Donald Trump, az Egyesült Államok elnöke telefonon közölte Vlagyimir Putyinnal, Oroszország elnökével, hogy az USA kormánya elkötelezett a békefolyamat mellett Ukrajnában. A megállapodás részeként a Trump-adminisztráció világossá tette, hogy Kelet-Ukrajna egyes részei és a Krím orosz kézben maradnak. Az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének (NATO) központjában tartott értekezleten Trump védelmi minisztere, Pete Hegseth kijelentette: „valószerűtlen” azt feltételezni, hogy Ukrajna 2014 előtti határait állítanák vissza, ami azt jelenti, hogy a Krím nem lesz tárgya az oroszokkal folytatott tárgyalásoknak. Az Egyesült Államok álláspontja szerint Ukrajna NATO-tagsága nem lesz lehetséges, tette hozzá. Az USA nem az európai biztonságra „összpontosít elsődlegesen”, hanem saját nemzeti érdekeit helyezi mindenek fölébe – hangsúlyozta Hegseth a NATO értekezletén. A NATO európai vezetőinek legcélszerűbb azt követelniük, hogy Ukrajna részt vehessen a tárgyalásokon – emelte ki –, nem tért azonban ki az USA által gyakorolt nyomásra, hogy tegyenek engedményeket Oroszországnak, hogy tárgyalóasztalhoz üljön. Ukrajnának és Európának lehet beleszólása, mondta Hegseth, de Trump jelöli ki a kereteket.

„A szabad világ vezetőjének, Trump elnöknek a hatásköre annak eldöntése, hogy mit engedélyez és mit nem engedélyez”

– közölte Hegseth jellegzetes középnyugati hetvenkedő stílusban. Újra a cowboyok kezében van a gyeplő, üzente testbeszédével.

Míg Hegseth Brüsszelben járt, Trump közeli szövetségesével, Elon Muskkal Washingtonban rendezett ámokfutást a kormányzati kiadások csökkentésére. Az elmúlt öt évtizedben az USA kormányzata jelentősen zsugorodott, különösen a szociális jóléti juttatások terén – megmaradtak viszont az olyan szektorok, mint a fegyveripar, amely felett a nagyvállalatok éberen őrködnek. Mindig is úgy tűnt, hogy ez az iparág stabil a változásokkal szemben, és hogy a katonai kiadások csökkentése fenntarthatatlan az Egyesült Államokban. A fegyveripar hátradőlhet (a Lockheed Martin kivételével, amely elveszítheti az F-35-ös vadászgépekhez kapott támogatást): Musk és csapata nem a katonai szerződéseket fogja megkurtítani, hanem a katonai és civil alkalmazottakat veszi célba. Kinevezése előtti szenátusi meghallgatásán Hegseth kiemelte, hogy a második világháború alatt az Egyesült Államoknak hét négycsillagos tábornoka volt, ma pedig negyvennégy van. „Fordított kapcsolat áll fenn a vezérkar mérete és a harctéri győzelem között. Nincs szükség még több bürokráciára a hierarchia tetején. Több cselekvőképes háborús harcosra van szükség a hierarchia alján.” Hozzátette: „A zsír kivágható, így [az USA hadserege] igyekezhet halálosabbá válni.”

Alapvető félreértés övezi a Trump-adminisztráció e lépéseit. Sokan úgy látják őket, mintha a saját félreismerhetetlen módján össze-vissza csapkodna egy szélsőjobboldali elnök, aki számára „Amerika az első”, ezért nem hajlandó olyan költséges háborúkat folytatni, amelyek nem a saját érdekeit szolgálják. Ez azonban rövidlátó és téves értékelése Trump Putyinnal Ukrajnáról folytatott telefonbeszélgetésének, illetve hozzáállásához az USA hadseregéhez.

Fontos megértenünk, hogy ezek nem az USA hátralépését célzó manőverek, hanem Trump egy fordított Kissinger-stratégiát igyekszik megvalósítani, nevezetesen Oroszországgal igyekezett barátkozni, hogy elszigetelje Kínát.

