Még mielőtt fellapoznánk, Pintér József találékony fóliamintázatú borítója már jelzi, hogy milyen közegbe érkezett, és milyen közegből inspirálódott A heterók istenéhez című verseskötet 2024 Magyarországán.

A kötet magában hordozza az istenes, hazafias és szerelmes költészet hagyományait, itt és most mégis radikális.

Radikalitása többek közt épp abban áll, hogy evidensen kapcsolja össze a leszbikus szerelmet az „isten-haza-család” problémakörrel, amely miközben a politika által egyoldalúan kisajátított, a szerző számára nagyon is személyes jelentéssel, életbe vágó ragaszkodásokkal és ütközésekkel bír.

Ha úgy tetszik, „egyhúrú” kötet, de korántsem szűkös vagy önismétlő. Amint a pontos fülszöveg is megfogalmazza, a leszbikusság élethelyzetéből a téma komplex, személyes, társadalmi és transzcendens rétegeit és ezek sokszálú összefüggéseit bontja ki. Az olykor explicit módon politikai tartalom organikusan válik költészetté. A „the personal is political” („a személyes egyben politikai”) kézzelfogható és elkerülhetetlen. A vonzalom, amit a lírai én „öt ponton záródó ajtónk mögött” (ki vagy nekem) érez megélhetőnek, épp ezért nem tud „magánügy” lenni („nem férünk bele a törvényeikbe” [turisták]).

A versek visszatérő motívuma az istenhez/Istenhez való viszony, illetve Isten elképzelt viszonya a beszélőhöz. A (XXIII. János Pál) pápai mottó –

„A lényeges dolgokban egység, a kétségesekben szabadság, mindenben szeretet”

– felütése érzékelteti, miféle vallásossággal vagy istenhittel azonosul a szerző. A címadó a heterók istenéhez fohásza és hadakozása kissé József Attila istenes verseinek (pl. a Bukj föl az árbólnak) a hangját idézi. A Jézusnak öltöztem remekül építi be a vallásos keretbe a nemi „áthágás” felismerését és szorongását:

„a filcborosta még halványan a bőrömön, / és mellkasomban a leszorított ragyogás, / hogy bármi következik, / a te fiad, / a te fiad, / a te fiad / vagyok.”

A kötetben, Isten tekintete mellett mindvégig ott a külvilág, a társadalom (vélt és valós) tekintete és a szerző erre való reflexiója, (ön)figyelme, az azonosulások, nézőpontváltások. A külvilág nagyon konkrét alako(ka)t ölt a versekben – egy homofóbiát fröcsögő kolléganő, egy gyerekét féltő anyuka, utcán beszóló járókelők, osztálytársak, szomszédok, a család, az anya – ezek egy része életszerű és valós, más része „csak” a beszélő félelme, belsővé tett aggodalma, ami persze szintén valóságos. A szerző (illetve a lírai én) mindvégig a leszbikus vágy, önazonosság és az eltávolított, egyszersmind szexualizált kisebbség pozíciója között billeg. (A köpne vagy nyalna című vers kérdései remekül karikírozzák a homofóbia és a heteró férfitekintet számára izgató leszbikusság paradoxonát: „miért nem csináljátok kamera előtt, / miért nem elég nektek a négy fal között?”)

Ez a megsokszorozódó tekintet, váltogatott, egymásra vetített néző-pont talán a versek legjellegzetesebb vonása. Ami persze nem közömbös megfigyelés; nagyon sok fájdalommal, szorongással, internalizált szégyennel jár. De erőteljes a visszanézés-visszabeszélés is. „nézzetek rám” – szólít fel a nem ismertek meg című vers, amelyben talán a legerősebb ez az indulat a gyűlölettel és álszentséggel szemben.

Ezekről a témákról ilyen nyíltsággal és sűrűséggel nemigen olvashattunk eddig magyarul; a rejtőzködés, szerepjátszás terhe vagy épp bejáratódása (ki vagy nekem; bátorságpróba) és a leszbikus szerelem is csak elvétve és többnyire rejtjelezve jelent meg versben.

Például (a 2021-ben elhunyt) Fabó Kinga, Láng Orsolya, Follinus Anna vagy Ferencz Mónika néhány versében, a Szembeszél című Labrisz-antológiában és a Labrisz online irodalmi rovatában, pályaműveiben, melyek zsűrizésében idén Kupihár Rebeka is közreműködött. Prózában valamivel jobban jelen van a téma, Galgóczi Erzsébet korát megelőző Törvényen belülje után sok évvel jelentek meg Gordon Agáta regényei, Bán Zsófia néhány novellája, Lovas-Nagy Anna Verazélete, Szabó Judit novellái, Nagy Zsuka írásai vagy Szvoren Edina egy korai esszéje.

Ebből a néhány ráismerésből és a sok hiányból is tudjuk, mennyire fontos egy alig és/vagy sztereotip módon ábrázolt kisebbségnek, hogy hiteles módon viszontlássa magát szövegekben, képekben.

A kötet egy-egy vershelyzetében is felidéződnek képek, hangok, amikben a versbeszélő felismeri, vagy épp nem találja magát – egy családi autózás közben meghallott angol zeneszám („tényleg ezt énekli egy néni, és én hallom” [i kissed a girl]), külföldi és magyar hirdetések.

