1920. február 17-én bestiális kegyetlenséggel gyilkolták meg Horthy Miklós tiszti különítményesei Somogyi Bélát, a Népszava felelős szerkesztőjét és Bacsó Béla fiatal újságírót. A hivatalosság évtizedek óta szóra sem méltatja az eseményt, a baloldal – különösen a Mérce – azonban nem feledkezik meg visszaidézni a gyászos napot. Az utóbbi években cikkek, tudósítások jelentek meg az öldöklésről,^[1] ezért most nem kívánom feleleveníteni a történet szörnyűségeit, sem a horthyzmusba ágyazott terror tanulságait, hanem a két áldozat emlékét igyekszem feleleveníteni, illetve azt, hogyan harcolt a korabeli szociáldemokrácia az igazság felderítéséért, a két mártír emlékének megőrzéséért.

Somogyi Béláról

Révész Mihály, a Népszava újságírója és egyszemélyes dokumentátora már a tízes években gyűjtötte a szociáldemokrata politikusok emlékeit. A Somogyi Bélával való beszélgetésre 1913 augusztusában és szeptemberében, a politikai uborkaszezonban, a kánikula napjaiban három alkalommal kávéházakban és a Palace-pincéjében vacsora közben került sor. Ez teremtett lehetőséget Révész számára, hogy 1925-ben egy kis könyvecskét írjon Somogyi Béla élete és munkássága címen.

Somogyi unitárius vallású családban született diplomás ember volt, tanító, majd tanár. Kamaszkorát az állandó nyughatatlanság és bátor önállóság jellemezte. Bejárta a pápai bencés gimnáziumot, a csáktornyai, a pápai, két pesti, soproni tanítóképzőt, közben Szombathelyen rőfösinaskodott, szabóinaskodott, odahaza, vagyis a vasvármegyei Halastó nevű községben tehénpásztorkodott,^[2] később Chlebnice faluban, aztán Szabolcsban egy tanyán, végül Kisvárdán nevelősködött. A nyomorúság mellett az önérzetes elégedetlenség vitte ide-oda, városról faluba és vissza, közben az újságírással is próbálkozott. 1890 körül került Budapestre, ahol öccse vette rá, hogy tartson történelmi előadásokat egy kocsmában a cipészeknek. Megdöbbent, hogy egyszerű munkások nem inni, részegeskedni, hanem tanulni mennek az ivóba felöltve hétvégi ruhájukat. Kedvet kapott a szocialista brosúrák olvasásához, ezeket falta magyarul és németül. A vándorlásai során szerzett népismeretet elmélyítette.

Végre kinevezték állami iskolai tanítónak, persze vidékre. Házasságot kötött, hét gyermeke született, ambíciói megerősödtek. Továbbra is tanult, leérettségizett, autodidakta módon elsajátította a francia nyelvet, leszolgálta a katonaságot, beiratkozott a fővárosi egyetemre. A falusi tanításon kívül műkedvelő előadásokat tartott, hitelszövetkezetet szervezett és vezetett – ingyen. Egy év szabadságot kért, és Budapestre utazott tanulmányai folytatására. Öccse révén megismerkedett az ős-szociáldemokrata vezetőséggel, és olykor cikket írt a Cipész című lapba, valamint a Népszavának is Suhogó álnéven.^[3] Első füzete is megjelent Mit akar a szocializmus? címmel, amelyben a kor egyik neves német mozgalmára, W. Liebknecht írását ismertette magyar nyelven. Rávették az akkor még nem napilapként megjelenő Népszava szerkesztésére. 1897 augusztusától 1898 áprilisáig vezette szinte egyedül titokban a lapot, amelynek a példányszáma a nyolc hónap alatt 3100-ról 12500 ugrott, miközben a Népszava folyamatos hatósági üldözésnek volt kitéve. Egy besúgó révén a rendőrség kiderítette, hogy ő a szerkesztő, azonnal elbocsátották tanítói állásából.

