARC) és a drogkartellek ellen.

E konfliktusban – nem kis mértékben inspirálódva abból, ahogyan Izrael katonai magánvállalatokat (private military contractors) is alkalmaz a palesztinok elleni atrocitások és jogsértések során – a kolumbiai vezetés nagyban támaszkodott azokra a jobboldali paramilitáris egységekre, melyek a 90-es években a Kolumbiai Egyesült Önvédelmi Erőkké (AUC) olvadtak össze. Az AUC egységei felelősek az országban 1980 és 2000 között elkövetett emberi jogsértések többségéért, vezetőiknek s „éltanulóiknak” kiképzésében és felfegyverzésében pedig kiemelt szerepet töltött be az izraeli Yair Klein, az egykori hadnagyból lett zsoldos, illetve magánbiztonsági cége, a Spearhead.

Kolumbia korábbi szélsőjobboldali elnöke, Álvaro Uribe (2000-2008) regnálása alatt a kolumbiai-izraeli kapcsolatok még szorosabbá váltak. Az ebben az időszakban az ország Urabá és Chocó régióiban az afro-kolumbiai és őslakos közösségek ellen elkövetett atrocitások során alkalmazott taktikákat a kolumbiai jobboldal javarészt ugyancsak az izraeli állam által támogatott, a palesztinokat a jordán-völgybeli földjeikről elűző felfegyverzett telepesektől vette át.

A sors iróniája, hogy 2023. október 7-e óta éppen a kolumbiai államfő, országa történetének első baloldali elnöke, Gustavo Petro lett nemcsak a latin-amerikai, hanem egyúttal a nemzetközi palesztinpárti szolidaritás egyik vezéralakja. A Gáza elleni izraeli offenzíva első heteiben megfogalmazott kritikájában Petro nyíltan utalt a kolumbiai jobboldali paramilitáris erőknek nyújtott korábbi támogatásra és Izrael Állam bűnrészességére az afro-kolumbiai és őslakos csoportok ellen elkövetett atrocitásokban:

„[az izraeli vezetők] egy nap a bocsánatunkat fogják kérni azért, amit az embereik tettek a földjeinken, népirtást szabadítva el”.

Latin-Amerika diplomáciai és politikai össztüze Izrael ellen

A fent leírt történelmi tapasztalatok fényében nem csoda, hogy a jelenleg a baloldal dominálta Latin-Amerika hamar Izrael legélesebb kritikusává, valamint a gázai háború és a palesztinok elleni népirtás elsőszámú ellenzőjévé lépett elő. Miközben a latin-amerikai baloldali kormányok jellemzően egyértelműen elítélték a Hamász terrorakcióját és a civil lakosság ellen elkövetett bűneit, ők voltak egyúttal az elsők is, akik az izraeli fél önmérsékletét, a fegyverszünetet és a konfliktus hosszú távú rendezését szorgalmazták. A Lula da Silva munkáspárti elnök vezette Brazília már 2023. október 18-án egy olyan határozatjavaslatot terjesztett az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé, mely magában foglalta az előbb felsorolt szempontokat, illetve a gázai lakosság alapvető szükségleteinek (víz-, áram-, élelmiszer-, üzemanyag- és orvosi ellátás) biztosítását. Az igencsak mérsékelt javaslatot az Egyesült Államok megvétózta.

Miután a multilaterális diplomácia lehetőségei rövid időn belül kimerültek, a latin-amerikai baloldali vezetők önállóan, Izraellel fenntartott kétoldalú kapcsolataikban mozgósították a rendelkezésükre álló diplomáciai és politikai eszközöket Palesztina védelmében.

Brazília ENSZ BT javaslatának bukása után Lula 2023. október 25-én már egyértelműen kijelentette, hogy ami Gázában történik az „nem háború, hanem népirtás”. Az izraeli vezetés válaszul ideiglenesen blokkolta 34 brazil állampolgár gázai övezetből történő evakuációját Egyiptom felé a rafahi határátkelőnél, Izrael brazíliai nagykövete pedig november 8-án a brazil törvényhozásban szélsőjobboldali képviselőkkel, illetve Jair Bolsonaro Izrael-párti ex-államfővel (2019-2022) tartott személyes találkozót. A brazil-izraeli kapcsolatok tovább romlottak, mikor Lula idén februárban tett afrikai látogatása során Etiópiában megismételte népirtási vádjait Izrael ellen, a gázai fejleményeket Adolf Hitlernek és a náciknak a zsidóság kiirtására tett kísérletével állítva párhuzamba. Az izraeli vezetés ezt követően Lulát persona non gratának nyilvánította, amit Brazília izraeli nagykövetének hazahívása követett.

