Magyarországon a közszolgáltatások terén 2024-ben nagy horderejű változásoknak lehettünk tanúi. Ezek közül hármat járunk körül, utórezgéseiket is vizsgálva. Az elmúlt évet (és Orbán Viktor új kihívójának felemelkedését) nagyban meghatározta a gyermekvédelem témája. Mégis, mintha a sok bába között elveszett volna a gyermek – hisz az intézményrendszer nem javult, sőt.

A közszférában talán a szakszervezetek automatikus tagdíjlevonásának eltörlése állította a legnagyobb kihívás elé a dolgozói érdekképviseleteket – és ezáltal áttételesen magukat a dolgozókat. A szakszervezetek évek óta zajló szervezési munkája azonban tavaly (legalábbis részben) tudta kompenzálni a tagdíjkiesést és a lemorzsolódást, idén pedig remélhetőleg ennél is tovább lépnek, és a Magyarországon ma már egyre elterjedtebb szervezési módszertannal tovább tudják növelni tagságukat.

Első blikkre – és talán másodikra is – a felsőoktatásban sem tűnik rózsásnak a helyzet. Miközben dübörög a privatizáció, úgy tűnik, épp csak a rendszert működésben tartó dolgozókról feledkeztek el – amire a felsőoktatási munkaharc elmúlt évtizedeinek legmarkánsabb mozgalmi hulláma az érintettek válasza.

A 2025-ös évben tehát nehéz kezdés után megvan a potenciál, hogy a közszférában erősödjön a dolgozók érdekképviselete. Az út rögös, de talán nem járhatatlan, és a döntéshozókra nehezedő nyomás – az új kihívó és a közelgő választási év – akár még hathat is az ágazat fejlesztésére.

1. Ha nem segítesz, legalább ne rombolj – a Fidesz ámokfutása a gyermekvédelemben

A tavaly februárban kirobbant kegyelmi botrány után, érezve, hogy súlyos hibát követett el, a Fidesz pánikszerű intézkedésekkel próbálta menteni a menthetőt, és kompetensnek tűnni a gyermekvédelem tekintetében. Tavaly pattant ki a hír, miszerint korábban Novák Katalin köztársasági elnök kegyelemben részesítette Kónya Endrét, a bicskei gyermekotthon volt igazgatóhelyettesét, akit azért ítéltek el, mert megpróbálta eltussolni felettese súlyos, gyermekekkel szembeni szexuális bántalmazásának ügyét.

A válság kezelését azonban, mint megannyiszor, a látványos gesztusok és a kommunikáció felől fogta meg a kormány:

gyors egymásutánban presszionálták lemondásra női frontpolitikusaikat, Novák Katalint és Varga Juditot, kommunikációs hadjáratot indítottak a bizonyítvány magyarázására, és csúcsra járatták a törvénykezési látványpékséget. Egyetlen dolog szerepelt csak a megoldandók listájának alján, az pedig maga a gyermekvédelmi intézményrendszer volt.

A már régóta szakember- és forráshiánnyal működő, kritikus jelentősége ellenére alig látszó intézményrendszer így valódi reformok, vagy akár csak minimális segítség helyett újabb terheket kapott a nyakába. A dolgozók ellenőrzése további, jelentős mértékű adminisztratív terhet rótt ki, miközben ugyanez elrettentette a potenciális munkavállalókat, de új forrásokhoz, érdemi szakmai támogatáshoz nem jutott az intézményrendszer. December elejéig a rendőrség közel 12 ezer gyermekvédelemben dolgozót keresett fel, hogy az új törvények alapján ellenőrizzék „kifogástalan életvitelüket”. Az eleve alulfizetett nevelőszülőknek és intézményes vezetőknek nemzetbiztonsági szintű átvilágítást kell vállalniuk, ha folytatni akarják, emiatt természetesen sokan el is búcsúznak a szakmától.

A Mércének nyilatkozó egyik gyermekvédelmi gyám ősszel arról számolt be, hogy az eleve súlyos szakember- és férőhelyhiány miatt már gyakorlatilag nem tudja hova vinni azokat a gyerekeket, akiknek sürgős elhelyezésre van szükségük. Miközben a kormányzat inkább rombol, mint segít, az amúgy is jelentős érzelmi megterheléssel járó munka során egyre kevesebb ember kell egyre nagyobb erőfeszítésekkel dolgozzon a kiesők okozta hiányok betöltésére. Forrásunk arról is beszélt, hogy mindeközben gyakorlatilag ismeretlen fogalom a szakmai támogatás a gyermekvédelemben, szupervízió, mentális segítségnyújtás szinte sehol sincs.

