A palesztin kérdés megítélése és a konfliktus keretei is végleg megváltozhatnak a 2023 októberi gázai háborút követően. A kétállami megoldás halott, de egy-egy palesztinok elleni izraeli háborún immár teljes választások fordulhatnak meg nyugaton. Új megoldásokat keres az új rend.

A válaszadók 29 százaléka állította azt egy friss YouGov-felmérés során, hogy 2024-ben azért nem ment el Harrisre szavazni, mert a gázai háború és az annak nyomában járó népirtás után elfordultak tőlük és nem szavaztak senkire. A közvélemény-kutatás, amit a Dropsite News publikált az Egyesült Államokban azt mutatja, lényegesen nagyobb volt Gáza hatása a 2024 november 5-i amerikai elnökválasztásra, mint amennyire a demokrata politikusok és elemzők számoltak vele, vagy ahogyan láttatni igyekeztek.

Az már eddig is ismert volt, hogy a 2024. novemberi választás során a Demokrata Párt 2020-hoz képest összesen 19 millió szavazóját veszítette el. A YouGov most, a Közel-Kelet Megértése Központ megbízásából megkérdezte őket, miért nem akarták ezúttal támogatni Bident, majd a helyébe lépő Harrist Donald Trump ellenében.

A válaszadók különböző fő politikai kampánytémák közül választhattak válaszuk megindokolásánál. Az eredmények alapján:

• 11 százalék válaszolt úgy, hogy „a bevándorlás” miatti aggodalmak miatt fordult el a kormánytól,
• 24 százalék szerint a „gazdasági helyzet” játszott közre döntésében,
• de velük szemben a relatív többség, 29 százalék azért nem tudott Harrisre szavazni, mert az alelnök és a kormányzat nem tettek eleget Izrael gázai agressziójának megállításáért.

Változó amerikai közhangulat

A felmérés ismertetésében a Dropsite News kiemelte, annak ellenére, hogy az eredmények szerint a népirtás zavarta legjobban a demokraták szimpatizánsait, tényszerűen mégsem lehet kijelenteni, hogy Gáza lerombolása és az ottani humanitárius katasztrófa döntötte el a választásokat.

Hiszen az elnöki pozícióról valójában döntő „csatatér-államok” – Michigan, Wisconsin, Pennsylvania és a déli Arizona szavazóinak  – körében az okok között már 33 százalékponttal vezet a gazdaság helyzete, igaz, mindjárt ezután 20 százalékponttal Gáza következik.

Az viszont, hogy az amerikai társadalom – s azon belül a liberális demokrata szavazók – körében a palesztin civilek ellen folytatott háború ügye már a fő okká vált a távolmaradásra, óriási trendforduló a palesztinok helyzetének megítélése a tengerentúlon.

Sohasem volt még ugyanis olyan, hogy a palesztinok emberi jogi helyzete fő, ha nem egyenesen döntő jelentőségű politikai kérdéssé vált volna az Egyesült Államokban. Azzal viszont, hogy 2023 és 2024 jobbára erről a kérdésről szólt, komoly változást indíthat el a mindenkori amerikai politikai vezetés Közel-Kelet politikájában.

Úgy tűnik, Joe Biden elnök és Antony Blinken külügyminiszter viszonylagos érdektelensége a több tízezer gázai civil áldozat – köztük nők és gyerekek – sorsa iránt valamelyest sokkolhatta támogatói egy részét. Kamala Harris pedig azzal válhatott az ügyet fontosnak tartók szemében ellenszenvessé, hogy lényegében kijelentette, semmit sem változtatna Joe Biden elnök politikáján a gázai népirtással kapcsolatban – pedig sokan éppen ezt várták Biden visszalépésétől és az ő jelöltségétől.

Igaz, a felmérés torzító, hiszen hónapokkal a konkrét elnökválasztás után készült, így nem feltétlenül azt mutatja, hogy 2024 októbere – novembere során hogyan éreztek a szavazók, sokkal inkább azt, 2025 januárjában mit gondolnak a leköszönő kormányzat legfőbb mulasztásának.

Ez az információ viszont ugyanolyan fontos és üzenetértékű, mintha egy, a szavazófülkéből való távozás után felvett exit pollt olvasnánk, hiszen rámutat arra:

a palesztin ügy iránti érdeklődés széles körűvé vált úgy az Egyesült Államokban, mint Európában, jelentősége pedig a következő években tovább nőhet.

