150 évvel ezelőtt, 1875. március 2-án született Jászi Oszkár, a magyarországi polgári radikalizmus alapító politikusa és társadalomtudósa. De mint a századforduló és az 1918-as őszirózsás forradalom legfőbb politikusait, az ő alakját is a hazaárulás és a „nemzetvesztés” hamis vádjai borították el az utóbbi évszázadban. Mi az, ami Jászi Oszkár nélkül elképzelhetetlen lenne a modern magyar államban, és mely gondolatokat örököltünk tőle és társaitól, anélkül, hogy tudnánk róla? Csunderlik Péter történészt kérdeztük minderről.

Mérce:  Miért fontos Jászi Oszkár, miért emlékezzünk rá? Mi a jelentősége a mai  Magyarországon?

Csunderlik Péter:  Jászi Oszkár értelmiségiként, szociológusként és a nemzetiségi kérdés nagy szakértőjeként alapítója egyfelől a Huszadik Század folyóiratnak, amely a szociológia első magyar műhelye, másrészt a Társadalomtudományi Társaságnak. Előbbi 1900-ban, utóbbi 1901-ben jött létre.

Jászi nagy újítása az volt, hogy tudományos alapra akarta helyezni a magyar politizálást.

A XX. század elején a jelszópolitizálás uralkodott, az Ausztria és Magyarország közötti közjogi kérdés volt meghatározó, a Bécshez való viszony, és általában a kuruc-labanc ellentét. A XX. század elején a politika kérdései Jászi szerint, és részben szerintem is, álkérdések voltak: újratemetjük-e II. Rákóczi Ferencet? Újratemetjük-e Thököly Imrét? Mi lesz a közös hadsereg vezényleti nyelve? Ezek szimbolikus kérdések. Jászi ehhez képest azt mondta, nézzük meg, valójában mik a társadalmi problémák: földkérdés, nemzetiségi kérdés, választójogi kérdés. Ezekhez pedig szerinte tudományosan kell közelíteni, szociográfiák készítésének segítségével, hogy felmérjük a magyar társadalom állapotát, mik a valós problémák, és azokra tudományos válaszokat adjunk. Ez az igény a tudományos válaszadásra persze naiv, de előremutató szempont volt, tükrözi a kor pozitivizmusát.

Emellett azt ismerte még föl, hogy a nemzetiségi kérdés a magyar demokrácia „archimédeszi pontja”, és rámutatott arra ,  hogy „nem lehet 50 percentre demokráciát építeni”: a magyar elit a „nemzetiségi mumussal” riogatja a magyarokat, hogy konzerválhassa a létező osztályviszonyokat. Jászi amellett érvelt, hogy csak akkor lehet Magyarországot demokratizálni, reformálni, átalakítani, ha a magyar, szlovák, román demokraták összefognak. Ez is előremutató volt. Jászi számos „haladó” javaslatot fogalmaz meg már 1914 előtt a polgári radikálisok vezetőjeként, akiket akkor párttá is szervez. Ha programja időben megvalósulhat, segíthetett volna abban, hogy Nagy-Magyarország ne essen úgy szét, ahogy később, a vesztes világháború után.

De mire hatalma lesz politikusként, a Károlyi-kormány nemzetiségi minisztereként, akkor már ez a 10 évvel korábban még előremutató Jászai-ajánlat kevés volt a nemzetiségeknek. Miután a Monarchia és Németország elvesztették az I.világháborút, a nemzetiségi elitek már az erő pozíciójából tárgyalhattak, és elszakadni szerettek volna.

M: Ha ma Magyarországon Jászi Oszkárról beszélnek, sok jelző nem túl kedvező lehet: a Károlyi-kormány tagjaként, egyfajta baloldali radikálisként, vagy a mai szélsőjobboldal szemében akár nemzetvesztőként is előfordul. A maga korában Jászi ezzel szemben kifejezetten jobbra állt egy csomó baloldali radikálistól, sőt, őket jobbról kritizálta. Miért?

