Olvasókörre hív Budapesten a Platypus Affiliated Society, a Platypus folyóirat köré csoportosuló baloldali kör. Alapító szövegeiket először a Mércén közöljük magyarul, Csontos Gábor fordításában. Angol nyelven itt érhetőek el.

A Platypus Affiliated Society 2006 decemberében alakult; olvasóköröket, nyilvános fórumokat, kutatómunkát és újságírói tevékenységet szervez az „óbaloldal” (1920-30-as évek), „újbaloldal” (1960-70-es évek) és posztpolitikai baloldal (1980-90-es évek) által hátrahagyott problémákról és feladatokról, hogy előremozdítsa az emancipáció politikai lehetőségeit a jelenben.

És mi a Platypus Review? „Baloldaliak, avagy neo-marxisták egy csoportja publikálja, akik egy értelmiségi forradalom részei. A Platypus nehéz időkben feszeget nehéz kérdéseket.” — Newcity Chicago, 2007. november 19.

Alapító nyilatkozat

A Platypus az önkritikára, az önművelésre, végsősoron pedig a marxiánus baloldal gyakorlati újjáépítésére tett vállalkozás. Napjainkban a marxista baloldal afféle történelmi roncs. A megörökölt vélekedés szerint az emancipációra törekvő korábbi, elbukott kísérletek nem lehetőségteli pillanatok, melyek ígéretei napjainkban is beváltásra várnak, hanem „bevégeztettek” – sosem volt mögöttük más, mint tragédiára kárhoztatott utópizmus. Egy legyőzött tradíció kritikai örököseként a Platypus állítja, hogy – az 1960-as évekbeli újbaloldal és a jóléti állam leépülése, és a Szovjetunió 1980-90-es évekbeli bukása után – a baloldal jelenlegi zavarodott céltalansága rámutat: félreértés azt gondolni, hogy közelebb állunk az emancipáció feladatainak és céljainak megismeréséhez, mint a múlt „utópista” gondolkodói.

A mi célunk, hogy a marxiánus baloldal újjáépítése felé a kritika és az oktatás útján haladjunk. A Platypus azt állítja, hogy a marxista baloldal egy olyan hagyomány roncsa, ami elsősorban saját magának köszönheti vereségét; hogy emiatt a jelenlegi marxista baloldal nem több, mint történelem; és mint ilyen, az oszlás oly előrehaladott állapotába jutott, hogy szinte lehetetlenné vált összefüggő programot vagy társadalmi-politikai követeléseket megfogalmaznia. A katasztrofális múlt és jelen fényében az első feladatunk a marxiánus baloldal emancipáló erővé való újjáépítése felé az, hogy felismerjük a marxizmus történelmi bukásának okait, és világossá tegyük a marxiánus baloldal szükségességét a jelenben és a jövőben. Hogy a világot megváltoztathassa, a baloldal először saját magát kell hogy átalakítsa!

Egy emancipatorikus baloldal újjáépítése, bár valószínűtlen, de nem lehetetlen, és annál sürgetőbb feladat;

úgy hisszük, az emberiség jövője múlik rajta. Míg a modern – tőkés – társadalom által szabadjára engedett pusztító erők változatlanul tombolnak, a társadalmi emancipáció beteljesületlen ígérete beváltásért kiált. Tagadni ezt; vagy elkendőzni a múlt vereségeinek és bukásainak súlyosságát a modern társadalom dinamikáján „kívülről érkező ellenállást” várva annyi, mint éltetni a modern társadalmat annak jelenlegi formájában, és biztosítani a pusztító jövőbeli fönnmaradását.

A Platypus kérdései: Mi köze a modern társadalom kritikusainak, Marxnak, Lukácsnak, Benjaminnak és Adornonak, a jelen társadalmi emancipációért folytatott küzdelméhez? Hogy adjunk értelmet a cselekvőképtelen baloldali politika napjainkig húzódó történetének? Hogy adjunk értelmet Lenin, Luxemburg és Trockij nemzetközi baloldala után a meddő jelenkornak anélkül, hogy megrémítene és megbénítana ez a történelem? – Hogy segíthetnek a válaszok a baloldal alapvető, elméleti és gyakorlati szinten való újjáépítésének sürgető feladatában? Hogy szabaduljunk a zsákutcából, amivé a baloldal vált?