Ebben az időben napirenden voltak a kitoloncolások, a pártvezetés időlegesen illegalitásba szorult, a Népszavát rendszeresen lefoglalták. Somogyi egy röpiratáért Bokányi Dezső vállalt felelősséget, és 1898-ban Bokányit egy év fogházra ítélték. Somogyi a lapot nem szerkeszthette tovább, egyszerűen megokolás nélkül elküldték. Nem volt más választása, korrektornak állt a Függetlenség című újsághoz. Váratlanul az egyik fővárosi iskolában tanítói állást kapott, aztán egy kereskedelmi iskolában végre véglegesítették. Hét évig nem volt kapcsolata a munkásmozgalommal, de amikor 1905 áprilisától a Népszava napilappá vált, Somogyi ismét írt, aztán 1909 októberétől állandó belső munkatárs, publicista, szakíró és riporter lett egy személyben. Élő lexikona volt a főváros ügyeinek. Közben – Bárczy István liberális polgármestersége alatt – nemcsak kereskedelmi iskolai tanár lehetett, de előléptették címzetes igazgatóvá. Népiskolai olvasókönyvet szerkesztett, ami 300 ezer példányban kelt el. A cikkek és szakcikkek száma szinte megszámlálhatatlan. 1907-ben jelent meg az ő fordításában August Bebel: A nő és a szocializmus című könyve, ami a szocialista nőmozgalomnak szinte a „bibliája” lett évtizedekig. 1916-ban jelent meg A többtermelés tudománya című könyv, amit ő írt Alvinczy Mihály álnéven. Ugyancsak név nélkül írt a vidéki emberek számára egy sor röpiratot. Az írás gyors elsajátítása érdekében tette közzé a magyar nyelv legelemibb szabályait ismertető füzetét A magyar helyesírás kis gyakorlókönyve címmel.

A sort lehetne még folytatni. Bámulatos munkabírása, kiváló íráskészsége volt. Kollégája, Révész Mihály így emlékezett róla:

„Csak egy szimpla hónapot ütünk föl, az 1910. évi szeptemberit: tizenegy vezércikket, négy második cikket találunk Somogyi tollából, a többi cikkről nem is szólva. Állandó, szorgalmas munkatársa volt a Szocializmusnak is.”

A főváros védelmében vett részt a tanítók mozgalmában, amely az oktatás reformját szorgalmazta és szerkesztette hetilapjukat, az Új Korszakot.^[4] Elnöke lett a Magyarországi Tanítók Szabad Egyesületének. 1918-ban már a Magyarországi Tanítók Szakszervezetét vezette. Olyannyira oktatásügyi szakértővé vált, hogy 1918-ban az iskolakerülők számának csökkentésére létrejött fővárosi hivatal élére került. 1911-ben indította el, szerkesztette és szinte ő írta az Ifjúmunkás című lapot is. Az őszirózsás forradalom rövid időszakában meghívták a közoktatásügyi minisztériumba államtitkárnak. Persze továbbra is végezte szerkesztői feladatait.

A Tanácsköztársaság alatt Garami Ernőt követte és elhatárolódott a tanácshatalomtól, a Népszavától távol tartotta magát, csak mint az újság 15 év óta oktatási szakírója vállalt néhány cikket. A felajánlott állásokat visszautasította, a minisztériumból eltávolították. A Tanácsköztársaság bukása után az átszerveződött pártvezetőség megbízta a betiltott Népszava helyére lépő Szociáldemokrata Röpiratok szerkesztésével, és amikor az antant nyomására enyhült a terror, átvette a Népszava irányítását. A szociáldemokratákat egy rövid idő elteltével azonban nem tűrték sem a kormányban, de ki akarták takarítani a közéletből is. Az egyik legfontosabb célpont a sajtó volt. A Horthy-különítmények és a felheccelt csőcselék gátlástalanul éltek a verbális és fizikális bántalmazásokkal. A Népszava két tűz közé szorult. Egyik oldalról nap-nap után kapta a fenyegető névtelen leveleket, a másik oldalról panaszok és kétségbeesett segélykérő leveleket érkeztek a féktelen jobboldali terrorról.