Bolívia baloldali vezetése, élén Luis Arce elnökkel ugyancsak kritikus hangot ütött meg a kezdetektől fogva a gázai háború kapcsán, az andoki ország pedig 2023. október 31-én – nem kis részben a bolíviai kvázi-kormánypártot, a MAS-t vezető exelnök, Evo Morales nyomására – újfent megszakította diplomáciai kapcsolatait Izraellel, amelyeket még a Morales ellen 2019-ben elkövetett puccs után felálló átmeneti jobboldali kormány állított vissza.

Chile 2021 végén megválasztott progresszív elnöke, Gabriel Boric szintén régóta köztudottan jó barátja a palesztin ügynek, ráadásul országa ad otthont a palesztin diaszpóra Közel-Keleten kívül élő legnépesebb, félmilliós lélekszámú közösségének. Az egykori chilei diákvezér már megválasztása előtt is hivatkozott „gyilkos államként” Izraelre, és kampányt folytatott a megszállt palesztin területekről származó gazdasági áruk és szolgáltatások bojkottja érdekében. Elnökként Boric 2022 szeptemberében ideiglenesen el is halasztotta a Chilébe akkreditált új izraeli nagykövet megbízólevelének átvételét, mivel kevéssel előtte az izraeli erők meggyilkoltak egy palesztin tinédzsert Ciszjordániában; három hónappal később pedig bejelentette, hogy nagykövetséget terveznek nyitni a megszállt palesztin területeken.

2023. október 31-én az andoki ország hazahívta izraeli nagykövetét, a nemzetközi humanitárius jog megsértésével és a gázai palesztinok „kollektív büntetésével” indokolva a döntést. Emellett 2024 márciusában Boric lényegében kitiltotta az izraeli cégeket az április 9-14. között zajló Nemzetközi Légi és Űrkiállításról (ezt a maga nemében kiemelkedően fontos eseményt kétévente rendezik meg a chilei fővárosban, Santiagóban).

Honduras 2021-ben megválasztott szocialista elnöke, Xiomara Castro 2023. november 3-án a súlyos gázai humanitárius helyzetre hivatkozva szintén az ország izraeli nagykövetének hazahívásáról döntött, míg a közép-amerikai térség egyetlen angol nyelvű országának számító Belize november 14-én kötelezte el magát a zsidó állammal fenntartott diplomáciai kapcsolatok teljes megszakítása mellett.

Nicaragua 2024. október 12-én ugyancsak teljes egészében felszámolta – addig is inkább csak papíron létező – diplomáciai kapcsolatait Izraellel. Ennél szignifikánsabb lépésnek bizonyult ugyanakkor, hogy a Daniel Ortega elnök vezette, szebb napokat is látott szandinista rezsim tavaly márciusban bejelentette: a Dél-afrikai Köztársaság Izrael elleni népirtási vádjával párhuzamosan önálló keresetet nyújt be a Nemzetközi Bíróságon (ICJ) Németország ellen, mert a német állam az izraeli kormánynak nyújtott katonai segélyek révén aktívan közreműködik a gázai palesztinok elleni népirtásban. A per célja, hogy az ICJ kötelezze Németországot a zsidó államnak a gázai műveletekhez biztosított katonai támogatások felfüggesztésére.

Megjegyzendő, hogy Latin-Amerika országai kiemelkedő számban álltak ki Dél-Afrika ICJ-nek benyújtott népirtási keresete mellett. Brazília és Venezuela közlemény formájában fejezték ki támogatásukat, mások azonban ennél is tovább mentek: 2024 januárja óta Nicaragua, Kolumbia, Mexikó, Chile, Bolívia és Kuba egyaránt hivatalosan kérvényezték, hogy a Dél-afrikai Köztársaság oldalán bekapcsolódhassanak az eljárásba.

