„Szocializmust akarunk, de magyar úton” – Munkástanácsok 1956-1957-ben. Ez a címe Gulyás Martin fiatal történész 2022-ben megjelent könyvének. Noha ez a munka hosszú idő óta a legelső átfogó vizsgálat 1956 forradalmának legfontosabb fejezetéről, a munkástanácsokról, visszhangja eddig mégis visszafogott maradt. De miért? És mit tudhatunk meg a könyvből a forradalomról, amit eddig nem tudtunk? Erről beszélgettünk a szerzővel.

Mérce: A könyved hosszú idő óta az első átfogó munka az 1956-os munkástanácsokról. De miben mond újat? Mondanál néhány példát arra, milyen eredményekhez, újszerű kérdésekhez jutottál a kutatásod során?

Gulyás Martin: Számos munkástanácsi proklamációban olvashatjuk azt, hogy „az üzem a munkásoké”. Egy „átlagos ötvenhatológiai” megfejtés ilyenkor megelégszik azzal, hogy megállapítja: a munkások jogot formálták az üzem irányítására, ergó meg akarták reformálni a központosított tervgazdasági modellt. Pont. De mit jelentett ez a gyakorlatban? Tetszik ez nekünk, vagy sem, a történettudomány a maga módszertani eszköztárával erre nem tud kielégítő válaszokat adni. Ha viszont az ember elmerül egy kicsit a vállalatelméletben és a menedzsmenttudományokban, szinte sorjázni kezdenek a kérdések.

Hogyan lehet hatékonyan irányítani egy üzemet? Tulajdonosi jogokat, vagy a menedzsment jogköreit, vagy csak ezek egy részét kívánták átvenni a választott testületek? Érdekképviseleti reformról, vagy tulajdoni kérdésről van szó? Ha előbbi, akkor mi történik az MSZMP hatalmi monopóliumával, amelynek része a szakszervezet, ha utóbbi, akkor részvénytársasággá kell alakítani az állami nagyvállalatokat, egy osztott, már-már szétaprózott tulajdonosi struktúrával kellene újjászervezni azokat? Működőképes-e egy ilyen decentralizált vállalatirányítási modell? Mi lesz az államosítást manifesztáló minisztériumi irányítással és a központosított erőforrás-gazdálkodással? Mi szükség lesz szakszervezetre, ha egyébként az üzemvezetést részben vagy egészben egy választott munkástestület látná el? Mi garantálja azt, hogy saját rétegspecifikus érdekeiken túlmenően a munkástanács egy exportorientált nagyvállalat irányítása esetén a nemzetgazdaság egészére figyelemmel dönt majd? Ha az állami tulajdon domináns marad, hogyan oszlanak majd meg a hatáskörök és a döntések következményeiért viselt felelősség? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket feszegetek a kötet lapjain, bizonyos válaszok nem nyúlnak túl a hipotézis, vagy egy „erős sejtés” szintjén.

A hagyományos felfogást képviselő ötvenhatológusok részéről ilyenkor – nyíltan persze nem – jönni szokott az a vád, hogy az ember „kitalálja” a történelmet, következésképpen komolytalan az egész; holott szerintem bizonyos megszorításokkal van annak értelme, hogy végiggondoljunk alternatív eseménysorokat, s következtessünk bizonyos kifutási lehetőségekre. De miért kényszerülünk erre?

Ne feledjük, hogy a forradalom végcélja nem a társutas politikusokkal kibővülő Nagy Imre-kormány hatalomba ültetése volt, hanem a népszuverenitás alapján álló demokratikus jogállam létrehozatala; a szovjet agresszió miatt azonban a politikai kibontakozás megrekedt, így nem tudjuk, hogy egy szabad választásokat követően felálló, plurális politikai képletben miként intézményesült volna – akár a szakpolitikák szintjén – a forradalmi közakarat, vagy milyen intézményi- és tulajdoni mixtúra érvénybe léptetésével alakult volna a gazdaságpolitika.

Ebből fakad az, hogy a vágyak, politikai proklamációk szintjén megfogalmazott követelésekből kell következtetni arra, mi lehetett a közlési szándék és a mögötte húzódó tudásszint, így nyilván számos esetben a történész is többnyire csak „találgat”, feltételezésnél erősebb kijelentéseket tesz az elérhető gondolatmorzsákból, analóg példák alapján próbál következtetni a forradalmárok ideális Magyarországára – a tévedés maximumával.