Trump tisztában van vele, hogy Oroszország nem jelent fenyegetést az Egyesült Államok létére. Az USA kormánya nem tart az Európába irányuló orosz energiahordozó-eladásoktól, hiszen fel sem merül, hogy ezeknek az elsődleges nyersanyagoknak az értékesítése aláásná az USA átfogó ellenőrzését a globális gazdaság felett. Ezzel szemben Kína gyors technológiai és tudományos fejlődése és az új termelőerők megjelenése valódi fenyegetést jelent az Egyesült Államok uralmára a globális gazdaság kulcsfontosságú szektoraiban. Kínát „fenyegetésként” érzékelik az Egyesült Államokra nézve, és ez a mozgatórugója annak, ahogy Trump szövetségeseihez és ellenségeihez viszonyul.

Kissinger stratégiája: barátkozás Kínával Oroszország elszigetelése érdekében

Henry Kissinger (1923–2023) az Egyesült Államok történetének egyik legbefolyásosabb külpolitikai bürokratája volt. Richard Nixon 1969-től 1974-ig tartó elnöksége alatt lényegében Kissinger irányította az USA külpolitikáját. Nixon is és Kissinger is figyelmesen követte a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság közötti vitát. Amikor Nixon elnök lett, a Szovjetunió és Kína közötti határvita a Csenpao/Damanszkij-sziget miatt majdnem egy Peking elleni potenciális szovjet nukleáris csapássá eszkalálódott. Kissinger felismerte, hogy ez a vita mennyire értékes az Egyesült Államok számára, minthogy megakadályozta, hogy a két nagy eurázsiai ország szövetséget építsen a NATO atlanti szövetségével szemben. Ha Oroszország és Kína összefogott volna, írta Kissinger, képesek lettek volna aláásni a nyugat egész világra kiterjedő hatalmának alapját. Alapvető fontosságú volt tehát egy ilyen szövetség létrejöttének megakadályozása, így Kissinger politikájának központi eleme volt, hogy a kínai-szovjet vitát kihasználva mély éket verjen a két ország közé. A Kínához való közeledés azt is lehetővé tette az Egyesült Államok számára, hogy megpróbálja elzárni az USA agressziója ellen harcoló vietnámi nemzeti felszabadító erők logisztikai utánpótlási vonalait.

Ezért bocsátkozott titkos tárgyalásokba Kissinger Pakisztánon keresztül a kínai kormánnyal 1970-ben, és ezért járt titokban Pekingben 1971-ben, megnyitva az utat Nixon következő évi kínai látogatása előtt. Kínai látogatása után Kissinger a következő fontos megjegyzést tette a Fehér Ház személyzete számára tartott szóbeli beszámolójában:

„A kínaiak rendkívül komoly emberek voltak. Nem kívánják, hogy sikerrel járjunk. Efelől nincsenek illúzióink. De a helyzet egészét tekintve, a szovjet nyomást és a délkelet-ázsiai helyzetet is figyelembe véve, érdekünk a kínaiakkal való összefogás.”

Nixon korszaknyitó látogatását Kínába teljességgel az Egyesült Államok érdekei vezérelték: Oroszország és Kína megosztásával az USA saját hatalmát igyekezett megerősíteni az ázsiai kontinensen.

Kissinger még a Szovjetunió összeomlása után is sokáig kitartott amellett, hogy az Egyesült Államoknak Kínával kell barátkoznia, el kell szigetelnie Oroszországot, és alávetett helyzetben kell tartania Európát saját hosszú távú uralmának biztosításához. Ez a vezérmotívuma Kissinger Kínáról című 600 oldalas, 2011-ben kiadott vaskos könyvének.