A helyzet pattanásig feszült, de Somogyi Béla és a szerkesztőség keményen kiállt az üldözöttek mellett. Szinte egyedül adott hírt a fehérterror rémtetteiről. Személy szerint őt is fenyegetések sora érte, kénytelen volt otthonából elköltözni. Amikor az antant ultimátumot adott a hatalmat bitorlóknak, hogy titkos választásokat írjanak ki, a terror tovább erősödött. 1919. december 7-én megrohanták és szétverték a Népszava szerkesztőségét, földúlták a kiadóhivatalt, szétroncsolták a nyomdagépeket. A szerkesztők mégis kitartottak, a lap a cenzúra szorításában továbbra is megjelent. Az állandóan érkező és egyre veszélyesebb fenyegetések elől Somogyi egy időre vidékre akart távozni, de a rendőrség megakadályozta, mert folyt ellene a Tanácsköztársaság alatti magatartásának vizsgálata. Ráadásul a közelgő választások előtt Somogyi Béla Óbudán biztos befutóként vállalta az egyéni képviselő jelöltséget. A fővezérség úgy döntött, hogy az esélyesek jelölteket el kell tüntetni, Cservenka Miklós után Somogyi Béla jött. A sorsa megpecsételődött.

Bacsó Béla

Ahogy mondani szokás, fia lehetett volna az 52 éves Somogyi Bélának az 1891. január 7-én született Bacsó Béla. Öreg úrnak szólította a főszerkesztőt. Abban az időben ő volt a legfiatalabb belső munkatársa a lapnak, becenevét egy mindig elegánsnak, szálegyenesnek, férfiasnak, mondhatni sármosnak fotózott dán színésztől, Pszilanderről kapta, de a jelleme nem volt határozott, még kevésbé kihívó, épp ellenkezőleg, volt benne valami elvontság, visszahúzódás, valami idegenkedés a szerkesztőségi nyüzsgéstől, lármától.

Elmagyarosodott római katolikus családból származó kassai gyerek volt, tréfásan úgy mondta, hogy az anyanyelve a csehszlovák, mégis csak törte a szlovákot, ahogy a tanult németet is. Egy testvéröccse volt, akit a háborús évek alatt vasúti szerencsétlenségben veszített el. Felnőttként végezte el a kereskedelmi iskolát. A szociáldemokrata Kassai Munkás című lapnál kezdte a pályafutását, már itt megmutatkozott novellista vénája. Budapesten az első írása huszonkét évesen, 1913 áprilisában látott napvilágot a Népszavában, ezt még tizenöt rövid karcolat követte. Megkedvelték írásait, a keserédes hangulatú, paraszti, szegény kispolgári életvilágról, a pénzszűke gondjairól szóló történeteket. Aztán az őszirózsás forradalom után Pestre kerülve a Népszavánál folytatta, de felvidéki, falusi, kisvárosi élményvilága követte szépirodalmi írásaiban. A titkárságon, a hírrovatnál dolgozott, 1919 nyarán megnősült. A tudósítások, olykor riportok mellett novellái jelentek meg az újságban. Ezekből szerkesztett válogatást Révész Mihály 1925-ben.

Bacsó Béla elkötelezett szocialista volt, maradni akart a Népszavánál, de nem újságírónak készült, írói pályafutást képzelt magának, kávéházakban ismerkedett a nagyokkal, különösen Szabó Dezső jelentett számára példát. Kisregénnyel, színdarabbal is próbálkozott. Szerencsére a Népszava ugyan viták során, de úgy döntött, hogy nem köti le magát az agitációs irodalom mellett. A megnősült Bacsót az élete utolsó hónapjaiban vidámnak, egyenesen boldognak látták kollégái. Lakást is szereztek számukra.

Közel a szerkesztőséghez, a Rákóczi úton egy szállodában lakott Somogyi Béla, a Bacsó házaspár is egy ideig ott éldegélt. Somogyi nem akartak esténként hosszan a városon keresztül gyalogolni, gyakran hozzá szegődött fiatal kollégája. Úgy ítélték meg, hogy kettesben biztonságosabb. Nem számolhattak a tiszti csoporttal, a kivégző osztaggal.

A gyász

Február 17-én így üdvözölte a szerkesztőség az úgynevezett magyar nemzeti hadsereg fővezérsége sajtóósztályának megnyugtató közleményét: „Magyarország közviszonyai kezdenek konszolidálódni. Azok az intézkedések, amelyeket a kormány meg az egyéb illetékes tényezők adnak ki, nem mennek írott malaszt számba. Azon az általános természetű érdeken kívül, amely a törvényes rend helyreállítását követeli, a mi külön érdekünk szempontjából is örömmel állapítjuk meg ezt a tényt.” Korai volt az öröm.