Szintén nem könnyíti a helyzetet, hogy szemben a ’89-’90-es önkorlátozó/helyreállító forradalmakkal, az átmenet modelljét többnyire nem magasan kvalifikált értelmiségiek alkották meg, 1956-ban a hétköznapi ember a maga vágyait vetítette bele kora valóságába, mindazzal az élményanyaggal, ami rendelkezésére állt.

Mit ad hozzá a kutatómunkához a hétköznapi emberek tapasztalatának vizsgálata? 

A könyv megjelenése szinte alig váltott ki szakmai reakciót, amin persze – ismerve a közeget – nem csodálkoztam, hiszen a diskurzusok e téren is teljesen leépültek. Felhívott viszont Horváth Sándor, aki szintén hosszú időn át kutatta társadalomtörténeti szempontból a témát. Vele egyetértettünk abban, hogy az lenne az izgalmas, ha akár egy forradalmi testület tagjai kapcsán egyénre bontva utánajárnánk a szocializációs pályának, s kiderítenénk, milyen szellemi hatások érték őket, miket olvas(hat)tak iskolai tanulmányaik folyamán, milyen társadalmi szervezeteknek voltak a tagjai, s hogyan formálódott gondolkodásuk.

A gond csak az, hogy többségük családi háttere nehezen leinformálható, általában annyit tudunk, amit az első kihallgatások alkalmával elmondtak magukról,

hiszen nem értelmiségi pályát bejárt, adott esetben politikusnak készülő emberekről van szó, hanem teljesen hétköznapi sorsokról. Szerintem a történésznek az a dolga, hogy próbálja meg megfejteni azt, mi volt/lehetett az emberek fejében, továbbá rekonstruálja azt a tapasztalati horizontot, amely mentén megfogalmazták gondolataikat. Milyen intézményi tapasztalatok, netán kortárs ismeretek motiválhatták a jövőre, az ideálisra vonatkozó nézetek megfogalmazását?

A könyvedben élesen megkülönbözteted a munkástanácsok „tényszerű” és „radikális baloldali ideológiában” elfoglalt szerepét. Mi a legfőbb elem, amiben a radikális baloldali irodalom téved az 56-os munkástanácsokat illetően?

A baloldali emigránsok és egyes, a ’68-as szellemiség hatása alá kerülő nyugati értelmiségiek keresni kezdték egy erőszakmentes, „emberarcú” szocializmus körvonalait. Így kézenfekvő volt számukra, hogy a történelmi példatárból az ’56-os munkásszerveket jelöljék meg ideálnak, amely az államszocializmussal és a kapitalizmussal szemben a szabadság új minőségét testesítette meg.

Egy filozófusnak, vagy politikai aktornak más a beszédhelyzete mint a történésznek, ezen szakmák képviselői könnyen engedik maguk alá gyűrni a történeti valóságot, s megtehetik, hogy csak azt emeljék ki belőle, ami a narratívájukat erősíti, minden másnak pedig leértékeljék a jelentőségét. Ez legitim eljárás, ugyanakkor a helyi értékén kezelendő. Az újbaloldali értelmiséget nem elsődlegesen a történeti megismerés vágya hajtotta, hanem történelmi élményanyaggal próbálták aládúcolni saját alapállásukat, ilyen módon ezek az elbeszélések inkább lehetnek emlékezetpolitikai vizsgálódás tárgyai.

Az egységes, öntudatos munkásosztály az ötvenes években a nagyvárosi üzemekben már nem létezett – bár az emléke alighanem élt, egy-egy személy útján akár még képviseltette is magát. A háború, az erőltetett társadalmi mobilitás, azaz a városba áramoltatott első generációs „parasztmunkások” megjelenése, valamint a tudatos kommunista szelekciós politika szétrombolta azt. A munkástanács tehát heterogén társadalmi képződmény volt, tükrözte összetételében a szocialista projekt radikális társadalomátalakító lépéseit.

Nem volt ritka, hogy egy munkásság soraiba deklasszálódott, a Horthy-korban még a középosztályhoz sorolható polgár, egy Rákosi-korban fiatal felnőtté vált gyári munkás és egy kiugrott katolikus pap egyazon munkástanácsnak volt tagja.