Trump irányváltása: barátkozás Oroszországgal Kína elszigetelése érdekében

A Szovjetunió bukása nyomán az USA establishmentje új stratégiát dolgozott ki, amely az Oroszországgal és Kínával való barátkozást célozta – Oroszországgal erőteljesebben. A külpolitika-formáló elit köreiben úgy vélték, hogy Borisz Jelcin 1991-től 1999-ig tartó elnöksége alatt sikerült Oroszországot teljesen alávetni az Egyesült Államoknak, és hogy az oroszok mellékszereplők lesznek az eurázsiai kontinensen. Ennek a fölé-alá rendelt viszonynak a csúcsa Oroszország 1998-as beléptetése volt a G7-be (amely ezáltal G8 lett). A kereszténység nyilvános visszatérése Oroszországba és Oroszország európai irányultságú kultúrájának kidomborítása azt jelezte, hogy Oroszország előtérbe helyezi nyugati örökségét, és láthatóan háttérbe tolja szuverenitását és Ázsiát – ennélfogva Kínát is. 1993-ban Clinton elnök egy telefonbeszélgetés során azt mondta Jelcinnek: „Szeretném, ha tudná, hogy Önökkel vagyunk, hosszú távon.”

Az Egyesült Államok establishmentjének szélsőjobboldali része két trendet azonosított a 2000-es évek végén. Egyrészt Kína termelőerőinek technológiai fejlődése súlyos fenyegetést kezdett jelenteni az USA vállalatainak szellemi tulajdonjogi uralmára. Másrészt új nacionalizmus jelent meg Oroszországban, amelynek egyik ideológiai pillére a szuverenitás volt (amint azt Putyin hazafias pártjainak előretörése jelezte), a másik pedig a fehér felsőbbrendűség és az orosz ortodox egyház (Alekszandr Dugin elméleteihez szorosan kötődve). Az Egyesült Államok szélsőjobboldalának egy egész tömbje az orosz hazafias nacionalizmust tekinti saját ideológiájának, a kínai kommunizmusban pedig ellenfelét látja.

Trump már az első elnöksége idején is barátságra törekedett Oroszországgal, hogy elszigetelje Kínát, és alárendelt helyzetbe kényszerítse Európát.

Kissinger stratégiájának e megfordítása nem progresszív fejlemény, hanem éppolyan reakciós és veszélyes, mint elődje. Mindkettő a megosztás stratégiájával kívánja biztosítani az Egyesült Államok felsőbbrendűségét – csak a szerepek cserélődnek fel. Trumpot ennek nyomán azzal vádolták, hogy az orosz befolyás kedvezményezettje.

Az Egyesült Államok jelenleg azt a kapcsolatot igyekszik megbontani, amely Kína és Oroszország között 2007 óta alakult ki – vagyis azt követően, hogy a 43. müncheni biztonsági konferencián Putyin hivatalosan szakított az Egyesült Államokkal. A Kína és Oroszország közötti együttműködés gyorsan fejlődött, és a két ország az áruk és szolgáltatások rubel- és jüanalapú kereskedelmének alapjául szolgáló biztonsági megállapodást kötött. Ennek a kapcsolatnak a megbontása nem lesz könnyű, de Trump úgy döntött, megpróbálja.

Érdemes felidézni, miként értékelte Kissinger a kínai vezetőket 1971-ben: „Érdekeik 100%-ban politikaiak… Ne feledjük, ezek ideológiailag tiszta emberek. Csou En-laj 1920-ban csatlakozott a Kommunista Párthoz Franciaországban – jóval a Kínai Kommunista Párt megalakulása előtt. Ez a nemzedék nem a kereskedelemért küzdött 50 évig és indult hosszú menetelésre.” Ez nem csak Csou En-lajról és Mao Ce-tungról mondható el, hanem Vlagyimir Putyinról és Hszi Csin-pingről is. Ők is az Egyesült Államok elleni küzdelemben edződtek meg az elmúlt évtized során. Aligha vehető rá csecsebecsékkel Putyin, hogy Trump fordított Kissinger-stratégiájához idomuljon.