Magas infláció, csökkenő reálbér és kiskereskedelmi forgalom. A klasszikus közgazdaságtan szerint a kereset csupán a termelékenységtől függ: ha ez nincs, akkor a borzalmas helyzetet is el kell fogadnunk. De mi van, ha egészen mástól függ a rossz vagy jó fizetés? Büttl Ferenc és Pogátsa Zoltán elmagyarázzák.

Az új ellenzékként gyorsan feltörekvő Tisza Párt és Magyar Péter az utóbbi hónapokban rengeteget beszélt a bűvös, egymillió forintos minimálbérről és a kormány is a 3-4 éven belül elérendő ezereurós minimálbér céljáról kezdett el kommunikálni. 

A januári bértárgyalások során már a gazdaság számos szektorában világosan látszott, jóformán semmi nem maradt 2025 elejére a 2024 eleji – viszonylag magasabb – béremelési kedvből. A tavalyi 15 százalékos mimimálbér-emeléshez képest most még az „érdekképviseleti” követelése is igen szerények. De még a munkavállalók szervezetei által kért 10 százalékos emelés is olyan arány, amit a legtöbb munkáltató visszautasít. A tavalyi 4,6 százalékos és az idénre előrejelzett 4,1 százalékos infláció ellenére tehát a minimálbér januárban mindössze 9 százalékkal, míg a diplomás garantált bérminimum eközben a 2024-es 10 százalék helyett most csupán 7 százalékot emelkedik.

A valóság az előirányzatnál is szerényebb. A Portfolio.hu kérdésére ugyanis Palkovics Imre, a Munkástanácsok Országos Szövetségének elnöke egyenesen arról beszélt, a legtöbb munkáltató megáll a 3-4 százalékos emelési ajánlatnál.

A hagyományos, főként a nagyipar és nagytőke képviselői köréből érkező magyarázat szerint azért nincs béremelés, mert nincs miből, hiszen nem növekszik a termelékenység.

De mi van, ha ez mégsem igaz, mert a dolgok nem így működnek? És hogyan lehetséges ezt elérni bármilyen béremelkedést, miközben a magyar gazdaság szerkezete egyre több és egyre súlyosabb válságjelenséget mutat? Erről beszélgetett Büttl Ferenc és Pogátsa Zoltán a Stex című YouTube műsor legutóbbi adásában.

Büttl a választ azzal kezdte, a klasszikus közgazdaság szerint a béreink aránya függ a termelékenység mértékétől. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ha több fizetést akarunk, ahhoz előbb „többet kell termelni” az általunk megtermelt többlet pedig majd később jelentkezik a magasabb bérben. Ezért is hasonlítgatják a fősodratú közgazdászok a kis- és középvállalkozások termelékenységét a hazánkban nem ideiglenesen állomásozó multinacionális cégekéhez és érvelnek úgy, erre van szükség az előrelépéshez.

Büttl Ferenc szerint egy alapvető gazdasági ténnyel nem számolunk akkor, amikor így beszélünk a bérhelyzetről:

„A munka részesedése a megtermelt javakból mindig egy osztozkodás eredménye. Ha száz egységnyi érték megtermelődik, a tőke és a munkás közötti osztozkodás eredménye, hogy hány egység jut a munkának és hány a tőkének.”

A dolgozóra eső arányt hívják bérhányadnak, és az nem mindegy, hogy a nemzeti össztermék, a GDP mekkora aránya osztódik vissza munkabérként. 

A bérhányadot és az arról szóló, ominózus kutatást korábban már persze érték kritikák. Egy műsorban Simor András volt jegybankelnök például kifogásolta, hogy a teljes bérhányadot a dolgozókhoz számolják. A bérhányad viszont nem csupán a fizetés, hanem a fizetés szuperbruttója: ahhoz tehát hozzászámolandók a különböző, foglalkoztatást terhelő adók is.

Ha ez így is van, akkor sem sokkal jobb viszont a helyzet. A magyar rendszerben ugyanis, a különböző, munkát sújtó adónemek (személyi jövedelemadó, szociális hozzájárulás, stb.), egy olyan államhoz folynak vissza, akik mindebből éppen egy, fokozottan tőkebarát, és a nettó béreket fokozottan lenyomni igyekvő gazdaságpolitikát hajt végre. Így tehát ha a szuperbruttón belül a bérmunkáshoz visszajutó százalék növekedne is („adócsökkentések és „bürokráciacsökkentés címén), a magyarországi munkások akkor is, legjobb esetben is 48 százalékát kapnák meg az általuk megtermelt javak ellenértékének.

