A 80 éve történt józsefvárosi antifasiszta felkelés számos ok mellett azért is maradt feldolgozatlan, mert az antifasizmussal szemben felhalmozódott politikai előítéletek, konstrukciók és történelmi modellek a felkelésről szóló történészi és közéleti párbeszédet, illetve annak hiányát mind a mai napig meghatározzák.
- A józsefvárosi fegyveres ellenállás megkérdőjelezése nem választható el a magyar antifasiszta ellenállás bagatellizálásától;
- A felkelés nem csak náciellenes, hanem nyilasellenes – vagyis német és magyar fasiszta-ellenes, tehát antifasiszta – fegyveres ellenállás volt;
- Az antifasizmus szerepének, illetve létjogosultságának megkérdőjelezése a fasizmus és a nácizmus szerepének félremagyarázásából következik;
- Ságvári Endre története azt példázza, hogy a magyar antifasiszta ellenállás történelmi feldolgozásának esélyei a rendszerváltás után sem javultak.
Bár az 1944-es, október 15-től 17-ig tartó józsefvárosi nyilas- és náciellenes fegyveres ellenállás tényei már több éve feldolgozottak és napvilágot láttak, a világháború alatti magyar antifasiszta ellenállás legszámottevőbb fegyvertényére nyolcvanadik évfordulója alkalmából egyetlen magyar intézmény sem szervezett megemlékezést.
A máig jórészt elfelejtett, 1944-es józsefvárosi „Kis Varsó” felkeléssel kapcsolatban az egyik egyre elterjedtebb történészi megközelítést a hazugság vélelmének elvével lehetne összefoglalni, miszerint nem az igaz, amiről nem tudjuk bebizonyítani, hogy hazugság, hanem az hazugság, amiről nem tudjuk bebizonyítani, hogy igaz. Ezt a hozzáállást azonban azért sem lehet puszta szkepszisnek nevezni, mert elsősorban nem a tények bizonyíthatósága vezérli – ami itt szinte kizárólag, még peranyagok esetében is, szemtanúk és túlélők vallomásaira korlátozódik:
ez inkább annak a tabusításnak a megnyilvánulása, amely feltehetően már rögtön a háború után hozzájárult ahhoz, hogy az események feldolgozása a mai napig elhúzódjon.
A józsefvárosi felkelés többek közt azért sem került be a történelmi kánonba, mert miután egyetlen politikai irányzat sem tekintette magáénak – sem közvetlenül a háború után, sem azóta –, így a felkelés politikai besorolása is elmaradt. Bár ez önmagában elsőre még akár szerencsésnek is tűnhet, perverz módon mégis bármilyen romanticizált vagy idealizált „tisztaság” (értsd: apolitikusság, pártonkívüliség) helyett inkább a történtek elfelejtését eredményezte.
A gyakorlatban a politikai kisajátítás hiánya még az objektív történészi megközelítést is akadályozta, egyszerűen azért, mert a történtek így még csak napirendre sem kerültek. És bár történelmi események politikai célokra való kiforgatása természetszerűen a tények meghamisításával, a történelmi „kánon” propagandává züllesztésével jár, a józsefvárosi felkelés ellenpéldája mégis azt sejteti, hogy ez a meghamisítás néha paradox módon egyúttal magának a puszta emlékezetnek az ára is lehet, amennyiben az így kiforgatott „verziókat” még mindig könnyebb később revideálni és kijavítani, mint a bár hamisítatlan, de jórészt elfelejtett tényeket szintén elfelejtett töredékekből rekonstruálni.