Sőt, Belize, Bolívia, Honduras, Kolumbia és Kuba egyaránt alapítótagjaivá váltak a 2025. január 31-én megalakult ún. Hága Csoportnak. A jelenleg kilenc országot összefogó trikontinentális kezdeményezés (amelynek az előbb említett államokon túl tagja még a Dél-afrikai Köztársaság, Malajzia, Namíbia és Szenegál is) célja egyfelől az, hogy a részt vevő országok összehangolják jogi, diplomáciai és gazdasági intézkedéseiket Izrael nemzetközi jogot sértő lépései kapcsán.

Ezek közé tartozik a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) nemzetközi elfogatóparancsainak való érvényszerzés, az Izraellel folytatott fegyverkereskedelem tilalma, illetve olyan hajóknak az érintett államok területén történő kikötésének megakadályozása, amelyek Izraelnek szállítanak hadianyagot vagy fegyvereket. A csoport másik fontos célkitűzése ezenfelül, hogy mind nemzetállami, mind nemzetközi szinten elősegítsék a palesztin felszabadulás ügyét.

Déli szomszédjaihoz mérten Mexikó jellemzően mérsékeltebb hangot ütött meg a gázai háború kapcsán – elsősorban semlegességét hangsúlyozva és fegyverszünetet sürgetve. A tavaly leköszönt baloldali elnök, Andrés Manuel López Obrador (AMLO) – számos nyugati kormánnyal összevetve – többnyire toleránsan viszonyult a mexikói társadalom palesztinpárti megmozdulásaihoz is. Amikor például az észak-amerikai és európai egyetemeken a gázai események ellen 2024 első felében megindult tüntetések és egyetemfoglalások ezt a térséget, s benne a Mexikói Nemzeti Autonóm Egyetemet (UNAM) is elérték, AMLO kiállt a hallgatók szabad tiltakozásának joga mellett, kijelentve, hogy – szemben például az Egyesült Államokban tapasztaltakkal – ők nem fojtják el a palesztinpárti demonstrációkat.

2023. október 7-e óta ugyanakkor kétségtelenül Gustavo Petro kolumbiai elnök és kormánya azok, akik nemcsak latin-amerikai, de globális szinten is az egyik legerőteljesebb és legegyértelműbb kiállást tanúsítják Palesztina irányába. Az M-19 gerillaszervezet egykori tagja és az ország történetének első baloldali elnöke alatt Kolumbia a régió leginkább USA- és Izrael-párti országából a Globális Dél és a palesztin ügy talán legelkötelezettebb szövetségese lett. Az október 7-i terrortámadás elítélésekor Gustavo Petro rögtön igyekezett felhívni a figyelmet arra is, hogy az akkori tragikus történések és az ártatlan izraeli civilek lemészárlása összefüggenek a palesztin nép brutális elnyomásával és az izraeli megszállással – egyúttal pedig azonnali fegyverszünetet, a nemzetközi humanitárius jog tiszteletben tartását és egy önálló palesztin állam létrehozását sürgette.

A kolumbiai államfő már 2023 októberében, a Gáza elleni izraeli műveletek megindulásakor nyíltan a nácikhoz hasonlította Joáv Galant volt izraeli védelmi miniszter dehumanizáló retorikáját, amikor az többek között arról beszélt, hogy az IDF katonái „emberszerű állatokkal” harcolnak. Az izraeli vezetés erre antiszemitizmussal vádolta meg Petrót, aki 2023. október 31-én (Bolíviával és Chilével közel egyidőben) hazahívta Kolumbia izraeli nagykövetét, és a kétoldalú diplomáciai kapcsolatok teljes megszakításával fenyegetett, illetve bejelentette, hogy országa nagykövetséget nyit a megszállt Ciszjordániában található Ramallahban.

Benjámin Netanjáhú kormánya mindezek kapcsán leginkább azzal igyekezett nyomást gyakorolni az őket időközben immár egyértelműen népirtással vádoló Petróékra, hogy átmenetileg felfüggesztette a – 80-as és 90-es évek óta továbbra is jelentős – Kolumbiába irányuló izraeli katonai-védelmi exportot. Ez utóbbi lépést illetően Petro végül maga ,,könnyítette meg” Netanjáhúék dolgát, ugyanis 2024 februárjában a kolumbiai elnök az izraeli fegyverimport teljes és végleges beszüntetéséről határozott, azt követően, hogy az IDF katonái több mint 110 fegyvertelen gázait mészároltak le, illetve 760 embert megsebesítettek, amikor Gázavárosban éles lőszerrel nyitottak tüzet a segélyszállítmányok szétosztására várakozó civil tömegre.