Ez a hiánypótló jelleg, a reprezentáció szükséglete és befogadói közelítése részben a kötet recepcióját is meghatározta. „Azt látom utólag, hogy a kötet iránt emiatt sokféle elvárás fogalmazódott meg, mindet valószínűleg nem is tudtam megugrani, sőt nem is tudtam ezekről az elvárásokról. Tény, hogy egy nagyon nagy űr van itthon e téren, de én sem felhatalmazva, sem képesnek nem érzem magam arra, hogy ezt az űrt egyedül betöltsem, vagy hogy mások nevében beszéljek. Abban bízom, hogy ez a kötet bátorságot tud adni másoknak, hogy ők is megírják a saját élményeiket, véleményüket, legyenek azok hasonlók az enyémhez, vagy attól nagyon eltérők” – nyilatkozta a szerző a Telexnek adott interjúban.  A kritika egy része pedig épp ezt az erősen identitásalapú költészetet állította szembe az „esztétikai” szempontokkal.

Kupihár érzékletesen ír a társadalmilag ráruházott női szerep kényelmetlenségéről és az ebből való menekülésről, azonosulásokról, átlépésekről, eljátszott természetességről és ösztönös álarcokról (bélabá, inceszt tabu és a teljes „tyúk vagy kakas” ciklus). „azóta hordok bő ruhákat, / és nem használok sminket. / azt hazudom, természetesség” (inceszt tabu); „és megtapsolnak, / azt hiszik, jelmez” (gender).

És szemérmes, egyszersmind szókimondó szépséggel a testiségről, erotikáról, a gyönyör(ködés)ről a nőiségben. A szerelmes egyesülés képei szakrálisak és festményszerűek, a költő kívülről is nézi-festi őket, ismétlődnek a tükrök és szimmetriák motívumai („két szoborszép alak” [sziámi], „négy világszép mell” [intimissimi in aeternum], „árnyékaink a szőnyegen felcserélhetők” [szimmetria]).

A leszbikus szerelem nemcsak beteljesült erotikus vágy, hanem valami univerzálisabb feloldódás, felszabadulás; az intimitás menedék is a heteronormatív világban.

A kötetben benne van egy kapcsolat története is, amely a vágy és a külvilág kényszerei között alakul – a harmonikus „örömmel vagyok trubadúr” és a konfliktusos „nem gondolok az apák szükségességére” ciklus között.

Közvetlen, „alanyi” költészet Kupihár Rebekáé, ugyanakkor kitágított és elemelt – a társadalmi és a spirituális dimenziók felé.  Ahogyan az egzisztenciális kérdések felé is, annak praktikus és egyben lét-kérdés értelmében is – hol, hogyan, kivel lehetséges élni (leszbikusként, itt és most).

A versek hangja természetes, az erős képek, helyzetek szinte eszköztelennek tűnő nyelven szólalnak meg. Nagyon szerettem forma és tartalom finom humorát a március nyolc áthajlásában:

„tarka csokor illatozik / a kezemben, hiszen / nőnap van, és azt hiszik, / hogy hozom, pedig viszem.”

Ebben a négy sorban játékossá szublimálva benne sűrűsödik a kötet sok témája. Kicsit sajnálom is, hogy nincs több kötött formájú vers a kötetben, mert Kupihár Rebekának láthatólag ehhez is van érzéke, tudása. Az intimissimi in aeternum vagy a kissé Nemes Nagy Ágnes hangulatú nyolcadik hónap a legjobbak közé tartoznak. Időnként túlságosan prózai, elbeszélő vagy épp patetikus (pl. az esthajnal), de aztán jön egy kép, egy jelző, amitől megint felröppen, felizzik.

Nagyon is nyílt a versbeszéd, nem kell a „sorok között” kutatnunk (ha épp queer olvasók vagyunk), hogy talán nő írja nőnek, pedig ehhez a „queer readinghez” már szinte hozzászoktunk… Ugyanakkor költőként mégis a sorok mögé hív, egy-egy kiragadott kép sok másikat sejtet, erős hangulatot teremt, számtalan asszociációt indít el.

„hibás szórenddel vallok szerelmet, / míg te a szemüvegeddel hadonászva / magyarázol kantról, / egy rögtönzött nyelven, / amit csak ketten beszélünk, / erős akcentussal.” (girl in grün)

Ez a nyelvkeresés / megtalált nyelv („a megnevezés tisztább gyönyör, / mint az érintés” [pussy, vulva, үтрээ]) olvasóként is felszabadító élmény.

Ha pszichológiai fogalmakkal akarnánk leírni, nevezhetnénk a kisebbségi stressz költészetének. A ciklusok bejárható és hullámzó ívet rajzolnak ki a gyerekkortól a felismerésen, szégyenen, beteljesülésen és kirekesztettségen át az emigrációig. „volt egy ország, amire emlékezni lehet, / és van ez, ahol boldogulni” (turisták). Ez az ív irodalmi lenyomata annak az egyéni identitásfejlődésnek, amit szinte minden LMBTQ-ember átél az internalizált homofóbiától a szenzitizáción és konfúzión át (jó esetben) az önelfogadásig, az identitás-elköteleződésig és -szintézisig, és olykor (mint itt is) a téma saját élményen túli felvállalásáig, képviseletéig. Másfelől pedig, ezzel szoros összefüggésben személyes lenyomat a politikai környezet változásáról is – ez az ív erősen depresszív.

Ugyanakkor itt ez a könyv, olvasható, a helyzet tehát még nem teljesen reménytelen, sőt, az irodalom bizonyosan képes változtatni is az életünkön, formálni magán- és közvéleményt.