„Az orvosok átlagbérét 338 ezer forintról 2,2 millió forintra emeltük. A MOK szombati akciója annyit jelent, hogy egyszerűen beállt az ellenzéknek kampányolni”

– ezzel az üzenettel igyekezett hűteni a kedélyeket a Magyar Orvosi Kamara (MOK) és a Magyar Orvosok Szakszervezete szombati tüntetése előtt Takács Péter, a Belügymnisztérium egészségügyi államtitkára. S nem is csak ő, több prominens fideszes politikus is igyekezett elébe menni a demonstrációt kísérő figyelemnek, pedig akkor nem is lehettek biztosak abban, hogy az elmúlt évek hasonló tematikájú tüntetéseihez képest sokkal nagyobb tömeg – helyszíni tudósítások szerint legalább 12 ezer ember –  fog jobb egészségügyet követelni a Kossuth téren. 

A kormány érvelése feltűnően elbeszélt minden olyan követelés mellett, ami a MOK részéről a tüntetést megelőző kampányban elhangzott: a kamara láthatóan gondosan ügyelt arra, hogy a koronavírus-járvány során kiharcolt orvosbéremelés után a saját fizetésük ne jelenjen meg a tematizált problémák között. Mindez persze könnyen ellenőrizhető is: hiszen ha valaki nem futott volna bele a MOK által kihelyezett kampányplakátokba, az általuk indított tobbeterdemel.hu portálon egyszerűen visszakereshető minden olyan igény, amelyet a Kamara megfogalmazott. Ezek között az egészségügyre költött költségvetési források arányának növelésétől számos szakmai tartalmi követelésen át a lehangolóan alacsony várható élettartamig sok minden van, az orvosok javadalmazása azonban éppen nincs. 

Tudta ezt nyilván a kormány is, amely azzal, hogy „politikai színjáték”-nak címkézte a MOK kampányát, „ellenzéki bábnak” kiáltott ki minden kamarai vezetőt, mindennél egyértelműbbé tette: fél a a drága gyógyszerekről, elérhetetlen magánellátásokról, késői diagnózisokról, a szakmai képviseletek szerepéről és a Kamara által még felsorolt rengeteg egyéb égető problémáról szóló nyílt vitáktól.  

Még érdekesebb a kormány vádját abból a szemszögből olvasni, hogy tényleges időrendben vizsgálva az eseményeket egyáltalán nem a MOK kampányolt az ellenzéknek, hanem éppen fordítva. Az ugyanis jól látszott, hogy bár – elsősorban egy tisztességes egészségügyi reform több cikluson át tartó hosszára jogosan hivatkozva –  pártpolitika-mentességet kértek a szervezők a résztvevőktől, az esemény iránti érdeklődés nagyságában megkerülhetetlen volt Magyar Péter és a TISZA az eseményt hónapokkal megelőző figyelemfelhívó, tematizáló tevékenysége. Hogy Magyarnak pontosan miért működött sokkal jobban a kórházi állapotok bemutatása mint a megelőző 14 évben bármelyik ellenzéki erőnek, arra – mint számos hasonló, sok éve szajkózott, ma mégis valamiért életképesnek tűnő ellenzéki szólamhoz hasonlóan – egzakt magyarázatot talán nehéz adni. Az is igaz azonban, hogy első kórházi akciójának idejére a személye mögött már kialakult egy elkötelezett, vagy legalábbis nagyon kíváncsi és lelkes tömeg. Mindenesetre az elvitathatatlan, hogy következetes munkával járta a kórházi osztályokat és számolt be az ott tapasztaltakról. A gond mindezzel az volt, hogy ő maga persze a problémákra egyértelmű vagy politikailag értelmezhető megoldásokat aligha javasolt (ezt aztán a MOK a maga hatáskörében a mostani kampányban javarészt megtette), ugyanakkor a munkája elég nyilvánosságot és ellenzéki választói visszacsatolást kapott ahhoz, hogy később ilyen sok ember menjen ki a Kossuth térre. 