Mindezt 2024. május 1-jén egy még bátrabb és radikálisabb lépés követte: a munkások nemzetközi napja alkalmából Bogotában megtartott nagygyűlésen Gustavo Petro maga jelentette be, hogy Kolumbia teljes egészében megszakítja diplomáciai kapcsolatait Izrael Állammal. Az időzítést és súlyát tekintve egyaránt komoly üzenetet hordozó döntés kapcsán az elnök az összegyűlt tömegnek a következőképpen fogalmazott: „Itt előttetek, a változás kormánya, a köztársaság elnöke bejelenti, hogy a holnapi napon megszakítjuk diplomáciai kapcsolatainkat Izrael Állammal […], amiért egy olyan kormánya, egy olyan [miniszter]elnöke van, akik népirtók”.

Végül június 8-án Petro arról tájékoztatta a kolumbiai népet és a világot, hogy kormánya – nem kis részben a kolumbiai őslakosság és az ország szakszervezetei által régóta folytatott kampány eredményeként – felfüggeszti az Izraelbe irányuló szénexportot. E döntés messze nem szimbolikus vagy elhanyagolható, Kolumbia ugyanis jelenleg a világ ötödik legnagyobb szénkitermelője, így hagyományosan gazdasága igencsak függ a szénexporttól, amelynek 5,4%-a (3 millió tonna) éppen Izraelbe irányult. A kézzelfogható gazdasági hátránnyal járó szolidaritási gesztus azonban még nagyobb érvágás az izraeli félnek, amely az energiaellátásában is fontos szerepet játszó szénimportja 60%-át fedezte 2023-ban Kolumbiából.

A nemzetközi kereskedelem és a különféle gazdasági tevékenységek emberi jogi, illetve morális vonatkozásaira kevésbé érzékeny kolumbiai tőkésosztály tagjai természetesen nem különösebben lelkesedtek a lépésért. A szektor vállalatait tömörítő Kolumbiai Bányászati Szövetség (ACM) például azzal érvelt, hogy a döntés sérti a Kolumbia és Izrael között 2020-ban (még a jobboldali Iván Duque elnök alatt) megkötött szabadkereskedelmi megállapodást, elővéve az ilyenkor bevett mantrákat a piacok és a befektetők „megingó bizalmáról”. Mindez ékes bizonyítéka annak, hogy a Petro-kormányzat és a kolumbiai társadalom palesztinpárti szolidaritásának az esetleges gazdasági áldozatvállalás vagy az ország gazdasági elitjeivel szembeni konfrontáció sem szabnak gátat.

Gustavo Petro egy további területen is fontos gesztust tett. Kormánya 2024. június 13-án közölte, hogy az év második felében 50, a gázai háborúban megsérült 12-15 év közti gyermeknek és családjaiknak teszik lehetővé, hogy a dél-amerikai országba utazzanak, ahol is a sérült gyermekek egy katonai kórházban egészségügyi rehabilitációban részesülhetnek. E lépés könnyen eszünkbe juttathatja a latin-amerikai internacionalista szolidaritás egy korábbi, hasonló epizódját, amikor a még Fidel Castro vezette Kuba 1990-től kezdődően sokezer, a csernobili atomkatasztrófa (1986) következtében valamilyen egészségügyi károsodást szenvedett ember – elsöprő többségükben ukrán, orosz és fehérorosz gyermekek – számára biztosított valamilyen formában egészségügyi ellátást, illetve segítséget.

A latin-amerikai régió progresszív vezetői által 2023 vége óta megfigyelhető palesztinpárti politikai és diplomáciai lépések sorában szembeötlő kivételt képeznek Argentína és El Salvador kormányai, melyek ma egyértelműen Izrael-párti álláspontot képviselnek. Előbbit a szélsőjobboldali-libertárius Javier Milei, míg utóbbit az ironikus módon palesztin gyökerekkel rendelkező, egyre autoriterebb és radikális rendpárti agendát vivő Nayib Bukele vezeti.