Az első jelek talán már most is látszanak. Donald Trump megválasztása óta többször is igen kemény fenyegetéseket küldött a 2023. októberi terrortámadás óta is túszok tucatjait fogva tartó Hamasz iszlamista szervezetnek.

Úgy fogalmazott: „a poklok poklára számíthatnak”, ha beiktatása napjáig nem adják át „az összes túszt” Izraelnek.

Ennek ellenére január 16-án pillanatok alatt körbejárta a világot a hír: amerikai közvetítéssel mind a Hamasz, mind pedig az izraeli kormány belementek egy hosszabb tűzszüneti megállapodásba. A megbeszélésre rálátó kormányzati források szerint pedig a megállapodás – legalább átmeneti – elérésében éppen a leköszönő kormányzattal együttműködő új, már Trump által kijelölt „Közel-Kelet guru”, Steve Witkoff New York-i ingatlanguru és munkatársai játszhatták a döntő szerepet.

A megállapodás, amelynek 33 idős és gyermek izraeli túsz Hamasz általi átadása, részleges és lépcsőzetes izraeli csapatkivonás és egy/több Gázába érkező humanitárius konvoj beengedése is része volt, a 2023 novemberi, átmeneti fegyvernyugvásnál és túszcserénél sokkal szélesebb körűnek tűnik. Igaz, a tűzszünet félhivatalos kihirdetése után az izraeli miniszterelnök, Benjamin Netanjahu a végső ratifikálás előtt egy egész napig késleltette annak életbe lépését. Netanjahu arra hivatkozott, hogy a Hamasz az utolsó pillanatban és titokban próbálta módosítani a feltételeket, és saját, az izraeliek által bebörtönzött politikai és katonai vezetőik elengedését is el akarja érni. A Hamasz politikai szárnya mindezt tagadja.

Annak nyomatékosítására, hogy Izrael még nem kötött tűzszünetet, újabb légicsapást hajtottak végre Gáza ellen a csütörtöki nap folyamán, amelynek ezúttal is már 86 halottja van.

Az átmeneti és taktikai célú késleltetés mellett ugyanakkor továbbra is valószínű, hogy a több mint egy éve tartó háború után valóban megnyugodhatnak a fegyverek. Ez igazolhatja azt a felmérés által is kimutatott új politikai helyzetet, amelyben az amerikaiak körében Gáza és a palesztinok ügye fokozott jelentőséget nyert – olyannyira hogy még Trumpnak és munkatársainak is figyelembe kellett vennie a közhangulatot. Hiszen nyilván ezért számított külügyi emberei számára prioritásnak az, hogy az elnök beiktatása körül elérjék a tűzszünetet.

A rendezési tervek

Azt, hogy a most előirányzott 42 napos tűzszünetből mi következik, még nehéz megjósolni. Az bizonyosan kijelenthető, hogy a Demokrata Párt által elvben még támogatott – a gyakorlatban már figyelmen kívül hagyott – 1993-as oslói megállapodás, így a palesztin önrendelkezés és nemzetállamiság – tehát a kétállami megoldás – lényegében halott, és minden bizonnyal nem kerül vissza abban a formában a tervek közé, ahogyan ott még harminc éve szerepelt. Az izraeli megszállás az akkor kijelölt ciszjordániai és gázai demarkációs vonalakat régen átlépte, szinte a teljes, elvileg a Jasszer Arafat néha PFSZ-vezetőre és bürokráciájára épülő Palesztin Hatóság számára létrehozott területre is kiterjed. Így önálló Palesztin Hatóságról képtelenség beszélni, annak szervezetei jóformán mást sem csinálnak, mint a viszonylagos fennhatóságuk alatt álló Ciszjordániában üldözik a Hamasz terroristáit – Izrael érdekei szerint és annak megbízásából.

A konfliktus jelenlegi megoldási javaslatai között ezzel szemben két terv szerepel, amelyek abban térnek el Oslótól, hogy a tőkelogika a nemzeti önrendelkezés gondolata helyett immár közvetlenül, elsődleges célként a palesztin területek és társadalom „gazdasági hasznosságának” és „termelékenységének” megalapozását és előmozdítását helyezné a középpontba.

