Merjünk többet a kapitalizmusból – íme Friedrich Merz kereszténydemokrata kancellárjelölt híres könyvének címe. A 200 oldalas munka megjelenésének időpontja jelentéses: 2008-ban járunk, amikor úgy tűnt, legalábbis a kapitalizmus neoliberális módjának leáldozott. A nyomdából kikerült Mehr Kapitalismus…-szal járva az országot Merz polemizál: most, amikor a pénzügyi kapitalizmus megremegett, a németeknek jobban meg kell ismerniük a kapitalizmust, hogy megmenthessék. Amikor úgy tűnt, igaz, csak egy pillanatra, hogy még a tőkés termelési mód kitüntetett szereplői is a kapitalizmus bírálatára adták a fejüket, Merz jelezte: ő bizony ellent áll, dacol az eluralkodó nézetekkel. Több kapitalizmusra van szükség, hiszen a kapitalizmus nélkül nincsen jóléti állam, piacgazdaság nélkül nincsen társadalmi igazságosság.
A CDU európai parlamenti képviselője (1989-1994), a párt parlamenti tagja, alelnöke (1998-2002), frakcióvezetője (2000-2002), az Angela Merkel kancellár képviselte mérsékelten jobboldali politika párton belüli legerélyesebb bírálója – harmadszori nekirugaszkodásra végül 2022-ben a párt elnöke lett, a jövő vasárnapi választások során pedig vélhetőleg kancellárrá választják.
Nem pusztán Németország számára meghatározó, hogy a „meggyőződéses atlantista” politikussal milyen irányt vesz a gazdasági nehézségekkel küzdő állam.
Bár Merz általában a felső középosztály tagjaként állítja be magát, a legnagyobb befektetési alapok tanácsadója, felügyelőbizottságok elnöke valójában multimilliomos. A BlackRock befektetőalap németországi felügyelőbizottságának egykori elnöke és lobbistája, a Commerzbank és a német börze CEO-ja, az Ernst & Young és a kereskedelemben megkerülhetetlen, Köln és Bonn közös repülőterét igazgató irányítóbizottság tagja megválaszthatja, a magánrepülőgépei közül melyikkel kíván a következő kampányeseményre sietni.
Merz voltaképpen azoknak a politikusoknak a sorát duzzasztja, akik megmutatják, hogy a képviseletiség és a vállalati világ ajtajai ugyanoda nyílnak.
Nem volt azonban magától értetődő, hogy a CDU-ba még középiskolásként, 53 éve csatlakozott Merz, egy észak-rajna–vesztfáliai konzervatív ügyvédcsalád fia végül – jó eséllyel – Németország kancellárjává válik. Angela Merkel, aki a párt mérsékeltebb oldalához tartozott, két évtizedig sikeresen megakadályozta, hogy a harsány Merz a párt élére kerüljön. A szociális-jóléti feladatokat felülíró politika, mely tág teret enged a „gazdasági liberalizmus”-nak keresztelt piaci fundamentalista elképzeléseknek, s szüntelenül bírálja a széles koalíciós a szociáldemokratákkal, így sokáig a párton kívül keresett magának támogatást.
Merz a pártelnöki szék megüresedése után tért vissza a Bundestagba, hogy aztán a merkeli politikát továbbszármaztatni igyekvő kihívókon és a párt „baloldalán” lassan felülkerekedjék. Hiába választotta meg a CDU közössége előbb Annegret Kramp-Karrenbauert, majd pedig a kereszténydemokraták botrányos türingiai politizálása után Armin Laschetet (emlékszik meg valaki ezekre a nevekre?), a CDU 2021 decemberi vereségét követően a pártelnökség alternatíva nélkül immár Merzre várt.
Időközben a politikai irányvonalak és erőviszonyok is változtak. A 2010-es évek elején a jobboldallal elégedetlen értelmiségiek által alapított, neoliberális-szélsőjobboldali AfD megkerülhetetlen szereplővé nőtte ki magát. A leépített jóléti intézkedés miatt a 2010-es évektől a közel-keleti, majd 2022-től az ukrajnai menekülteket ellátni és a közösség részévé fogadni képtelen Németország politikai elitje a – színes bőrű és szegény – bevándorlókban találta meg a gazdasági problémák okát. Értelemszerűen a koronavírus-járvány, az ukrajnai háború miatti energiaválság, a jelentékeny infláció (2022-ben 7 százalék, tavalyelőtt 6), a növekvő katonai kiadások és a nagy autóipari cégeket kihívó elektromosautó-gyártók, ami a középosztály megingásához vezetett, tovább kedvezett a szélsőjobboldal számára.
S itt egy szembenállást fel kell oldanunk. Végtére is már Angela Merkel megüzente, hogy a „multikultinak vége”, mellyel a befogadó politika (amely sok tekintetben már 2015-ben is illúzió volt) befejezését hirdette meg. Képzett „munkavállalók” igen, menedékkérők nem: a merzi elképzelések alapvonása már Merkelnél föllelhető. Ez a politika pedig nem ódzkodott attól, hogy amikor a görög gazdaság a csőd szélére került, a válság idején kormányra került baloldalt annak ellenére sarokba szorítsa, hogy tudja, a megszorításos politika kikényszerítése tragédiát fog jelenteni. A „menekültkérdés” összefonódása a szociális állam leépítésével nyilvánvaló. Nem véletlen, hogy Merz a hatalomra kerülésével elvetné a munkanélküli segélyezést a mostani formájában (Bürgergeld):
1,7 millió embertől vonná meg az anyagi segítséget.
S egy másik ellentét feloldására is tér nyílik, amennyiben megfontoljuk, hogy a NATO-szövetség erősítését ígérő Merz az ukrajnai háborúba némi töprengés után belebocsátkozó szociáldemokrata politikát („Zeitenwende”) követi. Erősebb haderő, katonai fejlesztések: ez a scholzi politika része. Végtére is a gázai tömeggyilkosság egyik legfőbb támogatója (a diplomácia révén és fegyverszállítmányokkal) éppen az SPD vezette kormánykoalíció volt. Merz kikövezett úton járhat, amikor Ukrajna még hathatósabb támogatását ígéri.
Merzcel kétségkívül a CDU jobboldala fog tovább erősödni, ám hogy ő lett a párt első embere, már mutatta a jobbratolódást. A korszellem megnyilvánulása ez: a kilencvenes évek óta példátlan módon fogyott el a levegő Európában a baloldal számára – ahol éppen baloldali párt is van kormányon, az is jobboldali politikát visz. De ismét csak a lassú jobbratolódásra kell figyelmeztetnünk. Hiszen a szélsőjobboldal felé való nyitás már a tartományi parlamentek eljárásmódjában évek óta benne van. A már említett türingiai példa, amikor a CDU az AfD-vel együtt szavazva a baloldal kárára a szabaddemokrata (FDP) Thomas Kemmerichet választotta meg tartományi miniszterelnöknek, nem maradt egyedülálló esemény. Megannyi esetben történt együttműködés gazdasági és migrációs kérdések kapcsán a konzervatívok és a szélsőjobboldal között. Nyilvánvalóan az antikommunista politikus nem ugyanazzal a mércével méri a Die Linkét vagy Sahra Wagenknecht nacionalista-baloldali tömörülését, mint a szélsőjobboldalt.
Tartományi együttműködés lehetséges, országos nem: ez a merzi politika az AfD kapcsán. Ám az, hogy a CDU a szélsőjobboldal irányába helyezkedik, nem fogja megállítani az AfD-t.