CsP: Azért, mert Jászi mindvégig demokrata maradt. Ő már 1918 decemberében a proletárdiktatúra gondolatát elvető cikket ír a Szabadgondolat folyóirat Bolsevizmus-különszámában, ahova egyébként  Lukács György is esszét szállít a „Bolsevizmus mint erkölcsi probléma” címmel, hogy azután, mint ismert, meggondolja magát,  és hat héttel később a Taktika és etikában elfogadja a proletárdiktatúrát. Lukáccsal szemben Jászi nem hiszi el, hogy a proletariátus egy messianisztikus osztály.

Nem hiszi azt, hogy azok, akik az elnyomó pozícióba kerülnek, majd fel tudják számolni az elnyomást.

Jászi ragaszkodik ahhoz, hogy egy harmadik utat kell találni, ezért szakít idővel Károlyival. Amikor 1919 után Károlyi Mihállyal, az első köztársaság bukott elnökével emigránsok lesznek, Károlyi, a „vörös gróf” egyre közelebb kerül a bolsevikokhoz. Károlyi ekkor már úgy gondolja, hogy nincsen harmadik út. Van egyrészt a liberális, kapitalista demokrácia, ami kitermelte a gyarmati elnyomást, az első világháborút. 1919 után Károlyi már minden illúzióját elveszti ezzel az úttal kapcsolatban, mert látja, hogy az antant milyen méltatlanul bánt vele, pedig ő demokrata és nyugatos volt. Szerinte ezért az egyedüli út a Szovjetunió és a szocializmus marad. Olyan, amilyen, de úgy vélte, abból még lehet valami. Jászi vele szemben is mindvégig törekszik arra, hogy megtalálja a harmadik utat.

Emigrációs politikájuk is kudarcos: Károlyi és Jászi abban reménykedtek, hogy a külföldhöz intézett felhívásokkal leleplezik a fehérterrort, és akkor a Népszövetség nem ad majd hitelt a Horthy-rendszernek, ami a nemzetközi nyomástól így összeomlik.

M: Tehát „jogállamisági mechanizmust” akarnak bevezetni Horthy Miklós ellen…

CsP:  Pontosan. Ennek ellenére a népszövetségi hitel csak megérkezett Budapestre.

M: Jászi életének utolsó harmadát az Egyesült Államokban töltötte, az ohiói Oberlin College-ban tanított. Ha Jászi gondolkodását vizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy abban a kortárs magyar baloldallal, vagy akár az elmúlt 25 év magyar baloldalával kapcsolatos számos sztereotípia megjelent.  Például a társadalomkritikával radikálisan foglalkozó Galilei Körre még annak visszatérő előadójaként azt mondta, hogy a galileisták vezethetik át Magyarországot a Balkánról a Nyugatra. Ez a Nyugat felé tartás a mai gondolkodásban mennyiben származik ezektől a radikálisoktól, vagy mennyiben nem?

CsP:  Jászinak több korszaka van. Először nagy mértékben idealizálja a Harmadik Köztársaság Franciaországát, a szekuláris Franciaországot. Kezdetben azt gondolja, hogy nyugati mintára kell megreformálni Magyarországot, egy nyugatos, franciás műveltségű, szociológusi képzettségű, darwinista, történelmi materialista elitet kell itthon kinevelni, amely korszerű tudással rendelkezik, és akkor Magyarországon egy az egyben bevezethetőek lesznek a nyugati intézmények, hazánk lényegében „Nyugattá alakulhat” át.

Aztán Jászi az írásai tanúsága szerint rájön arra, hogy valójában mindez nem vezetne eredményre. Azt mondja, ha egy az egyben lemásolunk nyugati intézményeket, az olyan, mintha az Alföld homokjába ültetnénk át más ilyen egzotikus növényeket, amelyek itthon viszont csak a „kávéházak üvegházában” tudnak meglenni. Úgy érvel, lehetséges, hogy ezek a reformok egy kozmopolita, urbánus, értelmiségi, progresszív közegben működőképesek, de ezek csupán üvegházak maradnak.