Az első holttest előkerülése után, az 1920. február 20-i szám valamennyi oldala vastag gyászkeretben jelent meg. A következő számok címoldala is. A cenzúra végig működött a megemlékező tudósításoknál, még a rendőrségi híradást is cenzúrázták. Beniczky Ödön belügyminiszter alapos vizsgálatot rendelt el, nyilatkozata szerint 48 órán belül megtalálják a tettest. A botrány nemzetközivé növekedett néhány nappal a kormányzóválasztás előtt. Huszár Károly miniszterelnök kénytelen volt „fölháborodni”, és ígéretet tenni a bűntény felderítésére. A fővezér, vagyis Horthy (1920. március 1-től kormányzó) ugyancsak a tettesek kézre kerítésének ígéretével nyugtatta a felháborodást. A Nemzetgyűlés elnöke úgy fogalmazott, hogy véget fog vetni annak a fölfogásnak, amely szerint az ellenzék ellenség, és amelyet minden eszközzel üldözni kell. Szavuk írott malaszt maradt.

Somogyi Béla és két napra rá Bacsó Béla temetése a fehérterror idején hatalmas baloldali tömegdemonstráció volt. Az első, amelyben a tanácshatalom óta megmutatta a munkásság erejét. Több tízezer ember kísérte utolsó útjára a két halottat. A magyar sajtónyilvánosság szinte egyöntetűen elítélte a történteket. A végeláthatatlan, néma tüntetés számba menő, gyászmenet a Vas- és Fémmunkásszövetség székházától (Thököly út 56.) a Kerepesi temetőig hömpölygött. Gyásszal és fogadalommal volt tele a Népszava.

„Testvérünk voltál?//Megcsúfolt életünk részese…//Kezünkben virággal eljöttünk hozzád,/hogy hitet tegyünk koporsód elhantolt oltára előtt.”^[5]

Egymás mellé temették őket. Ma is így áll sírjuk, mellettük Koltói Anna nyugszik.

Eltelt öt év

1925-öt írtunk. Azt hihetnénk, hogy a nyomozás eredménnyel járt, a bűnösök törvényszék elé kerültek és megkapták megérdemelt büntetésüket. Február közepén a Népszava mégis így fogalmazott:

„Betoppanásával a szörnyűséges gaztett ötödik évfordulójának, természetszerűen előállt a kérdés: a Magyarországi Szociáldemokrata Párt, a magyar munkásság összessége hogyan tudja legalkalmasabb módon kikényszeríteni ennek a legaljasabb állati gyűlölettől fűtött rablógyilkosságnak végre való tisztázását, amely a magyar munkásságnak szívét olyan mélyen sebezte meg és amelyet a magyar munkásság soha el nem felejthet, meg nem bocsáthat.”^[6]

Farkas Ferenc az MSZDP akkori titkára a demokratikus ellenzék pártjaihoz fordult, hogy szövetségben követeljék a Bethlen-kormánytól az ügy tisztességes lezárását, a gyilkosok megnevezését, a bűntény megtorlását. Bethlen István mosta kezeit. Erre február 15-én tömegdemonstrációt szervezett a Szociáldemokrata Párt és a síroknál követelte a gyilkosság felderítését. (Több helyi szervezet is emlékünnepséget tartott.)

1923-ban eredménytelenségre hivatkozva beszüntették a vizsgálatot a rablógyilkosság ügyében. 1924 tavaszán a honvédelmi miniszter engedélyezte a Szociáldemokrata Párt képviselői számára a gyilkosság vizsgálati anyagába a betekintést. Elbízták magukat, azt hitték a kihallgatási anyagok meggyőzik a baloldali ügyvédeket a vizsgálat kudarcáról. Tévedtek. A Népszava kiderítette, hogy a katonai ügyész felszínes, részrehajló munkát végzett, bár a rendőrség kutakodása valóban 48 óra alatt eredményre vezetett, a tettesek az Ostenburg-különítmény tisztje lehettek, de a katonai ügyészség nyomozásának célja nem volt más, mint a bűnösök mentése. A Népszava a kihallgatási anyagokat is bőségesen közlő cikksorozata ezt bizonyította. Az ügynek ismét nemzetközi visszhangja lett. Időközben a volt belügyminiszter önmagát mentően nyilatkozott, miszerint Windischgraetz hercegen és Andrássy grófon keresztül tájékoztatta Bethlen István miniszterelnököt a különítmények bűneiről, a katonai ügyészség cinkosságairól, de nem történt semmi. A Demokratikus Blokk, vagyis az ellenzéki pártok^[7] együtt beadványt intéztek a miniszterelnökhöz az ügyben, de Windischgraetz és Bethlen tagadta, hogy belügyi tájékoztatást kapott volna.