Könnyű belátni, hogy ebből a sokféle szocializációs háttérrel rendelkező egyénből nehezen hozható ki egy osztálytudatos, marxi-lenini tanokon felnőtt „baloldali falanx”, tehát nem egy erős szakszervezeti bázison nyugvó osztálytudatos szervezkedés eredményéről van itt szó. Ettől függetlenül a program alapján a haza sorsa iránt nyitott baloldaliak a jelenben nyugodtan interpretálhatják maguknak, én ebben nem látok semmi kivetnivalót.

Szintúgy tévedés, hogy a munkásosztály korokon és történeti tereken átívelő módon egy homogén massza lenne, egyfajta ideológiai beállítottsággal. E. P. Thompson angol munkásosztályról írott monumentális könyve, de a választói magatartást, kultúrafogyasztási szokásokat figyelembe vevő számos, később született szociológiai terepmunka mutatta ki, hogy az alkalmazotti státusú bérből és fizetésből élők köre számos törésvonallal tarkított, belsőleg differenciált közeg. Nem szabad elvitatni a kékgalléros munkásságtól a gondolkodás képességét, és olyan látszatot teremteni, mintha értelmiség nélkül elveszett emberek lennének.

Pont ’56 mutatta meg, hogy köszönik szépen, elvannak ők az írók iránymutatása nélkül is – bár volt erre irányuló szándék több fővárosi nagyüzemben is. Az ötvenes évekhez visszalépve nem nehéz belátni, hogy más fontos egy egyetemet végzett – ahogyan a korban mondták – „műszaki értelmiséginek”, aki a politikai verdikt kizárásával a szakmájának élve igyekszik legjobb tudása szerint végezni a munkáját és „építeni a céget”, ami identitásának meghatározó eleme; és más célokat tűz maga elé egy betanított munkás, aki feltehetően nem az éppen aktuális munkahelyéről fog nyugdíjba menni. Más bérezési gyakorlat felel meg a fehérgalléros dolgozóknak mint a szalagmunkásoknak, vagy akár egy szakmunkások sorából kiemelkedett művezetőnek, aki a napi munkairányítás során sokféle irányból érkező megfelelési kényszertől szenvedett. Ezek az egyéni és kollektív szempontok, marginális érdekek lecsapódtak, és meg is jelentek a munkástanácsi diskurzusban, ezeket részletesen be is mutatom.

Azt is állítom, hogy a forradalom programja nélkülözött mindenfajta utópikus víziót, s ez igaz a munkástanácsokra is. Társadalmi igazságossággal összefüggő szempontokról és demokratikus államberendezkedésről, a hatalmi ágak egészséges szétválasztásáról persze beszéltek, de olyan ideologikus kitételek, mint a tőke és a munkakényszer alóli felszabadulás szövegszerűen nem jelenik meg a korabeli diskurzusokban, függetlenül attól, hogy a pártállami propaganda nyelvhasználata és szókincse erőteljesen átszőtte a korabeli megfogalmazásokat.

Én azok közé tartozom, akik szerint 1956 egy „XIX. századi típusú forradalom” volt a XX. század közepén, a politikai kérdések a szabadság és a tulajdon bűvkörében mozogtak, mint modern történelmünkben oly sokszor.

A követelések nyilván nem a reformkori kidolgozottság színvonalán zajlottak, nem is volt a forradalomnak „reformkora”, legalábbis a pártértelmiség vitáit én nem sorolom ide. Vezérlő eszméi mai szóval az alkotmányos jogállam, az állampolgári szabadságjogok garanciális érvényesülése voltak – ehhez társultak bizonyos „szociális követelmények”, ami az 1945 utáni európai fejlődés sajátja is volt, ld. a rajnai modell és a szociális piacgazdaság megjelenését.