Azt reméljük, felrázhatjuk a rég szenilitásba süllyedt, elcsöndesedett párbeszédet a baloldalon, hogy új alapokról indíthassunk el egy jelenleg hiányzó emancipatorikus politikai gyakorlatot.

Mi volt a baloldal eddig, s mi lehet még ezután? – A Platypus azért létezik, mert a válasz erre az alapvető kérdésre rég megszűnt magától értetődőnek lenni.

2007. április

Túlélni a baloldal halálát

Van egy történet Karl Marx barátjáról és írótársáról, Friedrich Engelsről, aki fiatalkorában – derék hegeli idealistához méltóan, bízva a természet s benne az emberi értelem célszerű és racionális fejlődésében – felháborodott, mikor a kacsacsőrű emlősről olvasott, ami, úgy vélte, nem több, mint angol preparátorok csinálmánya. Engels számára a kacsacsőrű emlős értelmezhetetlen volt a természettörténetben.

Később aztán Engels élő kacsacsőrű emlősöket látott a londoni állatkertben – legnagyobb szégyenére. Engels, Marxhoz hasonlóan a darwini evolúció korábbi, emberközpontú természetképet megdöntő elméletére nyitott materialista lévén, kénytelen volt belátni, hogy az „ésszerűség” a történelemben (legyen szó természet- vagy társadalomtörténetről) nem mindig vág egybe az emberi tudomány pillanatnyi megértésével.

Ezt a kis tanmesét példaértékűnek találjuk a baloldal jelenlegi állapotának megértéséhez.

A jelen történelmének fényében adott a kérdés: milyen jogon létezik a baloldal? Minden joga megvan hozzá! – ahogy a kacsacsőrű emlősnek is, akármilyen nehéz is rendszerbe sorolnunk.

Fönntartjuk, hogy a múlt és a jelen történelme nem feltétlenül vetíti előre a jövőt. Tanuljunk a baloldal botlásaiból és veszteségeiből a múltban és a jelenben: figyelmeztessenek ezek a tanulságok – de ne csigázzanak el, és ne kössék le minden figyelmünket.

Hogy felszabadítsuk magunkat, kijelentjük: a baloldal halott. – Pontosabban: csak mi maradtunk belőle.

Ez nem csupán megállapítás, hanem szándéknyilatkozat. A szándékunk, hogy a baloldal éljen. A megállapításunk pedig, hogy csak akkor élhet, ha meghaladja önmagát. És mi vagyunk ez az ön-meghaladás!

Kik vagyunk tehát?

Baloldali gondolkodók, akik tanultunk a 20. század történetéből és megértettük annak leckéit — de akik nem rettenünk meg ettől a történelemtől. „Hagyd a holtakra, hadd temessék el halottaikat…” A mi tetteink még megválthatják az ő szenvedésüket.

Az emancipációra tett bukott és elárult kísérletek után, és a baloldali önismeret hiányának fényében készen állunk, hogy visszaszerezzük ezt a történelmet az emancipációért folytatott küzdelem szolgálatában; a jelenben — és a jövőben.

Ebből a célból, (talán provokatívan) kezdjünk egy fölsorolással. Azon nevek fölsorolásával, melyek fémjelzik a gondolatokat és a problémákat azon eseményekkel kapcsolatban, melyek megszólítanak minket a jelenben, ha (Benjaminnal szólva) nem szőrmentén olvassuk a történelmet: Marx, Lenin, Luxemburg, Trockij, Adorno. – Amit képviselünk nem sokkal több, mint amit ők képviseltek, de semmiképp sem kevesebb annál.