Jászi Oszkár és elvbarátai az 1910-es évekre eljutnak oda, hogy értsük meg jobban a magyar társadalmat: az nem válasz, hogy a vidékiek azért szavaznak a reakcióra egy választáson, mert egyszerűen sötét, klerikális bunkók. Ezután inkább arra bátorítanak mindenkit, próbáljuk megérteni, mik mozgatják a Monarchia Magyarországának társadalmát és annak döntéseit. A szociográfiai kutatás nyomán felismerik, hogy ha egyházellenes, antiklerikális propagandát kívánnak művelni a falusiak körében, hiába jönnek Darwinnal meg az evolúcióelmélettel, nem működik.  Mert az antiklerikalizmust a falun nem ezzel kell kezdeni, hanem rámutatni az egyházi nagybirtokra, és elmondani: neked azért nincsen földed, mert ott van az egyháznál.

M: Tehát amellett érvelt, hogy meg kell találni a politikai munka materialista alapját?

CsP: Igen. Ez az, amit Lukács György később úgy fogalmazott meg, hogy

ha a katonáknak antimilitarista szónoklatokat kell tartani, akkor nyilván nem a militarizmus és a tőke szövetségéről kell beszélni, és a Krupp fegyvergyárról, hanem a poloskákról, amik csípik bakákat, meg arról, hogy rettenetes a koszt.

M: Melyik Jászi Oszkár szerinted legjelentősebb gondolata?

CsP: Alapvetően az 1920-ban megjelent Magyar kálvária – magyar föltámadás című művében írja azt – amire rájöttek a Huszadik Század folyóirat körében, és ezért kezdték el a szociográfiai munkát –, hogy az ellenzéki körökben már akkor is divatos „menjünk le vidékre” hozzáállás nála valóban azt jelentette: ismerjük meg a vidék problémáit, a helyiek gondolkodását, és így megérthetjük, hogy érdekeik ellenében is miért szavaznak a „reakcióra”. Egy önkritikus megállapításában Jászi elismerte, hogy a kortárs nyugatos, felvilágosult magyar elit igazából az afrikai törzsek világát jobban ismerte a magyar vidéknél, hiszen róluk legalább olvasták a kulturális antropológusok a munkáit. Ehhez képest a magyar vidékről meg nincsen tudásuk a progresszíveknek. A felismerést követően kezdődik el a „Magyarország felfedezése” szociográfiai program, a magyar szociográfia úttörő vállalkozása, amely aztán az első világháború miatt egy időre félbeszakad.

Jászi példát mutat azzal, hogy újra és újra önkritikusan tekinti végig a saját pályáját, hajlandó kritizálni magát, és levonja a tanulságokat. Akkor sem ismer udvariasságot, amikor leírja a Tanácsköztársaság agitátorait, és hogy miképpen jelentek meg vidéken. Az volt a meglátása, hogy ezek a „fővárosi zsidó gyerekek” úgy viselkedtek a magyar faluval, mint az átlag amerikai fehérek a feketékkel szemben Délen.

M: Hol lehet Jászi Oszkárt elhelyezni a némileg mesterkélt, XX. századi népi-urbánus ellentétben? Mintha mind a népiek által követett irányvonal, mind az úgynevezett urbánus irányvonal kicsit az ő felöltőjéből is ugrott volna ki.

CsP: Mint említettem, Jászi munkássága több eltérő szakaszra bomlik. Az első szakaszban a „haza és haladás” szétválása és ellentéte a jellemző. A függetlenségi ellenzéki szövetség  1905-ös választási győzelme után Ferenc József az eredményekkel szembemenve az úgynevezett „darabontkornányt” nevezi ki, ma úgy mondanánk, hogy szakértői kormányt.

Hogy a kormány támogatást szerezzen, belengeti az általános, titkos választójog megadását, ezért a progresszív értelmiség végül melléjük áll. Jászi és Ady Endre is kiállnak a Fejérváry Géza-féle „darabontkormány” mellett. Ady Endre azt írja, hogy „a reformokban van az élet”, de emiatt végül  „nemzetellenesnek” tekintik őket is. Voltak tehát komoly ellentétek a reformista ellenzék és a függetlenségi és nacionalista ellenzék között.

De azért Jászi az 1910-es években végig arra törekszik, hogy egyesítse a Tisza-rendszer nacionalista és szocialista ellenzékét.