A munkástanácsi vízió politikai értelemben nem hozott minőségileg újat, tehát nem arról volt szó, hogy az „államkapitalista torzulásokat” kijavítandó egy tanácsok laza hálózataként felfogható eszményi munkásállam létrehozásán fáradoztak volna. Persze lehettek olyan tagok, akik ennek szellemében cselekedtek, de nem ez volt az általános hozzáállás. Milyen tőkés érdekcsoportokkal szemben kellett volna kivívni a munkásosztály politikai emancipációját, amikor a foglalkoztatottak döntő többsége állami alkalmazott volt, s az állam, de facto a kommunista káderbürokrácia volt a legnagyobb tulajdonos? Mint azt a könyvben források sokaságával bizonyítom, a program és a vízió nem haladta meg a parlamentarizmust, sőt! Még a kétkamarás modell visszaállítására is születtek javaslatok, miszerint a hagyományos népképviseleti elven szerveződő képviselőházat egy korporatív felsőházzal kellene kiegészíteni, hogy nyomatékos súlyt adjon a „termelő osztályok” érdekeinek érvényesülésére a közpolitikai döntéshozatalban, valamint szakmai szempontokat is képviselve adott esetben vétót emeljen egy-egy problémásnak tartott törvénytervezet esetében.

Miért alakult ki az, hogy nem lett a baloldali emlékezetpolitika része a munkástanácsok története, és miért engedte el az amúgy jobbra tolódott munkástanácstagokat is?

Ha udvariatlan lennék, azt mondanám, hogy erről az akkori emlékezetpolitikai agytrösztöket kellene megkérdezni. Előrebocsátanám, hogy én a bal-jobb felosztás szerint nem tudom értelmezni az ’56-os politikai erővonalakat, ez a megkülönböztetés egy kialakult politikai paletta, felállt pártstruktúra hiányában értelmetlen. Élesen el kell választani egymástól a múlt politikai célú felhasználását, azaz azt, hogy bizonyos történelmi cselekvőket és azok tetteit a jelenben ki és milyen céloknak a megalapozására használja fel, attól, hogy adott történelmi szereplő cselekvései milyen hatást váltottak ki az adott kontextusban. Ezt csak azért tartom fontosnak kiemelni, mert egyre gyakoribb, hogy az emlékezetpolitikai célrendszer leuralja a történeti gondolkodást is, továbbá olyasvalamit kérünk számon történelmi figurákon, amelynek a maguk korában ha akartak volna sem feltétlenül tudtak volna megfelelni, vagy akár nem is lehettek tudatában.

A válasz szerintem a magyar rendszerváltozás elitvezérelt, jobbára az értelmiség által dominált természetében rejlik, továbbá az 1988/89-re kialakult politikai erőviszonyokban. Az ötvenhatos nemzedék egyébként is számos kérdés mentén megosztott volt, erős volt az egymás iránti gyanakvás, és a politikai értékválasztások is megtörték a valaha volt egységet.

A munkástanácsosok személyi képviselete volt talán a leggyengébb az ötvenhatos forradalmi szervek még élő képviselői közül.

A budapesti nagyipari munkásság körében tiszteletnek örvendő Bali Sándor még a nyolcvanas évek elején meghalt, így ő a maga személyi hitelét nem tudta már érvényesíteni, politikai tőkévé kovácsolni. Aki személyében képviselte valamelyest a munkástanács-mozgalmat, az Rácz Sándor volt, ő azonban a jobboldali radikálisok táborát gyarapította, ami nem feltétlenül volt önként választott pozíció – érdekesség, de a Fidesz második kongresszusán tiszteletbeli tagjává fogadta. Kisodródását az okozta, hogy kritizálta az újonnan helyzetbe hozott ellenzéki pártok politikájának, személyi összetételét, és a tárgyalásos átmenet forgatókönyvével sem értett egyet. A ’89-es munkástanács-mozgalom is elszürkült, használható embereit „lenyelték” a pártok (pl. Palkovics Imrét az MDF), ahogyan az általuk felvetett, a hazai tőkeképződést elősegítő privatizációs szempontokat is igyekeztek a pártprogramba becsatornázni. A neoliberális korszellem és a kortárs nyugati trend sem kedvezett az erős munkavállalói jogoknak és intézményeknek, a munkások anyagi helyzetét elősegíteni hivatott kistulajdonosi privatizáció is peremtechnika volt a kilencvenes évek első felében – a dolog pikantériája, hogy a politikai palettán orientációjában jobbközép kormánykoalíció erőltette és képviselte igazán.

A munkástanácsok emlékezete helyett jött létre a Nagy Imre kultusz? 