De miközben Izrael sem győzött, a Hamasz háborúja is sikertelen volt, amennyiben a megszállókat nem űzte ki. Ebben az esetbena háború alternatívájává a tőkelogika által kialakított béke vált, azaz a „békés” ipari és mezőgazdasági termelés, a kereskedelem és a kizsákmányolás. Az ilyesfajta átalakuláshoz viszont – a huszadik századdal ellentétben – már önálló nemzetállam sem kell, hiába szervezték hagyományosan ezek a tőkés berendezkedést. Elég egy „különleges gazdasági zóna”, melyet már az Izrael és a térség amerikai szövetségébe tartozó egyes arab államok között 2018-ban megköttetett Ábrahám-megállapodások is előirányoztak.

Az egyik ilyen tervezet az úgynevezett szaúdi formula. Ez némileg elrugaszkodottabb az totális izraeli megszállás által létrehozott valós helyzettől. Mohamed bin Szalmán koronaherceg és kormánya mégis azt javasolta, hogy a jövőben a palesztin többségű területek, tehát formálisan a Palesztin Hatóság ellenőrzése alatt álló Ciszjordánia, valamint Gáza szaúdi védnökség alá kerülnének, cserébe pedig Izrael az itt megszállt területekről kivonulna és folytatná a 2021 végén feladott évenkénti fejlesztési támogatás folyósítását a Palesztin Hatóság részére 200 millió amerikai dollár értékben.

A szaúdiak továbbá a Palesztin Hatósággal egyetemben kérnék a 2014-ben megszakadt izraeli-palesztin békefolyamat újbóli beindítását is. A közvetlenül 2023 szeptemberében, tehát a Hamasz terrortámadása előtt megjelent hírek szerint ez a terv teljesen kihagyta politikai számításai közül a Hamasz terrorszervezetet, ezzel formális hatalmukat is kikezdte volna Gázában – cserébe bevonták volna őket a gazdasági fejlesztésekbe. Tehát a jelenleg Izrael által tervezett módon „visszafejlesztett” Gázai övezetben a terrortámadás előtt megjelent hírek alapján újból megjelennének a tőkebefektetések, alapvetően alakítva át annak társadalmát.

A szaúdi formula újból visszakerült az asztalra, Antony Blinken távozó amerikai külügyminiszter pedig erős támogatását fejezte ki a szaúdi szerepvállalás mellett. Ez azt sejteti, hogy a 2023-2025-ös gázai háború után már Benjamin Netanjahu is nyitott lehet egy ilyen tervezetre, a szaúdiak terve pedig – a befektetési környezet kegyetlen logikáját követve – Gáza teljes lerombolása, a tömeggyilkosságok és a mély nyomor miatt még működőképesebb is lenne, mint pár éve, hiszen jelenleg a teljes lerombolt város újjáépítésre vár. Ehhez a térségben egyedül Szaúd-Arábiában lehet meg egyszerre a tőke és a politikai akarat, így lényegében kedvező megegyezés esetén megkapnák Izraeltől a palesztin területeket „zálogba” – cserébe viszont nekik is komoly árat kellene fizetniük a terjeszkedésért, hiszen a terv szerint ezek után a koronahercegnek otthon saját alattvalóival el kell fogadtatnia, hogy Szaúd-Arábia végül elismeri Izrael Államot.

A szaúdi terv gázaiak számára nyújtott egyetlen előnye talán az lehet, hogy legalább a folyamatos gyilkolástól megóvná őket, ha nagy szaúdi cégek részére végeznének – előre elképzelhető módon – gyakorlatilag kényszermunkát.

A másik asztalon lévő terv, amit Izrael egyre radikalizálódó kormánya immár nyíltan is hirdet, a teljes annexió terve. Ennek során az oslói megállapodás teremtette helyzet végleg megszűnne, Izrael hivatalosan, a nemzetközi jog szerint is magába olvasztaná az összes palesztin többségű területet, így viszont hivatalosan is katonai megszállóvá válna ott, ahogyan az 1967-es hatnapos háború és az 1987-es első palesztin felkelés között. Noha kétségtelen, hogy Izrael ezt a tervet akár már holnap is elkezdhetné nyélbe ütni, számos hátránnyal járna az, ha ezt például a népes városokban tenné, hiszen nagyon erős városi gerillaharccal néznének szembe.