Ezért látja meg a függetlenségi ellenzékből érkező, de a népjogok irányt nyitott Károlyi Mihályban a vezért, a szimbolikus alakot.

Jászi víziója az volt, hogy a reakció elleni együttműködésbe a szociáldemokraták hozzák majd a munkásszavazókat, miután ők majd sztrájkokkal kivívják a választójogi bővítést; Károlyi a kurucos ellenzéket; a szövetségnek pedig a társadalommérnökösködő, polgári radikális értelmiség adja majd a programot, és a leendő kormányzásnak is irányt szabna.

M: Ez a terv kicsit úgy hangzik, mint egy 2010-es évekbeli ellenzéki összefogás tárgyalása.

CsP: Igen, eléggé. Végül ugye csak 1917–1918-ra terelődik össze ez a sok politikai csoport egy táborba, az őszirózsás forradalom után pedig koalíciós kormányt alakíthatnak Károlyi Mihály miniszterelnökségével. A probléma világos volt: ezek az erők megegyeztek abban, hogy mit nem akarnak: a múltat, a „Régi Magyarországot”. Abban már viszont, hogy azután merre induljon el Magyarország, nem értettek egyet. A szociáldemokraták nem akarták felosztani a nagybirtokot kisbirtokokká, hanem termelőszövetkezetekké kívánták alakítani őket. A függetlenségiek a magántulajdont védték, és ellenezték ezt. Károlyi a pártjától ekkor már balra állt és a földosztást képviselte.  Jászi Oszkár és követői pedig kisbirtokokat szerettek volna látni, és azokat szövetkezetekbe szervezni.

M: Ez már a korabeli szocializmus egyik ideája, nem?

CsP: Igen, Jászi ezt később „szabad szocializmusnak” nevezte. És ami még érdekesebb, hogy éppen az 1918–19-es tapasztalat miatt az 1930-as években a népi írók mellé állt a népi-urbánus vitában, mert a Nyugat másolása helyett ekkor már inkább a közép- és kelet-európai sajátosságoknak megfelelő „parasztdemokráciát” vizionált. Az emigrációban írja már Kolnai Aurélnak, hogyha egy alföldi parasztgyereknek születik, nem pedig zsidóból reformátussá áttért polgárnak, akkor meg tudta volna menteni Magyarországot. Mert hiába nem tartotta magát Jászi zsidónak, a reformjavaslatai a kortársai számára mégis „zsidó okoskodásnak” tűntek.  Ezért 1945 után, amikor a Magyar Radikális Párt megalakul, Jászi ragaszkodik ahhoz, hogy egy keresztény, Csécsy Imre legyen a radikális párt vezetője.

Jászi amerikai emigránsként, az 1930-as években teljesen bevonódott a New Deal-vitákba is:a New Dealben azt a harmadik utat látta meg, amit ő már korábban szorgalmazott.

Ő is a New Deal hívévé vált, mivel szerinte a két másik út, a szélsőjobboldali, fasisztoid politika és a szovjetrendszer egyaránt pusztító hatást gyakorol a társadalmakra.

Úgy írta le Roosevelt elnök rendszerét, hogy az a liberális piacgazdaság egyfajta baloldali kritikája, amely felismeri azt, hogy a szabad piac növeli a társadalmi egyenlőtlenségeket, abból társadalmi elégedetlenség származik, amit a szélsőjobb kihasznál, a kisembereket magukra hagyó elitre mutogatva. Ezt szerinte is meg kell előzni úgy, hogy a piacnak legyen egy kontrollja, az állam pedig szövetkezetek szervezésével kontrollálhatja a piacot.

Földet oszt, kistulajdonosokat hoz létre, de azokat segíti is. Ha Jászinak erre a politikai ajánlatára gondolunk ma, szembetűnő, hogy vélhetően hasonló eszközökkel lehetett volna megelőzni Donald Trump visszatérését is. Vagyis olyan politikával, amely a New Dealhez hasonlóan „kifogja a szelet” a jobboldali populisták vitorlájából, mert megpróbálja azelőtt kezelni a társadalmi egyenlőtlenséget, mint hogy az komolyan elfajulna.