Túllépünk minden róluk alkotott leegyszerűsítő és hamis képzeten, a hozzájuk társított gondolatokról és tettekről alkotott minden megöröklött vélekedésen, hogy lehetővé tegyük a saját elhivatásunk kritikai felismerését.

A baloldal történetében a következő dátumokat emeljük ki: 1848. és 1917.; kevésbé 1968-at és nem 1989-et. Kiemeljük a kétértelmű vereségek és győzelmek következményeit; de leginkább a vereségekből fakadó meglátásokat. Hogy felismerjük a jelen mögött a történelmet, ami máshogy is lehetett volna – a jövő érdekében, ami még máshogy is lehet. 1848 és 1917 szunnyadó szellemei beteljesületlenségük révén továbbra is mondanivalóval bírnak a megváltásra váró jövőnek.

Az újkor történetének még nincs vége, s míg be nem váltja saját ígéretét, nem is lesz. Nem osztozunk a mások által érzett (téves) kimerültségben a modernitással kapcsolatban, de felismerjük az emancipáló átalakítására irányuló korábbi törekvések trónfosztását – az átalakításét amely továbbra is kísért minket a maga szükségszerűségével.

Felismerjük saját szükségszerűségünket.

Követjük az ifjú Marxot „minden fennálló dolog kíméletlen kritikájában”. Az 1789 után beállt romantikus fásultsággal küzdő Hegellel szemben azonban mi föl kell hogy ismerjük, hogy a jelen pusztán „rossz”. A mi jelenünk nem érdemel sem igenlést sem tiszteletet. Hisz, ismerjük, nem több, mint az, ami megmaradt, miután a baloldal megsemmisült és fölszámolta önmagát.

Engels és a kacsacsőrű emlős tanmeséjéből merítve lássunk hát neki az eljövendő baloldal valószínűtlen, de nem lehetetlen feladatainak és küldetésének!

A baloldal rövid története

Marx és 1848.

Marx nem a baloldal kitalálója, hanem annak zseniális kritikai résztvevője volt a 19. században. A szocializmust és a kommunizmust sem Marx, Engels, vagy baloldali bajtársaik (és ellenfeleik) találták fel – ennek eredői az újkori társadalom saját belső ellentmondásai voltak. Az előbbi kifejeződése az 1789-es nagy francia forradalom volt, az utóbbié a modern munkásmozgalom, ami a 19. század eleji ipari forradalommal jött létre. Marx kulcsfontosságú meglátása az volt, hogy a baloldal maga is a kapitalizmus tünete — nem kívülről feszül neki, hanem immanensen (belülről eredően). Marx mégis támogatta a baloldalt és a modern szocialista munkásmozgalmat, és azért fáradozott, hogy előremozdítsa és felismerésre késztesse, miként mutat túl önmagán.

A marxi gondolat az emancipáló politika 1789 utáni immanens kritikájából eredt: a francia szocializmusból, a német idealista filozófiából és a brit politikai gazdaságtanból. A Kommunista kiáltvány keletkezésének évére, az 1840-es évek gazdasági világválsága nyomán Franciaországban, Németországban és Európa más részein kipattanó forradalmak évére, 1848-ra a társadalmi egyenlőség és demokrácia politikája bonyolultabbá és mélyrehatóbbá vált, mint amit a Rousseau-i civilizációkritika (Proudhon „a magántulajdon lopás”-szlogenje) értelmezni tudott — vagy meghaladni remélhetett. 1848-ra a radikális demokratizmus mint a „polgári” (városi) „harmadik rend” (ideértve a munkásokat is) lázadása kudarcba fulladt: a szociális demokrácia fenyegetést jelentett a tőkére nézve, mivel túlmutatott társadalmi újratermelődésének formáin. Az elbukó forradalmak utáni időszak utat engedett a „tömegpolitika” formáinak és a modern nemzeti parlamentáris-bonapartista államnak, s ezekkel a mai napig együtt élünk.