A józsefvárosi náci- és nyilasellenes felkelés egyik[1] név szerint ismert résztvevője, Róna (Reich) Andor – és jelenlegi ismereteink szerint az egyetlen, aki túlélő felkelőként tanúvallomását leírta[2] – egyben a MEASZ-nak (Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségének) egyik alapító tagja is volt. A MEASZ honlapja szerint a szervezet „egykori antifasiszta ellenállókból és holokauszt-túlélőkből” alakult. A szervezet leírása kiemeli, hogy a világháború alatti magyar diaszpórában „legalább 22 országban harcoltak magyarok a náci-fasizmus ellen”.[3]
80 év
Lapunk több alkalommal is foglalkozott a „Kis Varsó”-ként emlegetett, 1944 októberi józsefvárosi fegyveres antifasiszta ellenállás eddig feltárt történéseivel.
Legutóbb azzal foglalkoztunk, hogy név szerint kik vettek részt az 1944-es józsefvárosi antifasiszta ellenállásban, továbbá hogy Miért és hogyan merülhetett feledésbe a II. világháború legjelentősebb magyar antifasiszta felkelése?.
A nyilas puccsal egyidejű eseménysorozat a közvélemény előtt kevéssé ismert, pedig a II. világháború legszámottevőbb magyarországi antifasiszta ellenállásáról van szó.
A felkeléssel három évvel ezelőtt több részes sorozatban foglalkoztunk, az újabb források alapján egyre pontosabb képet kaphattunk az ellenállásról.
A felkelés kategorikus megkérdőjelezése magával az eseménnyel egyidős – ennek azonban az okai is ismertek, amennyiben több kortárs már a felkelés híréből is megjósolta kimenetelét, nevezetesen, hogy zsidók tömegmészárlásával fog végződni, ezért az ellenállást is ennek megfelelően tartották inkább provokációnak. Itt viszont nem mellékes, hogy ez a feltételezés a napi hírre való első reakció volt, és elsősorban nem magának az ellenállásnak a tényét vagy valószínűségét kérdőjelezte meg. Abból ugyanis nem következik más, mint hogy a nyilasok egymással vívtak volna tűzharcot, csak azért, hogy a zsidókra foghassák, és ilyen tekervényes módon még több zsidó legyilkolását indokolhassák meg a megtorlás ürügyén. Az általában vett megkérdőjelezésnek legfeljebb az indítékai változtak azóta, amennyiben a fenti, utcai hírek alapján a felkelést rémhírként és rágalmazó uszításként elkönyvelőkkel szemben ma inkább az képezi kétség tárgyát, hogy – a bizonyító erővel bíró, vagyis független és egymást alátámasztó szemtanúvallomások mennyiségén és minőségén túl – mik lehetnek azok a történelmi mértékegységek, amelyek alapján egy fegyveres ellenállás valóban és ténylegesen kiérdemelheti akár az „ellenállás”, akár a „felkelés” titulust.[4]
Ezek meghatározásában gyakori az a körkörös érvelés, amely már történelmileg feldolgozott lázadásokra vagy felkelésekre hivatkozva hangsúlyozza, hogy a józsefvárosi azok mértékegységei szerint aligha mérhető, miközben ezzel a teljes feldolgozása hiányát is semmibe veszi, ahogy azt is, hogy annak részben épp ez a hozzáállás állta eddig is útját.[5] (Három napig tartott? A csodák is. Miért nem négyig? Csak hetvenvalahány ellenálló kivégzéséről tudunk? Az lenne „felkelés”?)
Ez a megkérdőjelezés mind történelmileg, mind a történetírásban egy másik kérdéssel is szorosan összefügg, amely hasonlóan állandó megkérdőjelezés tárgya: a háború alatti magyar antifasiszta ellenálláséval. Az antifasizmus „kérdése” is óhatatlanul felmerül a józsefvárosi felkeléssel kapcsolatban: egyrészt az eseményeket és az ellenállók alapvető motivációit meghatározó, másrészt a felkelés történelmi feldolgozásának elmaradását is motiváló politikai tényezőként. Ezen nem segít, hogy talán paradox módon, de épp akkor lett a felkelés fegyverténye a történelemből kiírva, amikor Magyarországon az antifasizmus éppen hivatalos politikai dogmává vált.
