Január elején keltett nagyobb felháborodást, hogy az immáron fideszes vezetésű Budavári Önkormányzat fekete drapériával borított kordonokat húzott a Halászbástya elé. A kordonok célja az volt, hogy a nem a Halászbástyához tartozó területekről a nézelődők – a kerületi lakcímkártyával rendelkezők kivételével – ne láthassák a dunai panorámát, illetve csak akkor élvezhessék a látványt, ha kifizetik az 1500 forintos belépőt, ami immár nemcsak a felső, de az alsó szakaszra is vonatkozott. Érdemes hozzátenni, hogy mikor a kerület ellenzéki vezetésű volt, akkor is többször előfordult, hogy a felső szintet csak belépőjeggyel látogathatták az érdeklődők.

A közfelháborodás hatására az önkormányzat végül elbontotta az egyébként a történelmi városképbe is belerondító kordonokat, jelezve, hogy új megoldást keresnek.

A helyi intézkedések országos problémák.

Míg lehet, hogy a Halászbástya és a dunai panoráma fizetőssé tétele partikuláris eset, egy önmagán túlmutató, súlyos tendenciára világít rá.

Emlékszünk még a budapesti kormányzati pénzből finanszírozott influenszerpartira és a rendezvény tanulságait bemutató országimázsvideóra, aminek kimondott célja az volt, hogy Budapestet ne csak a suttyó bulituristák látogassák kocsmatúrázás után a Kazinczy utca összehányása céljából. Ezzel szemben a gazdag suttyó bulituristákat is a fővárosba vonzzák, akik drága – lehetőleg NER-es – hotelekben szállnak meg, drága órákat vásárolnak, drága éttermeket látogatnak, és az előbbiekkel szemben az Andrássy utat hányják össze a rooftop-bar szolgáltatásinak igénybevétele után.

Ráadásul a Magyar Turisztikai Ügynökség (MTÜ) szándékai szerint a kispénzű bulituristákat nem lecserélnék, hanem kiegészítenék a gazdag bulituristákkal nem mellesleg az előbbiek az Instanttal szemben aligha a Halászbástyára kíváncsiak. Tehát az MTÜ csak még több turistával árasztaná el a várost – igaz, a jelenleginél diverzebb összeállításban – miközben a helyiek tömegeit explicit módon árazzák ki azon területekről, amelyek a tehetősebbek számára elsősorban megfelelő szelfi-pontot jelentenek.

Böröcz László polgármester az egyre nagyobb volumenű turizmussal magyarázta a Halászbástya fizetőssé tételét – ami némiképp ironikus az MTÜ fent vázolt céljainak ismeretében. Pedig még ha nő is a turisták száma, a kiárazásnál lenne jobb módszer a turistaáradat kezelésére, ami nem is olyan bonyolult – az úgynevezett sorbanállás, ami persze mindenkinek kényelmetlen, de mégiscsak demokratikusabb hozzáférést nyújt a kiemelt turisztikai célponthoz. Mert most mi történik? Akik hajlandó kifizetni az összeget, ami feljogosítja őket a dunai panoráma megtekintésére (instragamosítására) ahelyett, hogy a pórnép között várakozzon a bejutásra. Pedig vannak ellenpéldák más, kiemelt, ikonikus turistacélpontok esetében.

Ez persze nem oldja meg a várost fojtogató túlturizmus problémáját, de mind egyenlőbb helyzetet teremt a hozzáféréshez anyagi helyzettől függetlenül. Ami persze sovány vigasz, de: a turizmus, a szabadidő azok számára is fontos, akik adott esetben vidékről Budapestre látogatva mégiscsak megnéznék a családdal a város nevezetességeit, de szívják a fogukat a fejenként 1500 forintos belépő miatt.

Ez pedig rávilágít egy még súlyosabb problémára, miszerint a turisták kiárazásának nemcsak extrém és direkt szimptómája a Halászbástyánál követelt belépő, de az egyszeri magyarországi turisták, sőt, budapestiek a főváros számos, turisztikailag fontossá vált területéről eleve kiszorultak.

Szintén nagy visszhangot váltott ki, hogy a Vörösmarty téri karácsonyi vásár árképzésének sikerült túlszárnyalnia valamennyi régiós vásárét, így a sokszor kétes minőségű gasztronómiai szörnyszülötteket – immár a városi folklórba beszivárogva, anekdotikus módon – horribilis, irreális összegekért árulták. Persze az sem valószínű, hogy az illatos szappant, nemzetiszínű usánkát és túlárazott kézműves termékeket felvonultató vásárt egyáltalán a város lakóira targetálták volna, ami önmagában is kérdéseket vet fel.

És akkor még csak a turizmushoz közelebbről kapcsolódó negatív hatásokról beszéltünk. Pedig legalább ennyire fontosak a másodlagos hatások, amik már a város nem csak ideiglenes lakóinak is megkeserítik az életét.

És itt nemcsak az összehányt bulinegyedről van szó. Hanem arról, hogy a bulinegyed összehányása egyre kevésbé a helyieket zavarja – hisz maguk a helyiek tűnnek el. Lehet, hogy 1500 forint a belépő a halászbástyára és horribilis összegekért árulják a – célközönséget elnézve örvendetesen híg – sör korsóját az önmaguk patyomkin-falvává átalakult romkocsma-komplexumban, de a szolgáltatásokkal párhuzamosan maguk a lakók is kiárazódnak a város érintett területeiről. Ennek pedig az MTÜ feljebb vázolt célkitűzése csak felgyorsítja a folyamatát.