A baloldal 1848 utáni válságát követően Marx elmerült a kapitalizmus kritikai-dialektikus elemzésében, felismerve azt mint az emancipáció egy formája, amely (újra)termeli a társadalom elnyomásának egy bizonyos módját: a „többletérték” termelésének kényszerét, a munkaidő által mért és mediált munkán való nyerészkedést. A tőke a vagyon egy formájává vált, melynek mértéke a befektetett társadalmi munka. A jövőben megőrzött érték iránti követeléssé, ami révén a „halott” munka elnyomja az élőt.

1917 után Lukács újra a köztudatba juttatta Marx felismerését a társadalmi kizsákmányolás és elnyomás önellentmondó, ám konstitutív egylényegű különbözőségéről a kapitalizmusban, ami elégedetlenség és cselekvőképesség formáit hívja életre – ideológiákat, beleértve a „baloldaliakat”. Ezek egy a tőke által elnyomott társadalmat termelnek újra és állandósítanak; állandósítják tehát az áruforma szubjektumai részére a tőkét mint önellentmondást létezésben és öntudatban.

Marx szerint maga a kapitalizmus hívja életre és tartja ugrásra készen az emancipáció társadalmi lehetőségét, amit azonban be is korlátoz. A tőke mint társadalmi forma tehát túlmutat önmagán.

Lenin, Luxemburg és 1917.

A 20. század fordulóján a Második Internacionálé szociáldemokráciájának ifjú radikálisai már magától értetődőnek vették marxista elődeik (Kautsky, Plehanov) forradalmi karakterét, ám aggasztó problémákkal kellett szembesülniük a mozgalomban, melynek úttörői voltak. A forradalmi marxista program zászlóvivői kétségbeejtő elszigeteltségben találták magukat a baloldalon belül, mikor 1914-ben kitört az első világháború. A kapitalista világrendszer „leggyengébb láncszemeként” Oroszország vált a forradalmi harc epicentrumává. Ennek paradox eredményét Lenin úgy jellemezte mint „államkapitalizmust” igazgató „deformált munkásállamot” a kapitalista világ farvizén, amely túl hamar „épült föl” a háború jelentette válságából. Luxemburg és németországi elvtársai támogatták a bolsevikokat, de mint marxisták kritikusak maradtak, tudva, hogy 1917 októbere előtérbe helyezte a világszintű forradalom szükségszerűségét, s olyan „problémát” vetett fel Oroszországban amit nem lehetett ott helyben „megoldani”. A marxizmus alapvetéséhez hűen Lenin, Luxemburg és társaik átalakították a marxista mozgalmat, de igen változó eredményekkel, melyek az 1917-19-ben kezdődő antikapitalista forradalom vereségével és árulásával megágyaztak a baloldal későbbi leépülésének — nem utolsósorban az önértelmezés terén.

Trockij

Mikor Sztálin bejelentette a „szocializmus egy országban” politikáját, látszólag nem tagadta meg a forradalmi marxizmus álláspontját, csupán alkalmazkodott az orosz forradalom 1924-es körülményeihez. Még a Sztálinnál, vagy az általa manipulált és meggyilkolt bolsevikoknál kevésbé cinikus forradalmárok sem tagadhatták, hogy egyedül egy világméretű kommunista politika remélheti folytatni, vagy legalább megőrizni 1917 szerény eredményeit. Ennek hiányában a „forradalom megőrzése” egyre növekvő áldozatokat követelt, ami az emberiség számára egyet jelent egy napjainkig is kibontakozóban lévő katasztrófával.

Adorno

A forradalmi marxizmus 1930-as évekre való szétzilálódása akut probléma elé állította a baloldali kritikai gondolkodást. A háború és társadalmi forradalom 1914-től 1919-ig tartó válsága kitermelte annak reakciós ellenpólusát, az életerős fasiszta mozgalmat és az újrakezdődő világháborút, ami 1945-re teljesen romba döntötte a baloldalt. Az 1919 utáni ellenforradalom és reakció kialakította a politikai szubjektivitás „autoriter jellemtípusát”, amely kifejeződést nyert nem csak a fekete-barnainges felvonulásokban, de a népfrontosodásban és később a „harmadik világban” megfigyelhető „nacionalizmusban” is. Az „autoriter személyiség”, jellegzetes sértett nárcizmusával és szado-mazochizmusával, a „szabadságtól való félelemről” tanúskodott.