Milyen magyar antifasizmus? A felkelés politikai kontextusa és utólagos kontextualizálása
A II. világháború alatti magyar antifasizmus kérdése többek közt azért is kényes és vitatott, mert egy alapvető ellentmondás fémjelzi, miszerint azoknak a többsége, akik ideológiaig antifasiszták voltak – mint például az illegális kommunisták, és a főleg, de nem kizárólag baloldali cionista ifjúsági mozgalmak[6] –, a fasizmus alatt kiszorultak a még megmaradt politikai közéletből, míg akik ebben az időben politikailag aktívak voltak – mint például az ellenzéki pártokat tömörítő Magyar Front, amely a német megszállás alatt egy ideig a kommunistáktól a hungaristákig a politikai palettát képviselte –, azok a földalatti antifasiszta ellenállásban még a szervezés formájában is alig vettek részt – ellentétben az említett embermentő cionistákkal vagy a nyilas uralom alatt elszórt fegyveres ellenállást szervező illegális kommunistákkal.[7] Gazsi József hadtörténész, a magyar antifasiszta ellenállás eddigi legalaposabb kutatója, egyedül Budapesten 43 „jelentősebb ellenállási csoportot” és 85 ellenállási helyszínt azonosított 1941 és 1945 között.[8]
A józsefvárosi fegyveres ellenállás kutatása során egyre világosabbá vált, hogy ennek a fegyverténynek a megkérdőjelezése aligha elválasztható a magyar antifasiszta ellenállás általánosabb megkérdőjelezésétől, illetve annak elbagatellizálásától.
Ez nem csak a jelenlegi, illetve közelmúltbeli megközelítések miatt valószínű; a felkelés elhallgatása és az antifasizmus átértelmezése, illetve politikai kisajátításának megkísérlése között több okból is valószínűsíthető az ok-okozati összefüggés. Mivel számtalan, főleg a rákosista uralom előtti, illetve annak első éveiben zajló nyilasper anyaga említi a felkelés részleteit, nyilvánvaló, hogy a Rákosi-rendszerben korántsem a puszta információhiány miatt feledkeztek meg az eseményről. Sőt, legrészletesebb leírásai jórészt ezekben a háború utáni, több esetben még a Rákosi-rendszert megelőző népbírósági nyilasperek tanúvallomásaiban találhatóak. Annál feltűnőbb, hogy ezeket a részleteket a – már addigra szocialista – sajtó szinte alig, csak a legritkább esetben tolmácsolta.
Ezzel együtt a felkelés ideológiai alapú elhallgatása azért csak valószínűsíthető, mert jelenlegi ismereteink szerint semmilyen korabeli írás vagy dokumentum nem említ, illetve nem bizonyít közvetlen összefüggést az elhallgatás és annak politikai motiváltsága között. (Jóllehet azért sem, mert míg sok esetben egy történelmi esemény átpolitizálása természetszerűen dokumentált, addig ez az elhallgatására, érthető okokból nem feltétlenül vonatkozik.) Annak a valószínűsége azonban, hogy az elhallgatás szintén az események átpolitizálásának lenne az eredménye, azért sem mellékes, mert
szinte történelmi anomáliának számít, hogy az ország legjelentősebb fegyveres antifasiszta ellenállását épp a hivatalos antifasizmus és központosított antifasiszta kormánypropaganda korában iktatták ki egyaránt a történetírásból és a politikai narratívából.
Mindamellett, hogy a felkelés leverésében résztvevő nyilasok elszámoltatása éppúgy közvetlenül a háború után, mint az államszocializmus első éveiben is napirendre tűzött cél volt.