A „kultusz” szót én kicsit erősnek érzem. ’56 szimbolikus rehabilitációját Nagy Imre és mártírtársainak rituális újratemetési szertartása jelentette, azok a szereplők pedig, akik a ceremónia szervezésében részt vettek, alapvetően az egykor Nagy Imre körül csoportosuló elvbaráti kör leszármazottjai, családtagjai, velük rokonszenvező értelmiségiek voltak.

Így nyilvánvaló volt, hogy a saját lobbierejüket latba vetve szelektáltak úgy a forradalmi szereplők között, ahogy egyéni és politikai ízlésviláguk, s persze a jövőre vonatkozó számításaik diktálták, ami megnyilvánult a kiállított koporsók számában és abban, hogy a forradalmi tömeget miként képezte le ezek „felcímkézése”. Ide tartozik az úgynevezet „hatodik koporsó” problematikája is. Másrészt azt se feledjük, hogy a hetvenes évektől nyugati nyitásban utazó, maguknak még politikai jövőt képzelő MSZMP-s apparatcsikoknak is jól jött a közelmúlt olyasfajta átértelmezése, amely egy vállalható és szalonképes baloldali hagyományt teremt (benne ’56-tal), amivel majd illeszkedni lehet az európai közeghez és vállalható lesz idehaza is. A munkástanácsok népes tagsága szimbolikusan Nagy Imre árnyékába olvadt, így lehetett őket látens módon az ő hátországaként azonosítani – noha ez október napjaiban nem volt teljesen így, még ha néhány alapkérdésben azonos platformon is voltak (pl. szovjet csapatkivonás), a politikai jövőről azonban érdemben másként gondolkodtak. (Bár Nagy kifejezetten számolt is velük, ahogyan az a snagovi jegyzetekből kiviláglik.) Nyilván könnyebb lett volna bármilyen baloldali orientációjú párt helyzete a rendszerváltás éveiben, ha például az ’56-os munkástanács-mozgalomból kialakult volna egy Szociáldemokrata Párt, az nyilván világos kontinuitási alapot adhatott volna.

Ezeken a tényezőkön kívül a ’94-es politikai helyzet is hozzájárult ahhoz, hogy a munkástanácsok a „futottak még” kategóriájú ötvenhatosok közé sorolódtak.

A balliberális értelmiségnek fabrikálnia kellett valamiféle történeti tradíciót az MSZP-SZDSZ-koalíció mögé, amely – mint azt napjainkban már az érintett szereplők is elmondják – az utolsó pillanatig finoman szólva „necces” politikai termék volt.

Elsőként az MSZP-t ki kellett szabadítani a politikai karanténból, amihez jó alapot szolgáltatott a chartás értelmiség által meghirdetett antifasiszta harc és az a felismerés, hogy a szocialisták mögött meghúzódó személyi-, kapcsolati- és anyagi háttér („megalvadt struktúrák”) politikaformáló tényezővé tehető. Olyan figurák jöhettek szóba, akik valamilyen módon legkisebb közös többszörösét jelentik a magyar progressziónak, egyfajta „demokratikus szocializmusnak”, így került előtérbe Jászi Oszkár, Károlyi Mihály és Nagy Imre, akik tagadhatatlanul a baloldalhoz voltak köthetők, s alkalmasnak mutatkoztak arra, hogy ezt a hatalmi érdekből született nászt ideológiailag „keretezzék”.

Az MSZP nyilvánvalóan tolta volna el magától az állampárt örökösének vádját, így nekik jól jött egy szovjet-magyar koprodukcióban kivégzett miniszterelnök, aki a döntő pillanatban a „jó oldalra állt”, és akire emiatt erkölcsi iránytűként lehetett hivatkozni – bár paradox módon egy olyan miniszterelnök tette ezt, aki élete korábbi szakaszában a karhatalomban szolgált. Ha megnézzük ennek a két pártnak a szociológiailag körülírható bázisát, elég viccesen nézett volna ki, ha épp az ötvenhatos melósokat találták volna meg maguknak előkép gyanánt…