A lakásárak emelkedése mellett látványosan tűnnek el azon szolgáltatások, amelyek az ott lakókat célozzák, így még ha az amőbaszerűen terjeszkedő rövid távú lakáskiadás-biznisz és a turistaáradat nem is űzik el őket, a – kétségkívül profitábilisabb – kiszolgálásukra áthangolt egységek tovább nehezítik mindennapi életüket.

Erre persze lehet azt mondani, hogy ilyen a tőkés rendszer működése, a kereslet találkozik a kínálattal, ennek megfelelően alakulnak az ingatlanpiaci árak és a helyi közszolgáltatások működése.

De azt is látnunk kell, hogy a politikusok – akiknek feladata elvileg a politikacsinálás, többek között a problémák megoldása céljából a társadalmi igényeket kielégítő programok kidolgozása lenne – ahelyett, hogy ezen célokat szolgáló megoldásokat keresnének, épphogy a problémát súlyosbítják a rövid távú gazdasági érdekek mentén. Az MTÜ-től a Niedermüller Péter vezette VII. kerületi önkormányzatig. Mindeddig csak a VI. kerületi önkormányzat vette a bátorságot, hogy a helyi lakosok érdekében megtiltsa a rövid távú lakáskiadást, míg a többi belső kerületi önkormányzat csak mismásolt a kérdésben.

Amellett pedig, hogy a lakók kiszorulnak – és tovagyűrűzve az egész városban felhajtja a lakásárakat és a lakbéreket a rövid távú lakáskiadás terjedése – a fent már vázolt tendenciák miatt a kisebb költségvetésből gazdálkodó belföldi turisták is egyre inkább elesnek a lehetőségtől, hogy szabadságuk alatti feltöltődésképp néhány napot Budapesten töltsenek – nem munka miatt, hanem csak azért, hogy pihenjenek.

Pedig erre is lenne megoldás. Csak épp nem szolgálná a profitlogikát.

Aki a rendszerváltás után nem egy kő alatt élt, megszokhatta, hogy a SZOT-szálló fogalma sokak – főképp a társadalom tehetősebb tagjai szemében – az alacsony minőség és a gyatra szolgáltatási színvonal szinonímájává vált. Ez sok esetben kétségkívül igaz is volt. Azt azonban sokszor elfelejtik hozzátenni, hogy egy beutaló mégiscsak az ingyenes vagy nagyon kedvezményes üdülés lehetőségét adta meg a társadalom olyan tömegeinek, amelyek egyébként képtelenek lettek volna kigazdálkodni egy lakhelyüktől távol eső helyen egy mégiscsak vállalható színvonalat nyújtó üdülést.

Holott a társadalmi reprodukció szempontjából fontos, hogy a rendszer működését fenntartó dolgozóknak legyen lehetőségük kipihenni az egész éves fáradalmaikat.

Jelenleg Magyarországon nem létezik ilyen, átfogó üdülési lehetőséget biztosító rendszer. A gyerekeknek – örvendetes módon – ott vannak az egyébként korántsem tökéletes Erzsébet-táborok, amelyek egyébként még jobbak lennének, ha nem járnának együtt a fiatalok kortárs politikai irányzatokhoz húzó ideológiai indoktrinációjával, de a felnőtt, dolgozó lakosság feltöltődését szolgáló programok teljesen kívül esnek a kormány érdeklődési- és látókörén.

Ez nem új jelenség, már a NER előtt is így volt. Mindez nem változtat a tényen, hogy az állami és szakszervezeti ingatlanvagyon részét képező egykori, a társadalom széles rétegei számára elérhető komplexumokat privatizálták, hogy az üdülő- és szállodaipar szempontjából értékes telkeken (sokszor NER-közeli) vállalkozók a tömegturizmusnál jóval kecsegtetőbb haszonkulccsal üzemeltethető egységeket húzzanak fel.

Ha csak Budapestet tekintjük, ennek talán leglátványosabb példája az egykori rózsadombi SZOT-szálló torzója, amit a korszellemnek megfelelően luxus-társasházként épített újjá Gattyán György pornómilliárdos, Magyarország egyik leggazdagabb embere, hisz az uralkodó közmegegyezés szerint – legalábbis a hatalmasok a társadalom egészére kényszerített közmegegyezése szerint azé a panoráma, aki kifizeti, hisz a közhasználatból aligha gazdagodhat a privátszektor.

Ami nem is csoda. Ha ingatlanhasznosításról van szó, legyen szó turisztikai vagy bármilyen más célról, az uralkodó társadalmi-gazdasági rendnek megfelelően a profit természetesen e téren is mindent felülír.

Szociális alapú üdültetést, turizmust aligha várhatunk, így akinek még arra van legalább pénze, hogy a kempingbe elmenjen egy hosszú hétvégére, még örülhet, ameddig maradnak kempingek.

Hisz nemegyszer ezek is értékes területeken állnak, és – befektetői szemmel – kár volna őket kihasználatlanul hagyni.

Így silányul a minőségi üdülés és feltöltődés joga – mint annyi minden más – profán árucikké. Akárcsak a Halászbástya látogatása.