A józsefvárosi felkelés politikai kontextusáról az egyik biztos információ az, hogy az 1944. október 15-i háborúból való kiugrásra adott válaszként történt. Ennyiben náciellenes fegyveres ellenállás volt, amely aztán egybeesett a Horthy-kiugrást meghiúsító nyilas puccsal is – ennek következtében egyformán irányult a nácik és a nyilasok ellen. A felkelés tehát nem csak náciellenes, hanem nyilasellenes – vagyis német és magyar fasiszta-ellenes, tehát antifasiszta – fegyveres ellenállás volt. Egyetlen ismert túlélője, mint láttuk, maga is elkötelezett antifasisztának tartotta magát, nemcsak mint fegyveres antifasiszta ellenálló, hanem mint az egyetlen magyar antifasiszta szervezet alapító tagja is. Az más tanúvallomásokból is kiderül, hogy a felkelésben olyan antifasiszta irányzatú szervezeteknek, mint például a szociáldemokrata, illetve illegális kommunista pártoknak a tagjai is részt vettek, bár Róna tanúvallomásán kívül egyelőre egy interjúalany említi, hogy Karczag István szociáldemokrataként vett részt az ellenállásban.[9]
A világháború alatti magyar antifasiszta ellenállás jelenlegi legalaposabb kutatója, Bartha Ákos történész, aki a józsefvárosi ellenállásnak is rengeteg fontos részletét tárta fel, nem magát az ellenállást vagy akár annak antifasiszta mivoltát, hanem általában az antifasizmust mint olyat kérdőjelezi meg. Ez az álláspont egy olyan egyre elterjedtebb történészi megközelítés tünete, amelyet úgy lehetne összefoglalni, hogy az antifasizmus azért nem minősíthető önálló politikai ideológiának, mert a világháború alatt a legkülönbözőbb politikai ideológiák gyűjtőterminusaként használták, illetve sajátították ki (úgy Magyarországon, mint nemzetközileg); ahogy végül a háború utáni szovjet propagandagépezet sajátította ki ezt a már előzőleg is üres és önálló irányzatot sem fedő jelzőt.
Míg az antifasizmus széles skálájú megnyilvánulásairól lehet beszélni, alapvető történelmi tényének megkérdőjelezése más kérdés. Ez az „ideológiai kritika” például többek közt azt felejti el rendszerint megemlíteni, hogy maga az antifasizmus tárgya, a fasizmus az, amely mindenekelőtt egymással összeegyeztethetetlenül ellentétes politikai ideológiák „fasci”-jaként, vagyis „gyűjtőkötegeként” működött.
Az egyik ilyen legfőbb ellentét eredetileg a munkásosztálynak a saját érdekei ellen való toborzása volt, amennyiben az eredeti fasiszták többek közt a munkásosztály támogatásának elnyerését tűzték ki célként – annak ellenére, hogy ez legkevésbé sem zárta ki a munkások minden formában való támadását, a szakszervezetek szétverésétől kezdve a tüntető, sztrájkoló munkások tömeges lemészárlásáig[10] –, mindezt éppúgy a szocializmus nevében, mint a kapitalista tulajdonviszonyok megőrzésének érdekében.[11] Mindeközben a fasizmusnak az egyébként is alapvető ellentmondásokra építő eszköztára elsősorban nem is annyira ideológiára, mint inkább puszta fizikai erőszakra és terrorra épített, így az ellene fellépő antifasiszták minden egyéb politikai irányzattól és ideológiától függetlenül sok esetben ez utóbbi, erőszakos megnyilvánulásai ellen léptek fel.