A terv szimbolikus jelentősége az izraeli ultranacionalisták szemében viszont óriási lenne. Hiszen az általuk mostanra gúzsba kötött fő izraeli jobboldali párt, a Netanjahu által elnökölt Likud politikai célja már felvállaltan az lett, hogy visszafordítsák a Jichák Rabin és az izraeli Munkapárt által még az 1990-es években elért, és a 2000-es években még a Likud által is elfogadott „engedményeket” – így az oslói „kétállami” megállapodást, Gáza zsidó telepeseinek kiköltöztetését, a ciszjordániai zsidó telepesek korlátozását.

A terv hátránya, hogy jelentős mértékben megnövelné Izrael nemzetközi elszigeteltségét, legalábbis ez várható egy, az etnikai tisztogatást újra teljes értékű és nyílt politikájává tevő államról esetében. Netanjahu mindeközben számol azzal, hogy mindennek kevés lesz a jelentősége akkor, ha Donald Trump ismét kritikátlanul kiáll tervei mellett a 2017-2020-as időszakhoz hasonlóan .

A Hamász jövőjét mindkét terv lényegében rendezetlenül hagyná. Annyi bizonyos, hogy a 2023 október óta tartó közel-keleti háború legfontosabb fejleménye éppen az volt, hogy az utóbbi években főként Iránra és Oroszországra alapozó „népi felszabadítási” mozgalmat” hirdető szervezetek (Hezbollah – Libanon, Hamász, Iszlám Dzsihád, Palesztin Népi Felszabadítási Front – Gáza) elveszítették ezeket a regionális szövetségeseket. Oroszország az ukrajnai háborúra fordított energiái miatt gyengült meg jelentős mértékben a térségben, amelyet a szíriai összeomlásuk is jelez, Iránt pedig főként Izrael közbelépése, és végül ugyancsak Szíria elvesztése szorította hasonlóképpen vissza.

A Hamasz politikai helyzete tehát alapvetően megváltozott. Míg 2023 nyarán és őszén kihagyták minden megállapodásból, ezért Iránnal a háta mögött az „ellenállás tengelyének” szövetségi rendszerében kezdett erőszakba Izrael ellen, addig létét ugyan most sem fenyegeti végveszély, de Irán helyett immár csak Szaúd-Arábia támogatására és együttműködésére alapozhat, tehát a jövőben feltehetően azt csinálja majd, amit ők, illetve az Egyesült Arab Emirátusok nekik mond. Ebből következően a háború újraindítása a szaúdi formula értelmében nem állna érdekükben.

Merőben más lenne a helyzet akkor, ha az izraeli annexió valósul meg.

Ebben az esetben a Hamasz katonai alakulatai – csakúgy mint minden palesztin fegyveres alakulat – újra elfogadást és támogatást nyerne a palesztin társadalmon belül a „megszálló elleni szent háború” révén. A múltbeli példák arra utalnak, ez sem Netanjahunak, sem kormányának nem lenne éppen ellenére, hiszen ha a palesztin területeken nem megy végbe konszolidáció, az végső soron az erősebb izraeli kormány és hadiipar –  valamint a számukra fegyverszállítmányokat nyújtó Egyesült Államok, Németország és Nagy-Britannia hadiparának – érdekeit szolgálná.

A tűzszüneti tárgyalásokról érkező, legfrissebb értesülések alapján Netanjahu annexiós terve túlzó és hiú volt. A mostani tűzszünet elérésében ugyanis úgy tűnik, szorosan együttműködtek egymással Trump emberei és az eredeti, szaúdi formulát 2023 szeptemberében benyújtó Mohamed bin Szalmán diplomatái. Ez Netanjahu és még nála is radikálisabb politikai szövetségesei számára  – akik az Egyesült Államok politikai és katonai támogatására éppúgy rászorulnak, mint a szaúdiak – végül kijelölheti mozgásterük határát.

Az persze csupán a tűzszünet gyakorlati életbe lépése után derülhet ki, elindul-e valamelyik terv megvalósítása, tehát egyszerűbben: válhat-e a gázai tragédia végső fordulóponttá a palesztinok sorsában.