A szocialisták a múlt rendszer egészére kiterjesztették azt a narratívát, ami már a Kádár-rendszerben megszületett a Rákosi-korszakról, miszerint a szocializmus céljait és erkölcsét képviselő párt és a mozgalom jó, de a vezetés mindig rossz. Ez több okból is kényelmes helyzetet teremtett. Egyrészt el lehetett vele kenni a személyi felelősséget a diktatúra éveire vonatkozóan, miszerint egy monolit rendszerben korlátozott az alávetett „mezei párttagok” és kisebb rangú funkcionáriusok mozgástere, a hatalmat monopolizáló vezetés viseli a felelősséget mindenért, így elég lesz csak azt leváltani, nincs szükség a tagság alapos szelekciójára, ha úgy tetszik teljes vérátömlesztésre. Másrészt lehetővé tett egyfajta „szelektív kontinuitást”: a vezetés hibájának betudott represszióval (amely valójában a rendszer természetéből fakadt) és a hibás „vezetési módszerekkel” nem azonosítjuk magunkat, de baloldaliságunk jeleként a kádárizmus jóléti vívmányait fenntartjuk, ennek az örökösei vagyunk a megváltozott viszonyok közepette is, ehhez társult az SZDSZ radikális neoliberális modernizációs ideológiája. Ebbe az elitdiskurzusba nem fértek bele a munkástanácsok, programjuk ráadásul már nem is volt mindenben kor- és időszerű.

Szocialisták voltak valamilyen értelemben a munkástanácsok? 

A tagok többsége nem tiltakozott volna a jelző ellen, de mint kimutatni igyekeztem, nagyon sokfélét értettek alatta – időnként olyan elemeket is összekapcsolva egymással, amelyek a gyakorlatban alighanem összeegyeztethetetlennek bizonyultak volna. ’56 vizsgálata kapcsán van néhány alulértékelt, vagy egyáltalán szóba sem kerülő tétel, amit most idehoznék.

Az ötvenes években egy magát baloldalinak valló ember nem lehetett már úgy szocialista, mint akár a XIX. század végén, vagy a szovjetállam létrejötte után, ugyanis merőben megváltozott a kontextus. A jogrendszerbe szerte Európában beépült a munkásmozgalom számos követelése, a munkaidő szabályozásától a biztosításon át a munkakörülményekkel kapcsolatos előírásokig, a választójogról már nem is beszélve. Az is kiderült, hogy az államosítás nem univerzális csodaszer, s hogy a társadalmi különbségek és gazdasági problémák nem tűnnek el vagy oldódnak meg pusztán azért, mert az állami bürokraták a Tervhivatalban – elfoglalva a totális tervező magaslatát – hozzák a döntéseket, s mert van tervezés. A kommunista hatalomátvételeket követően kiderült, hogy a gyakorlati problémákra a marxi-lenini elmélet nem adott választ, hiszen forgatókönyve csak a hatalom kisajátításához volt, a „forradalmi rend” napi szintű mikromenedzsmentjéhez nem, innen aztán megnyílt az út újra a szakmai kísérletezéseknek és a pragmatikus döntéshozatalnak. A lenini intenciók szerint a politika egyik harci terepe a gyár, ehhez képest általános munkástanács-követelés, hogy az üzem területe és a hétköznapi munkavégzés teljesen politikamentes kell legyen, nem működhet semmilyen pártszervezet sem. Szintúgy fontos, hogy nem csak a keleti blokkon belül zajlott ekkor desztálinizációs folyamat, hanem a nyugati világban is többféle kapitalizmus-modell kezdett kialakulni, amely sajátos megoldásokat alkalmazott az állami gazdaságszabályozás – kisebb részt államosítás – és a szociálpolitika terén, ami az intellektuális szférában és vállalatvezetői szinten valamelyest ismert volt.

A magát szocialistának nevező rendszer tapasztalata sokakat eltántorított a rendszer hivatalos csatornáitól, ami többféle kimenetellel járhatott. Volt, aki párttagságát feladva a „politikai senkiföldjére” került, mások kivárásra játszva érdemi aktivitás nélkül igyekeztek „kibekkelni” a jobb időkig, közben érlelve magukban a jobbítási ötleteket.

Ötvenhat napjai tehát úgy érik a munkahelyi társadalmat, hogy tulajdonképpen sokféle úton el lehetett jutni – közel ugyanoda, egy konstruktív kritikai alapállásba.