A Telexnek nyilatkozó Sztupa József volt gyermekotthon-igazgató is súlyos állapotokról számolt be. Ő 11 év után hagyta ott a szakmát. Egészen addig végezte a munkát, amíg (nem meglepő módon) kiégett benne.

Eközben nem hogy komolyan venné a kormányzat a jeleket, amelyek arra utalnak, hogy az összeomlás szélén áll a gyermekvédelem, de továbbra is erőlteti a szakmailag megalapozatlan, ám a dolgozókra jelentős pluszterheket kirovó ellenőrzéseket. Arról semmit sem tudni, pontosan mikor lesz megfelelő szakmai támogatás, bérrendezés – tehát összességében mitől lesz vonzó a szakma a frissen végzetteknek, vagy a nevelőszülőknek.

Amíg pedig messzire kerülik a potenciális munkavállalók a gyermekvédelmet, addig továbbra is egy maroknyi, lehetetlen körülmények között dolgozó, és magát hosszú távon mentális terheléseknek, betegségeknek kitevő ember önfeláldozása miatt működik a szakmában az, ami még működik.

Mindez nem véletlenül alakul így:

a Fidesz tudatos stratégiája, hogy szinte minden segítő munkát, minden társadalmi gondoskodást az egyénekre, vagy a családokra hárít.

Az állam kivonul ezekről a területekről, egyházakra, illetve baráti NGO-kra lőcsölve a szociális intézményeket, amelyek aztán vagy megfelelően végzik a dolgukat, vagy nem. Az állam tulajdonában maradó intézmények dolgozói az ellenőrizetlen ellátórendszer miatt még tovább terhelődnek. A kizsákmányolás fokozása, illetve felelősséghárítás az, aminek a levét az egész társadalom issza meg, ennek volt a jele a kegyelmi botrány is, ami csak a legszembeötlőbb tünete egy szándékosan elhanyagolt, magára hagyott szféra szétesésének. Egyetlen pozitív oldala talán a kegyelmi botránynak, az pedig a rendszerváltás óta megvalósult legnagyobb tömegdemonstráció megszervezése volt. A tüntetés és a közfelháborodás lényege a kormány fent említett stratégiájának elutasítása lett.

2024 volt az az év, amikor a gyerekvédelem állapota miatti társadalmi felháborodás az egekbe csapott, viszont

2025-ben sem szabadna elfelejteni, hogy az ország egyik legnagyobb botránya, ahogyan a szociális szakmával bánik az állam.

(Bernáth Lackó)

2. Erőre kaptak a felsőoktatási dolgozók?

Új erőre kapott a szakszervezeti mozgalom az állami kézben maradt egyetemek körében az idén a méltatlan fizetések hatására. A közoktatásban végbement emelések olyan helyzetet szültek, amiben a felsőoktatási dolgozók fizetése sok esetben alacsonyabb lett a pályakezdő tanárokénál – így

előfordul, hogy egy frissen kezdő tanár többet keres, mint a nemrégen őt vizsgáztató egyetemi docens.

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE), a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem (Zeneakadémia) és a Magyar Képzőművészeti Egyetem szakszervezetei a méltatlan helyzet rendezése érdekében több alkalommal is demonstrációkkal kísérve tárgyaltak a felsőoktatási államtitkárral a tavalyi évben. De velük együtt folytatja a harcot, a március elejével modellváltásra készülő Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem (BME) szakszervezete is. Az elmúlt hetekben eközben az alapítványi modell problémái rendkívül látványosan mutatkoztak meg Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen (MOME).

Hankó Balázs, aki a nyáron miniszteri rangra lépett elő, a tárgyalások során konkrét ígéreteket nem tett, de még azokat az apróbb követeléseknek sem tett eleget, amelyekben saját állítása szerint az első pillanattól kezdve egyetértett az egyetemi dolgozókkal.

A Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezete (FDSZ) a béremelések elmaradásának árnyékában 2024-ben újult erőre kapott, taglétszámuk a legtöbb intézményben jelentősen növekedett az elmúlt évben. Olyan intézményekben is alapszervezeteik alakultak, ahol korábban nem voltak jelen. A nyáron a Mércének nyilatkozva Gregor Anikó, az ELTE szakszervezeti titkára úgy fogalmazott:

„Látjuk, hogy egyébként a kasszában van pénz. Elég csak a reptér 1000-1500 milliárd forintos megvásárlását említeni, vagy a trieszti kikötőét. És azt is látjuk, hogy a felsőoktatásra is van keret – 200 milliárd forintból épül a Pázmány új kampusza és 100 milliárd nagyságrendű összegből hoznák létre a Közszolgálati Egyetemen az »elitpedagógus« képzést. Így az is egyértelműen látszik, hogy politikai döntés és politikai akarat kérdése, hogy ebből hova és mennyi jut.”

Az FDSZ azután kezdte meg az intenzívebb bértárgyalási folyamatot, hogy közoktatásban dolgozó tanárok bérének emelése után minden addiginál jobban kiütköztek a különbségek, nyilvánvalóvá vált az egyetemek szinte bármely területén dolgozók fizetésének méltatlan mértéke. Azonban hiába ismerte ezt el a kormányzat több prominens szereplője is – így Gulyás Gergely – az év második felében sem került sor a helyzet rendezésére.

Sőt, amint arról novemberben Gregor a Mércének is beszélt, még a kezdetektől közös alapnak tekinthető követelésük teljesítésének (a vezetői döntés alapján kiadható 15+15 százalékos juttatás alapbérbe építése) az idei évi költségvetésben sincs nyoma.

A bő egy éve tartó tárgyalási folyamat a kormányzattól megszokott recept szerint zajlik: a szakszervezetek felkészülten, konkrétumokkal érkeznek, amikért cserébe konkrét ígéreteket nem kapnak, a legtöbb esetben a „felsőbb szintekre” mutogat az asztal másik felén ülő államtitkár. Nem változott ez meg Hankó Balázs feljebb lépésével, akitől Varga-Bajusz Veronika vette át a felsőoktatási államtitkári pozíciót. Varga-Bajusz a legutóbbi egyeztetés során szintén arról beszélt, hogy további döntéseket a kormány szintjén kell várni.

Ezzel szemben azt látjuk, hogy a kormányüléseken és az azokról beszámoló kormányinfókon sem kerül szóba a felsőoktatási dolgozók kérdése.

A méltetlanná váló viszonyok hatására érezhetően nő az elmúlt év során több helyen is megújuláson átesett szakszervezetek iránti érdeklődés. Az FDSZ ELTE-n működő alapszervezete egy év alatt megduplázta létszámát, a közeljövőben elérheti a reprezentativitáshoz szükséges 10 százalékos arányt is.

Bár a szakszervezeti tagok 60-70 százaléka már a nyáron végzett sztrájkhajlandósági felmérésben is jelezte, hogy részt venne valamiféle tiltakozási megmozdulásban, ez a többség még nem elegendő a szakszervezetek szerint. Ha viszont a kormány nem hajlandó megfelelő lépéseket tenni, akkor ez az arány rövid időn belül változhat, ami után a sztrájk sem lesz kizárható.

Ugyan korábban még azt nyilatkozták, hogy mindent meg akarnak tenni, hogy sztrájk nélkül érvényesítés követeléseiket, a kormány által kialakított patthelyzet a komolyabb lépések megtétele felé mozdíthatja el a szakszervezeteket. Különösen annak fényében, hogy nemrég kiderült, a béremelésre hivatkozva leépítéseket tervez az ELTE Kancelláriája.

Ez a küzdelem különösen fontos szerepet kap annak fényében, hogy az elmúlt években a magyar felsőoktatás teljes átalakítása zajlik. Az intézmények jelentős részének alapítványi modellbe szervezésével az állam tulajdonképpen magánkézbe szervezi azokat, legtöbbször magasabb béreket ígérve az átalakítással. Azonban az átalakítással sokszor jobb bérek nem, csak az egyetemi polgárok fölé ülő politikai kinevezettek érkeznek – az intézmények között így létrehozott „versennyel” egyre kevésbé a szakmai, társadalmi szempontok érvényesülnek. Így az állami fenntartású egyetemek dolgozóinak harca túlmutat a saját munkakörülményeik és fizetéseik méltóvá tételén. Arról is szól, hogy milyen felsőoktatást szeretnénk, és azon keresztül milyen társadalmat képzelünk el Magyarországon.