Hogy miért rezonált jól a MOK kampánya Magyar munkájára, arra magyarázatot kínál az is, hogy alapvetően egyik sem az egészségügyben dolgozók nézőpontjából világított rá a problémákra, hanem a társadalom, a betegek, a „magyarok” számára kínált egyszerűen befogadható üzeneteket arról, hogy nem kapják meg azt az elvárható szolgáltatást az államtól, amely járna nekik. Ez a megközelítés megragadható volt a TISZA kezdeti politikai üzeneteiben is. Ahogyan akkor írtuk: „a társadalmilag kétségtelenül létfontosságú nagy ellátórendszerekben dolgozók helyzetét az alapján fogja meg, hogy mi lesz azokkal, akik igénybe vennék ezen szolgáltatásokat. Látszólag tehát nem a dolgozók helyzete aggasztja, hanem a szolgáltatás minősége.”

Álmos Péter kamarai elnök retorikája is ezt tükrözte a tüntetésen elmondott beszédében: „Ne engedjük, hogy az állam magára hagyja a lakosságot, hogy kivonuljon az egészségügyből, és a jól ismert profitérdek felülírja az emberséget”. Le kell szögezni, hogy a MOK kampánya és annak keretezése szombaton erős visszaigazolást kapott: ennyire sikeresen szakmai szervezett korábban nemigen vitt át egy ilyen fontos társadalmi üzenetet, s tett érdekeltté tömegeket a kiállásban, ami megsüvegelendő teljesítmény. 

A szolidaritást nem lehet megspórolni

Több jel is arra mutott ugyanakkor a tüntetést megelőző hetekben, hogy nem sok jóval kecsegtet, ha a társadalom közönye elleni fellépés felülírja a bérolló és a hierarchikus viszonyok által alárendelt helyzetben levő dolgozók iránti szolidaritást. Itt nem is feltétlenül a szakdolgozói kamara állásfoglalására kell gondolni, amely bár jelezte, hogy sem hivatalos, sem informális meghívást nem kaptak a MOK-tól a tüntetésre, azt is kinyilvánította, hogy a helyzet megoldását egyedül tárgyalásos úton látják elképzelhetőnek. 

Sokkal inkább az olyan szóváltások tanulságosak, mint amely például  Független Egészségügyi Szakszervezet (FESZ) egyik mozgósító Facebook-posztja alatt is kialakult. Itt egy ápoló – a MOK deklarált céljait némileg félreértve – az orvosok vélt béremelési követeléseit nehezményezte, de ennél lényegesebb, hogy a hétköznapi szolidaritás hiányát kérte rajtuk számon: „Bennünket, ápolókat lenéznek, sajnálták tőlünk az utolsó béremelésünket, mert az övék akkor éppen nem annyival emelkedett, mint a miénk.” Bár Svéd Tamás, a Kamara titkára a Partizánnak adott hétfői interjújában „szított ellentétnek” nevezte a szakdolgozók és az orvosok közti törésvonalat, leszögezve, hogy „egy csapatban játszanak” velük, Hábetler András orvos (és exoperaénekes) a bérkülönbségekre utalva a tüntetés színpadán arról beszélt, hogy „az orvosoknak adóssága van a szakdolgozókkal szemben”. A Magyarországi Mentődolgozók Szövetsége pedig egyenesen „arculcsapásként élte meg”, hogy nem  kapott önálló felszólalási lehetőséget a rendezvényen, ennek pedig nyilvános Facebook-posztban is hangot adott.   

A MOK mind a FESZ, mind a mentősszervezet posztja alatt következetesen elmagyarázta, hogy a kampány és rendezvény nem a bérekről szól, hanem arról, hogy „az egészségügy a pártokon, foglalkozásokon, anyagi helyzeten túlmutató, közös társadalmi ügy”; és „nem a klasszikus, egészségügyi részproblémákat bemutató rendezvényt” tartanak, hanem „a társadalom képviselőivel együttes kiállást”, formálisan pedig egyik másik egészségügyi szervezet sem képviselteti magát, vagy ha fel is szólal valaki tőlük, nem a saját szervezete nevében teszi. Mindazonáltal tény, hogy az egészségügyi szféra belső strukturális feszültségei és az alacsonyabb keresetű dolgozók iránti szolidaritás a szervezők szándéka ellenére is felszínre kerültek. Mindez azt mutatja, hogy bár a társadalmi mozgósítás sikeres volt, a rendszer gerincét adó munkavállalók irányába tett erős gesztusok hosszú távon nem spórolhatók meg. Túl mélyek ahhoz a sérelmek, és túl hatékony a kormány minderre rájátszó, megosztó bérpolitikája.