A Szociáldemokrata Párt hiába követelte a gyilkosság felbujtóira is kiterjedő ismételt vizsgálat lefolytatását. Bethlen István viszont felmentette Beniczky Ödönt titoktartási kötelezettsége alól, így vallomást tehetett a maga mentségére, amiért 1925. június 6-ára beidézték a honvédség ügyészségére. A vallomást azonban nyilvánosságra akarta hozni május legvégén Az Újság című lapban. Ez lett a legitimista ellenzéki Beniczky veszte. A lapot elkobozták, őt letartóztatták, és kormányzósértés és a hivatali titok megsértése miatt három évi fogházra ítélték, amiből fél évet le is ült.

Tíz év után

A Szociáldemokrata Párt 1930-ban azért kitartott, és a tíz évvel korábbi gyilkosságra országszerte megemlékezett. Peyer Károly a vasmunkások dísztermében leszögezte, hogy „a seb addig be nem hegedhet, amíg a megtorlás el nem következik.” A temetőben persze a tömeg kisebb volt, mint korábban. Ezen túl mintegy negyven helyi szervezetben gyűltek össze a munkások múltidéző gyűlésekre. Somogyi Béláról nevezték el az egyik munkásotthont, az óbudaiak mártírzászlót avattak, adományt gyűjtöttek gránit emlékoszlop állítása érdekében a sírjuk fölé.

Tíz év telt el és a kurzus némileg megváltozott. Bethlenék régen belátták, hogy a baloldali szakszervezeteket és a velük szinte szimbiózisban élő szociáldemokratákat nem lehet kitakarítani az országból. A munkáspártot beillesztették, beilleszkedett a rendszerbe, másként kellett tehát fogalmazni, mint akár öt évvel korábban. Az ellenforradalom – szocdem kifejezéssel – „intézményes reakcióvá” vedlett. A mártírium mellett így lett különösen Somogyi Béla az állhatatos munka, a színvonalas baloldaliság példaképe – ahogy azt Garami Ernő fejtegette a Szocializmus hasábjain^[8] – különösen az értelmiség számára. Az alkudozást és a szembeszegülő harcos kiállás azonban nem volt igazán összeegyeztethető. Az ellenszegülés szimbolikussá vált.

A Pest vidéki törvényszék vizsgálóbírója megszüntette az eljárást, azzal az indokkal, hogy az ügy az 1921-ben kiadott amnesztia alá esik. Ez a határozat 1930. november 27-én az Ítélőtábla előtt jogerőre emelkedett.

Újabb öt év múlva, 1935-ben még vezércikk szólt a gyilkosságról, de ez már csak emlékezés volt. Az erődemonstráció is elmaradt. A párt zsugorodott, az általános jobbratolódás egyre markánsabban érezhető lett, szélsőjobboldali alakulatok vették át a helyét az Országgyűlésben is. Az 1939-es választásokon az MSZDP alig került be a parlamentbe, a 260 képviselőből mindössze 5 maradt. 1940-ben már nem is volt megemlékezések, a Népszava csak jelzésszerűen utalt a húsz évvel azelőtt történtekre.

A jóvátétel

Alig fejeződött be Budapest ostroma, 1945. február 25-én a vasas székházban a szociáldemokraták emlékünnepséget rendeztek a két mártír tiszteletére. Szakasits Árpád keserűen fakadt ki háborús veszteségeik miatt. A halottak megsokasodtak. A holokauszt, a szakszervezetisekkel telepakolt büntetőszázadok, a munkaszolgálatosok, a nyilasok által elhurcolt és legyilkolt, a koncentrációs táborokban meghalt baloldali vezetők és még sokan mások növelték a veszteséglistát. A bűnben fogant Horthy-rendszer megsokszorozott bűnben pusztult el.