Egy munkástanács-ülésen egy pártszerű szerveződési formáktól idegenkedő, a hatalmi politikából „kiábrándult” doktriner szocialista ugyanúgy egyet tudott érteni egy sávos béremeléssel, mint egy lecsúszott kisegzisztencia, vagy egy valláserkölcsi alapon mérlegelő hívő katolikus – függetlenül attól, hogy milyen tudással rendelkezett bármely szocialista irányzatról, volt-e egyáltalán ehhez bármilyen viszonya. Szintúgy világnézettől függetlenül egyet lehetett érteni a szabad választások kívánalmával is, bár a múltbéli tapasztalatok miatt több ülésen határozatba foglalták, hogy a kommunista párt csak teljes tagrevíziót követően állhat a rajtvonalhoz, s nem törekedhet a hatalom kisajátítására. A sort még hosszasan lehetne folytatni, a kötet lapjain elég sok ilyen vitát elemeztem.

Sok mindent megírsz a tanácsok történetéből, ami eddig nem, vagy alig kapott nyilvánosságot – mik azok az – elsődleges és nem torzított források, amelyekből dolgoztál? 

Egy kicsit távolabbról kezdeném, hogy érthetővé váljon a saját kutatói alapállásom. Sajnos ’56 történetét is körül lengi az az illúzió, hogy csak akkor tudunk róla véglegesen lehorgonyozható állításokat tenni, ha majd minden potenciálisan lehetséges forrás rendelkezésre áll és feldolgozásra kerül. Ebből a hozzáállásból aztán végeláthatatlan pénzfaló nagyprojektek fakadnak, minimális eredményekkel. (Persze az is eredmény, ha nincs eredmény, ez a tudomány természetéből fakad.) Emögött meghúzódik egy episztemológiai tévedés is: mintha a történettudomány a természettudományok egyik alfaja lenne, ahol empirikus bizonyítással, kísérletek lefolytatásával megnyugtatóan tudnánk többé nem falszifikálható állításokat (tény) tenni. Olyan soha nem lesz, még a forrásbőségbe fulladó jelenkortörténet esetében sem, hogy állításainkat a források 100%-ának ismeretében fogalmazzuk meg. A történész felelőssége és felkészültségének függvénye, hogy milyen mennyiségű és minőségű primer forrásanyag fényében fogalmaz meg állításokat, s azt milyen érvénnyel teszi, mennyire általánosít. A viták többsége is ebből szokott fakadni: valaki állít valamit, túlhangsúlyozva egy adott forráscsoport jelentőségét, amit mások nem fogadnak el azonos súllyal, majd ebből fakadnak értelmes és gyakran kevésbé előremutató viták – , a viták utóbbiak már-már hitelvek küzdelmévé fajulnak. Előbbire jó példa a Kossuth téri sortűz és a Köztársaság téri események története, utóbbira általában a megtorló perek.

Szerintem nem csak úgy lehet újat és érvényeset mondani egy korszakról, hogy előáll az ember szenzációhajhász módon „egy soha nem látott”, eddig rejtve maradt forráscsoporttal, s olyan látszatot teremt, hogy ez most mindent megváltoztat. Annak is van értelme, hogy elfeledett, alulértékelt, vagy már konvencionálisnak vett forrásokat újra megszóltatunk más kutatói kérdések mentén, s közreadjuk az eredményeket. Főleg úgy, hogy ’56 könyvészeti anyagát tekintve borzalmas mennyiségű forráskiadvány áll rendelkezésre. Ehhez persze intellektuális bátorság kell, belső elhivatottság, hogy merjen az illető konfrontálódni, merjen újszerűen közelíteni témákhoz, szembe menve a tudomány állócsillagaival, legyen bátor saját állításokat megfogalmazni, még ha ezzel el is szigetelődik.

A könyvészet feldolgozása során fogalmazódott meg bennem – nem bántva az „ötvenhatológusokat” -, hogy borzasztóan szűk keresztmetszetben képesek csak látni az eseményeket, beletemetkezve a forrásokba szűkre zárják saját optikájukat. Ezt cinikusabban úgy lehet megfogalmazni, hogy több évtized után sem nem képesek kijönni sem a bírósági tárgyalóteremből, sem a politikai nyomozó főosztályról, sem az MSZMP illetékes vezető testületi üléseiről. Ennek az a kevesek által észrevett következménye, hogy akarva-akaratlanul sokak gondolkodásába be is épülnek a korabeli szövegekből átvett panelek, amelyek aztán eltorzítják a rekonstrukciót is. Így áll elő az a helyzet, hogy sokan még a jelenben is Kádár Jánossal vagy a politikai nyomozótisztekkel vitatkoznak ahelyett, hogy a történeti eseményt tárnák fel a szokásos megszorításokkal. Olyan források információtartalmáról vitatkoznak parttalanul legalább két évtizede, amelyekből már kihozták a maximumot, de nem tudnak ebbe belenyugodni.