A „marxizmus” mint ideológia az „előrehaladott” kapitalizmus reakciós társadalmi valóságának részévé vált, de mint olyan, saját történelme hamvai alól parázslott elő és mutatott túl a „polgári” ideológia fogalmain, amelyek helyét elfoglalta. Az érett 20. században, a diadalittas ellenforradalom időszakában újra felszínre került a kritikai társadalmi öntudat problémája. A marxiánus elmélet és gyakorlat kritikai szándékainak újrafeltárása a ‘60-as évekre ködös problémává vált. Ám olyan probléma volt ez, ami az emancipáció feladatainak és küldetésének társadalmi-politikai zavarodottsága és ezoterikussá válása formájában kísértve tovább a baloldalt, a legyőzött és elbukó forradalom legmélyrehatóbb örökségévé vált.

‘68-tól (és ‘89-től) napjainkig

A ‘60-as évekre a „baloldal” egyre inkább tagadta a tőkés világ szívében, stratégiai helyeken élő népek jogait és felelősségét a történelem folyásának megváltoztatására. – Ahogy azt Susan Sontag lényegretörően megfogalmazta 1967-ben: „a fehér faj az emberi történelem rákfenéje.” Tétlenül múlt az idő, várva, hogy különféle „szubaltern” csoportok tóduljanak a világtörténelem színpadára, s kevés kritikai figyelem hárult arra, ez pontosan milyen politikai formát öltene. – Amint Adorno figyelmeztetett a dekolonizáció kezdeti fázisában: „a vademberek nem nemesebbek” (1944). – Ez a feladás az önostorozás különféle formáit öltve – többek között a „kulturális sokféleség” iránti rasszista lelkesedést – teljesen tartalmatlanná tette a politika fogalmát.

Bár a gondolat gyökerei régebbre nyúlnak vissza, a kritikai társadalmi öntudat jelentőségének megtagadásával az „újbaloldal” ütötte az utolsó szöget az 1945 után már eleve bomlófélben lévő baloldal koporsójába. A baloldal ‘60-as évek utáni kiábrándultsága hosszú árnyékot vetett az 1970-80-as évekre, s 1989-92-ben tetőzött a Szovjetunió pusztulásával és a „történelem végével” – az emancipáló társadalmi átalakulás minden nagyléptékű törekvésének végével. Az „újbaloldal” megkapta a világot, amit érdemelt; innentől minden törekvés hogy fönntartsa álradikális anti-marxizmusát csupán hulladelejezés.

Adorno megfigyelését, miszerint „a rossz élet nem élhető jól” gyakorta értelmezik félre mint inkább egzisztenciális, semmint politikai problémát. A gyakorlat problémája azonban nem etikai – az emancipáció valódi társadalmi-politikai lehetőségeiről szól.

Egy emancipált világ, ahol az egyén szabadsága előfeltétele mindenki szabadságának; amelyet a társadalmi szolidaritáson át érünk el, ahol „mindenki a képességei szerint ad, s mindenki a szükségletei szerint kap” (Marx); egyszóval a világ amelynek képe a történeti baloldalt vezérelte, ma szinte elképzelhetetlen.

Ám épp úgy, ahogy nyilvánvalóan lehetséges elnyomásban élni anélkül, hogy értenénk annak okait – elvégre ez az „elidegenedés” jelentése – a beteljesületlen lehetőségek is tovább élhetnek anélkül, hogy ennek tudatában lennénk: ebben rejlik szubjektum és objektum különbözősége. Az emancipáció kritikai öntudatának lehetősége túlélheti saját látszólagos végromlását, s tudat alatt tovább ösztönözhet minket. Az öntudat szerepe pedig létfontosságú minden lehetséges társadalmi átalakulásban.

2006. június-július