Elérkezett az elégtétel ideje. 1945 februárjában az 1920-as gyilkosság csak ráerősített a még számba sem vett háborús veszteségekre. „Mindaz, ami azóta történt, ott kezdődött” – mondta Szakasits Árpád a nyilasoktól visszavett vasmunkás székházban. Így folytatta: „Megölték ennek a nemzetnek az önbizalmát, önérzetét, életkedvét. A zöld mocsár felett a magyar vértanúk árnyai lebegnek. Szálasi rémuralma alatt a gyilkolás volt a kormányzás legmagasabb művészete. És jaj! Csak ne kellene gondolni rá, hogy a magyar történelem legbecstelenebb négy hónapja alatt és a sötét Sztójay-korszak alatt hány elvtársunkat ölték meg, hurcoltak el és törték össze.” Vagy ahogy a debreceni emlékezésen elhangzott: „Most negyedszázad után mi is elmondhatjuk a nagy nyilvánosság előtt: nekünk nem szabad megbocsátást és kíméletet hirdetni azokkal szemben, akik rövid harminc esztendő alatt kétszer sodorták az országot szörnyű katasztrófába. – Leszámolást akarunk. Nem jár humanitás azoknak, akik maguk sem ismertek ilyesmit.”^[9]

A gyűlölet égett a parasztpártiak, szociáldemokraták, és a kommunisták szívében az elmúlt évtizedek, de különösen a második világháború mérhetetlen pusztítása okán. Nem véletlen, hogy az utcatáblák, a feliratok gyorsan megváltoztak, például az egykori Károly király utat, a római parti Szent István csónakházat Somogyi Béláról nevezték el.^[10]

Aztán végre a húsz év óta követelt igazságszolgáltatás is valóra vált. Az egyik elmenekült nyilas minisztert, Kovarcz Emilt népbíróság elé állították. Bevallotta, hogy ő is részese volt annak a csoportnak, amely elrabolta, megkínozta, meggyilkolta és kirabolta Somogyi Bélát és Bacsó Bélát. A csoport többi tagja meghalt vagy elbujdosott. Persze tagadta, hogy a gyilkosságokban részt vett volna, ő vízért ment, nem is tudott a kegyetlenkedésről, azt azonban elárulta, hogy Ostenburg-Moravek Gyula különítményparancsnok Horthyra hivatkozva megígérte, hogy a rablógyilkosság el lesz simítva.

Kovarcz Emil mintegy jelképezte az 1920 és 1945 közötti évek folytonosságát. Ráadásul egy nyilas háborús bűnös képében. 1947 novemberében kommunisták és szociáldemokraták közösen emlékeztek az áldozatok és vértanúk sírjainál, de ez többé nem ismétlődött meg. A leszámolás néhány hónap múlva a szociáldemokraták ellen folytatódott.

1949. február 18-án a Magyar Dolgozók Pártja hivatalos lapjában, a Szabad Népben a két mártírról megemlékező cikk íródott. Eszerint nem az Ostenburg-különítmény tagjai jelentek meg a végzetes éjszakán, hanem egyenesen Héjjas Iván, Prónay Pál százados és mások, a különítmények terrorját pedig Yates amerikai ezredes szervezte, Horowitz ugyancsak amerikai alezredes felügyelete alatt. A fehérterror a nemzetközi tőke elrettentő hadjárata lett a magyar nép ellen. A nyugati imperializmus, az antant és a magyar reakció szövetsége nem a Mindszenty-ügy idején kezdődött – így a cikk. A szemérmetlen hazudozás után a csöndet, a Rákosi- és a Kádár-korszak kánonformáló, politikai bizottsági történésze Nemes Dezső törte meg „tudományos” dokumentum-gyűjteményeivel, amely nemcsak fasizmusként bélyegezte meg a Horthy nevével fémjelzett 25 évet, hanem a szociáldemokráciát kollaboráns árulónak minősítette. A hivatalos párttörténetírás ezek után a konfliktusos pillanatokban leginkább a kommunistáknak adott igazat és ebbe helyeződött Somogyi Béla és Bacsó Béla élettörténete is.