(Fazekas Lázár Benjámin)

3. A kormány belekönyökölt a szakszervezetekbe, de a szakszervezeti szervezés reneszánszát éli

Nem kímélte a kormány a közszférában működő szakszervezeteket 2024-ben. Ennek leglátványosabb, a szektorban működő szakszervezeteket általánosan érintő eleme az automatikus tagdíjlevonások rendszerének a megszüntetése volt, de specifikusan is különböző hányattatásokat szenvedtek el az egyes ágazatok dolgozói. Ugyanakkor remény is látszik: a Szakszervezetek Együttműködési Fóruma (SZEF) ágazati konföderáció sikereket könyvelhetett el a szakszervezeti szervezés és a kormányzati elvonások legalább részleges kompenzálása terén, és ha minden jól megy – a már említett szervezési modellnek hála – 2025-ben akár tovább is növekedhetnek. Ironikus módon részben épp a kormányzati ellenszél hatására.

Január elsejétől megszüntették – a kormány megtiltotta – az automatikus tagdíjlevonást a közszférában, vélhetően nem függetlenül az egyes ágazatokban, kivált az oktatásban aktívabbá vált szakszervezetek ellehetetlenítése céljából.

A kormány lépése nemcsak társadalmi, de jogszabályi szempontból is kifogásolható lehet: ahogy korábbi cikkünkben idéztük, a SZEF és a Munkástanácsok álláspontja szerint

„A szakszervezet működéséhez hozzájáruló tagdíjfizetéssel kapcsolatos indokolatlan jogi akadályok az Alaptörvény által védendő érdeket, a szakszervezetek szabad működését korlátozzák és lehetetlenítik el. Ez a már elért védelmi szintről való visszalépésként értékelhető”.

A lépés nemcsak a szakszervezetek bevételeit, de a taglétszámot is megtépázta. Az egyes tagszervezetek bevételei akár 30 százalékkal csökkenhettek, egyebek mellett azért, mert a tagokat át kellett szoktatni más tagdíjfizetési módokra, például a rendszeres utalásra. Sok tagszervezet átállt emellett az átalányfizetésről a fix vagy sávos tagdíjrendszerre.

A szakszervezeteknek ráadásul nagyon rövid idő alatt kellett alkalmazkodniuk az új rendszerhez. Míg Csóti Csaba, a SZEF elnöke szerint egy ilyen változtatáshoz legalább két évnyi átfutási idő kell, mindössze négy hónapjuk volt a kormány bejelentése és a rendszer 2024 eleji bevezetése között, így jelentős részben az átállással, a tagszervezetek facilitálásával telt az elmúlt év.

Jelentős volt a lemorzsolódás is, ezt ugyanakkor némiképp kompenzálni tudták a szervezetek; a kilépések mellett új tagokat is be tudtak vonni – többek között épp azáltal, hogy a kormány viselkedése felháborodást okozott a dolgozók között. Az sem elhanyagolható, hogy a SZEF vezetése szerint sokan léptek be a fiatalabb generációból.

A taglétszám növelésében és a fiatalabb generációk bevonásában kétségkívül szerepet játszott a SZEF évek óta konzekvensen folytatott szervezőmunkája is. Gyűjtésünk korábbi részében és az ősszel megjelent interjúnkban már bemutattuk a Magyar Szakszervezeti Szövetség (MASZSZ) által alkalmazott „organising”-módszertant. A SZEF évek óta tart képzéseket a témában, amelynek során nagyon hasonló szervezési tudást adnak át tagjaiknak.

Fontos különbség, hogy míg – mint interjúnkból is kiderült – a MASZSZ külső munkatársakat is toboroz a szervezési feladatokra, a SZEF már meglévő tagjaik képzésére koncentrál, akik eleve ott vannak a terepen, jól ismerik a helyi problémákat és otthonosan mozognak a tagság körében.

Amellett azonban, hogy Magyarországon napjainkban újdonságnak számít a modell, valójában csak feledésbe merült az elmúlt évtizedekben. Mint Csóti Csaba rávilágított,

„az »organising-modell« az önszerveződő szakszervezetet jelöli, és tulajdonképpen egy fedőneve a részvételi demokrácia gyakorlásának. Akik ismerték a régi, történelmi szakszervezeti mozgalmat, azok pontosan tudják, hogy az organising-modell nem valami óriási felfedezés, hanem az, hogy az alapszervezetekben szerveződnek meg a munkavállalók, és ott közösen alakítják ki azokat a véleményeket, közösen hozzák meg azokat a döntéseket, hogy a szakszervezet mit képviseljen. Ez aztán választott képviselőiken keresztül megjelenik a szakszervezet felsőbb fórumain. Ez egyébként a klasszikus szociáldemokrata szakszervezetek sajátja volt Magyarországon is, a két világháború között is, meg az első világháború előtt is.”