Nem fogadják el, hogy nem tudunk visszamenni a kihallgatószobákba, hogy ki milyen presszió vagy belső számítás hatására vallott úgy – időnként persze a véletlen folytán ez is kiderül, bár nem ez a főszabály.

A leendő történészek jelentős része úgy végzi el az egyetemet, hogy nem jár levéltárban, vagy ha igen, az csak az ismerkedés szintjén (szakmai gyakorlat) valósul meg, a többség nem tudja azt „kutatói szemmel” használni. Nekem annyiból szerencsém volt, másképp fogalmazva: az én történészi szocializációmat meghatározta az, hogy a szegedi egyetemen Almási Tibor középkorásztól, majd a Pázmányon Ö. Kovács Józseftől nagyon sok módszertani fogódzót kaptam amellett, hogy számos történetelméleti munkát is kézbe vettem. Ezeknek az irodalmaknak az olvasását általában kötelező rossznak tartják a hallgatók, leértékelik a jelentőségüket, arról nem is beszélve, hogy az oktatói gárda jelentékeny hányada számára a társadalomtudományi megállapítások bevonása – gondolok itt a közgazdaságtanra és a szociológiára – egyenesen eretnekségnek, szakmaidegennek számít. Ők viszont rendszeresen hangsúlyoztak néhány alapvetést: egyrészt „egy forrás nem forrás”, mindent meg kell kérdőjelezni, másrészt pedig a forrásaink önmagukban nem beszélnek, a történésznek kell megszólaltatnia azokat. S itt jön képbe a választott módszertan, a fókusz – s persze az egyéni felkészültség szintje. A történész viszonya olyan a forrásaihoz, mint ahogyan a muzsikus viszonyul választott hangszeréhez – a hangszerben rengeteg lehetőség rejlik, viszont az idegpályák finomsága és az értő kezek hozhatják ki belőle a legtöbbet. A források megszólaltatása érdekében aztán rájöttem, hogy minimális társadalomtudományos műveltség nélkül nem fogok előbbre jutni, a munkám belesimulna az ötvenhatot övező hitvitákba, követnéi az addigi nyomvonalat, ami szerintem „dögunalom”. Mi értelme írni egy „ugyanolyat”, mint amilyen már eddig is volt?

Közeledve az eredeti kérdéshez, magam is azokból a forrásokból dolgoztam, amiből a kollégák többsége, így döntően az állambiztonsági levéltárban őrzött operatív összefoglalók, kihallgatási jegyzőkönyvek, peres ügyek adták az egyik legjelentősebb forrásbázist. Meg kell azonban jegyeznem, s ez talán némileg újdonság, hogy a munkástanácsi ülésjegyzőkönyveket az eddiginél jóval nagyobb súllyal használtam, főleg annak kiderítése érdekében, hogy konkrétan milyen, az üzemgazdaságra vonatkozó elképzelések és konkrét – akár munkásjóléti – intézkedések rajzolódtak ott ki. Nagyon tanulságos volt, a könyvben közzé is tettem eredményeimet. Az ötvenes években keletkezett vállalati iratanyag jelentős része sajnos megsemmisült – a sors fintora, hogy ezek java részét maguk a forradalmárok égették el a párthelyiségek szimbolikus birtokbavétele során (pl. Személyzeti Osztály iratanyaga), vagy az üzemkörnyéki harcokban pusztultak el. Számos irategyüttest egész egyszerűen hazavittek az adminisztratív dolgozók. Tehát a forrásbázis tekintetében nem találtam „szent grált”, viszont a kutatói kérdéseim, amelyekkel közelítettem hozzájuk, azt hiszem, szerénytelenség nélkül állíthatom, merőben újszerűek voltak.