A Nemes Dezső szellemében született Pintér István és Szabó László könyvében, A század nevezetes bűnügyeiben egy bőséges, kissé kiszínezett összefoglaló íródott a Somogyi-Bacsó gyilkosságról.^[11] Ez a jobboldali szociáldemokrácia behódolásának jegyében értékelte az eseményeket. A szerzők felhasználták Kozma Miklósnak, Horthy bizalmasának feljegyzését, ami egyes szociáldemokrata vezetők dörgölődzését bizonyította a hatalomhoz. Idézték azonban Prónay Pál naplóját is, ami Horthy közvetett felelősségét támasztotta alá az eseményekben. (Ezt Nemes Dezső hozta először nyilvánosságra.) Összeállt a kép 1920-ról: Horthy-fasiszták és kollaboráns jobboldali szociáldemokraták szövetségéről.

Rehabilitáció és felejtés?

A hatvanas években aztán lassan megkezdődött a polgári radikálisok és egyes szociáldemokraták rehabilitálása. Ide volt sorolható a Tanácsköztársaságot megtagadó egyik szociáldemokrata, vagyis Somogyi Béla, akinek a 100. születésnapján, 1968 májusában végre Kelen Jolán írt méltánylandó cikket a Népszabadságban.^[12] Az 1960-as hallgatás után az 1970-es megemlékezések is ezt vették át. Somogyi esetében a polgári demokratikus állam balszárnyán „betöltendő” haladó nevelő szerepet emelte ki a Népszava cikkírója. Elnézhető gyengesége volt, hogy illúziókat táplált a Peidl-kormány és az antant iránt, de ez áldozatát és pedagógiai érdemeit nem homályosíthatta el.^[13] Máté György a Népszabadságban inkább a Horthy-fasizmus által százával megölt kommunistákra emlékeztetett, Somogyi és Bacsó érdemeiről nem, csak mártíriumáról írt.^[14]

Az 1970-es évek végére letisztult a kép. A jobboldali szociáldemokratákat nem emlegették már, és Horthy Miklós szerepe is tisztázódott. Nem adott direkt parancsot Somogyi Béla kivégzésére, de azt nem is bánta. Dühöngött a dilettáns kivitelezés miatt a kormányzóválasztás előtt. Az eltusolásban viszont szerepe lehetett, mind neki, mind Bethlen István miniszterelnöknek. Beniczky Ödön bebörtönzésével csapás mértek a legitimistákra.^[15]

A rendszerváltás után a Horn-kormány alatt, a 75. évfordulón a Kerepesi temetőben a koszorúzáson az MSZP, az MSZDP, a MUOSZ, a Népszava, a MEASZ, a BIT és a Politikatörténeti Intézet vett részt. Végre az utódok ráismertek elődeikre. Aztán 2008 októberében a VIII. kerületi önkormányzat át akarta nevezni a Somogyi Béla utcát. Az akkori fideszes frakcióvezető úgy nyilatkozott, hogy a kerületiek Molnár Ferencről szeretnének utcát elnevezni, miközben nem messze tér viseli nevét, és hozzátette: „Somogyi Béla nevét sem ismernék, ha nem lett volna 50 évig kommunizmus.”^[16] A Népszabadság 2008. október 25-i száma hozta le kedves barátom, az elhunyt író-publicista Bächer Iván cikkét, aminek egy részletét engedje meg az olvasó, hogy idézzem:

„Ott, ahol az a szegény, aki a legszegényebb, ahol a legszegényebbeket új különítményesek regulázzák, ahol alig tenyészik már kulturált újság, ahol egy gyűlölettől fröcsögő vakult és egy műveletlen káromkodógép lehetnek a média sztárjai, ahol a tanárokat a diákok rendszeresen verik, ahol az elit legfőbb gondja, hogy a polgárok minél mélyebb butaságba legyenek beledolgozva, és ahol a korrupció mindent elborított, Somogyi Béla szellemiségének valóban semmi keresnivalója nincsen.”

Az utcák neve azóta sem változott. Józsefváros vigyáz rájuk. Az ellenforradalmi horthyzmusra bezzeg hangosan emlékeznek. Ezért is fontos, hogy a magukat baloldalinak nevező pártok és a szakszervezetek magukénak tekintsék Somogyi Béla és Bacsó Béla emlékét.