A módszerrel képessé teszik a dolgozókat az aktív, résztvevő érdekképviseletre, vagyis a közszférában – és többé-kevésbé más szektorokban is – szükségszerűen meglévő vezetői-döntéshozói tárgyalások mellett hangsúlyosan építenek a tagság valóban mozgalmi, aktív részvételére a problémák feltérképezése, megoldások keresése és a nyomásgyakorlás terén.

(Kiss Soma Ábrahám)

4. Derűre ború: a szociális ágazatban nem sikerült kompenzálni az oktatási szervezetek sikereit

2022-23 az oktatási dolgozók és a diákok mozgalmaitól volt hangos. A diákok és az oktatási érdekvédelmi szervezetek, köztük a szakszervezetek több alkalommal is ezreket vittek az utcára méltó munkakörülményeket, magasabb fizetéseket és megbecsülést követelve, amiben részben sikerrel is jártak, egyszersmind a fenntartónak is sikerült az orrára koppintani, hogy egy kissé talán kevésbé viselkedjen arrogánsan a pedagógusokkal szemben – lásd a kirúgott tanárok melletti hangos kiállást, amit a Klebelsberg Központ nem fog egyhamar elfeledni.

A pedagógusok bérei – még ha nem is robbanásszerűen – de úgy tűnik, növekedni fognak. Ez persze nem jelenti azt, hogy egyik napról a másikra tömegesen fognak a pályára lépni a fiatal pedagógusok – hisz hosszú évek elmaradását nem lehet ilyen gyorsan pótolni – de talán adhat némi reményt a tekintetben, hogy lesz-e, aki holnap tanítson.

Sajnos messze nem voltak azonban ilyen sikeresek a szociális dolgozók szakszervezetei.

A szociális szféra még az oktatásnál is alulbecsültebb; az állam még inkább nyűgként tekint rá – ami nem is csoda, hisz a legelesettebbeket szolgáló intézményrendszert miért is tartaná fontosabbnak az ügyfeleinél? Ennek köszönhető, hogy a szociális dolgozók megélhetés, lakhatási nehézségek szempontjából – még ha nem is hajléktalanok – sok esetben hasonló élethelyzetekben vannak, mint az ügyfelek – akik között ugyancsak nem mindenki él hajléktalanságban. Hovatovább nagyon kevés az adott szakmában képzett dolgozó a területen, gyakorlatilag már bárkit felvesznek a szociális intézményekbe, ami az elvégzett munka minőségén is látszik.

Arról sem feledkezhetünk el, hogy a kormány 2022-ben törvénybe foglalta, hogy alapvetően mindenki önmagáért felelős, és a család, közösség, egyház után az állam csak az utolsó lépcsőfok, ahol segítséget kaphat aki szükséget szenved valamely okból – holott

az ellátórendszer feladata épp az lenne, hogy jelen legyen ott, ahol szükség van rá.

És egyelőre nem is látszik, hogy a kormány változtatni kívánna ezen helyzeten. A szociális szféra válsága 2024-ben a kegyelmi botrány miatt került a középpontba. Ebből logikusan következne, hogy az állam jobban odafigyeljen a területre – amit meg is tett, de bár ne tette volna. Az eredmény ugyanis nem a dolgozók nagyobb megbecsülése és megfizetése, több szakember felvétele lett, hanem a kifogástalan életviteli vizsgálat, ami csak még inkább elriaszthatja azokat, akik valóban elhivatottak a területen.

Az pedig még súlyosabb probléma, hogy ha az állam akarna, akkor sem tudna gyorsan változtatni az összeomlóban lévő szociális intézményrendszeren. Ugyanis egyszerűen nincs elég szakember, akit hirtelen fel tudnának venni, ha jobbak lennének a bérek és munkakörülmények; az infrastruktúra pedig katasztrofális állapotban van. Így hosszú évekbe telik, mire kiképezhetik a szakembereket, változtatnak az ellátás szemléletén és javítanak a körülményeken. Mindehhez az is kell, hogy minél többeket győzzenek meg arról, hogy érdemes ezt a pályát választani. Emiatt félő, hogy a nulláról kell újraépíteni a szociális szektort – ha egyszer lesz rá akarat, pénz, paripa.

(Kiss Soma Ábrahám)