A bérhányad tehát a szuperbruttóra vonatkoztatva lényegében még túl optimista képet is fest a fizetések helyzetéről.

Pogátsa Zoltán mindehhez hozzátette, valóban van fontos szerepe a termelékenységnek, hiszen a növekedése a tortát is növeli, amit el lehet osztani. Ami a magyar közbeszédből szerinte hiányzik, az a kérdés: mégis hogyan osztjuk el a tortát most.

Büttl Ferenc és ő is felhívták a figyelmet arra, hogy 2020-ban a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet adatai szerint például a munka részesedése a GDP-ből 48,2 százalék volt, míg Németországban 63,4 százalék, Franciaországban 63,3 százalék. 

Elmondható tehát, hogy mind Észak-Európához, mind Dél-Európához viszonyítva brutálisan alacsony a bérből és fizetésből élők részesedése a saját maguk által megtermelt és eladott javakból.

Az arány még térségünkben is alacsony: Szlovákia 2020-as értéke (Szlovákia 54,2 százalék, Csehország: 57 százalék). Alatta marad tehát a magyar bérhányad az EU-s átlagnak, a közép-európai átlagnak és a dél-európai átlagnak is.

A 2020-as érték pedig a tendenciák alapján is aggasztó: 2004-ben a bérhányad ugyanis még 57 százalék körül volt. 

Az Orbán-rezsim alatt viszont a termeléstortából a dolgozók részesedése egyenesen drámai módon, 10 százalékponttal csökkent.

A munkavállalók tehát a megtermelt javak keveseb mint felét vihetik haza bér fomájában. Ebben pedig – így Pogátsa – semmiféle „fátum” nincsen, nem kellene ennek így lennie Közép-Európában és általában Európában egy országban sem.

Az igazán érdekes kérdés pedig az: miért ilyen alacsony ez az arány Magyarországon.

Erre Büttl szerint a magyarázata az, hogy az ország gazdasági rendszere kirívóan „tőkebarát.” Ebben a jelenségben két folyamat ért össze:

• az első a szakszervezeti mozgalom Kádár-rendszer óta tartó kiüresedése és meggyengyülése. A rendszerváltás után, amikor ezek a szervezetek és a szakszervezeti mozgalom már szabadon működhettek, mégsem épült újra, és nem tudja betölteni a szerepét, nem tudott társadalmi erőt felmutatni.
• a második, hogy más volt keleti blokkos országokhoz hasonlóan Magyarország is kifejezetten külföldi tőkével baráti gazdasági-növekedési modellt követett. Ez nem nagyon tud Büttl szerint másképpen működni, mint hogy a multiknak nagy kedvezményeket biztosítasz – ez viszont mindig a munkás és a fizetés kárára ment. Az elmúlt 14 évben ez a tendencia és ez a modell maradt, Orbánék csak némileg fokozták az iramot.

Pogátsa Zoltán mindebből azt a következtetést emelte ki, hogy a szakszervezetek társadalmi ereje csak úgy működik, ha „oda lépnek be az emberek” és „ezért tesznek.” Büttl Ferenc mindehhez hozzátette: már Magyarországon is vannak nagyipari vállalatok, ahol „hatékony szakszervezet” működik, ott pedig elég jók a keresetek, és jóval magasabb a bérhányad, mint az országos átlag.

Sőt, úgy tűnik, – ahogyan Pogátsa egy korábbi kutatásából idézte – ahol sztrájkra, vagy sztrájkfenyegetésre volt példa, ott a bérek és a munkakörülmények is jelentősen javultak, avagy nem romlottak. Komoly példákat szolgáltat erre az autóipar, de nem kizárólag ezen a területen vannak e téren előrelépések. Az aktívabb és népesebb szakszervezet tehát még ebben a visszaszorított, magyarországi környezetben is képes eredményeket elérni.

A világon sehol nem jellemző a közgazdászok szerint az, hogy a tőketulajdonosok, vagy kormányok maguktól emelik a béreket, mindez csak a dolgozók szervezett és egységes fellépésétől tud és szokott javulni – ezt pedig minden, az alacsony bérről és a béremelésről, életszínvonalról szóló vitában figyelembe kellene venni – mondták ki végül következtetésként a műsor résztvevői.