Bartha leírása szerint „[a] második világháború alatti náciellenes ellenállás fő értelmezési keretévé 1945 után az »antifasizmus« ideológiai konstrukciója vált.”[12] Az „ideológiai konstrukció” egyre népszerűbb, nemzetközileg használt kifejezés, amellyel a legnagyobb gond, hogy elsősorban nem csak ideológiai konstrukciók, hanem történelmi tények és jelenségek „megnevezésére” is egyre gyakrabban szokás használni.[13] Bartha ezzel azt sugallja, hogy az antifasizmus egyfajta utólagos, mesterséges, gyakorlatilag a történelem átírására irányuló „konstrukció”, amelyben az „ideológiai” jelző feltételezhetően propagandisztikus jellegére utal – úgy is, mint az ellenállás utólagos értelmezési kerete, szemben az ellenállók egyébként tényszerűen vállalt politikai hovatartozásával. Mint ilyen, az antifasizmus egy egyszersmind retrospektív és retroaktív, történelmietlen és mesterséges, vagyis alapvetően hamis propaganda-kreálmány lenne, ami még annak is anakronizmus. Az antifasiszta ellenállást már a fasizmus hazájában, jóval a háború után is minden alapvető történelmi ténnyel szemben sokan egyszerűen „kommunista hazugság”-nak titulálták;[14] és bár az ellenállást a kommunisták utólag Olaszországban is igyekeztek kisajátítani, azzal együtt, hogy kétségkívül elsődleges szerepük volt benne, magában az ellenállásban számos más irányzatú partizán is közreműködött velük.[15]
De míg egyfelől a kommunista részvétel az antifasiszta ellenállással szemben gyakori vádként hangzik el, addig paradox módon az antifasizmus politikai sokszínűsége nem kevésbé gyakori vád a háború alatti antifasiszta ellenállással szemben. Mivel azonban maga a fasizmus is sokféle politikai irányzatot egyesített – pontosabban egyvelegükként, kiforgatásuk árán tetszelgett velük és használta ki őket –, ezek a vádak elsősorban nem annyira az adott politikai irányzatokra, mint inkább gyakorlatbeli szervezettségükre vonatkozhatnak.
Ennek fényében az az antifasizmussal – mint történelmi jelenséggel általában, illetve mint a szovjet rendszer retrospektív propagandafogásával – szembeni felvetés, miszerint az antifasisztának nevezett ellenállók nem alkottak monolit csoportot, elsősorban politikai szervezettségükre érthető, semmint az ideológiájukra. Maga a fasizmus sem alkotott, még totalitárius formájában sem, monolitnak mondható egységet – bár a fasiszták szervezettsége sokáig kétségkívül hatékonyabb volt ellenségeikénél, a háború vége felé az is felbomlott; ideológiai szempontból viszont bármilyen „monolitság”, mint látni fogjuk, a fasizmus esetében eleve alapvető ellentmondás.[16]
Ugyanakkor maga az „antifasiszta” jelző már eredetileg is ennek a politikai atomizáltságnak szólt: Mussolini az ellenzéki pártok betiltása után gúnyolta azokat „antifasiszták”-nak, mondván, fasiszta kormányával való szembehelyezkedésükön kívül nincs saját, közös politikai platformjuk.[17] Ez a megosztottság a magyar, háború alatti ellenállói csoportokra nézve különösen igaz – a józsefvárosi felkelés résztvevőire kiváltképp, amennyiben a korabeli források szerint a felkelésben számos politikai erő képviseltette magát, a már említett szociáldemokratáktól és illegális kommunistáktól kezdve a konzervatív, keresztény MHSZSZ-en[18] keresztül állítólag az ellenzéki pártokat csoportosító Magyar Frontig.[19]
Bartha megjegyzi, hogy az ellenállás leírására a „makacsul velünk maradt” antifasizmus „kifulladóban” lévő „divatfogalma”[20] helyett ő inkább „a kétségkívül publicisztikai ízű, de rövidebb[21] és kezelhetőbb [!] »náciellenes« jelzőt”[22] használja. Bartha ezzel a megközelítéssel nincs egyedül; az amerikai történész és fasizmuskutató, Robert Paxton – igaz, épp ellenkezőleg, a „fasiszta” jelző jogos használatának elmulasztásáért szabadkozva – írja: „Jobbnak tűnt elkerülni a »fasiszta« címkének még egy könnyelmű, polemizáló használatát a kevésbé érzelmi töltetű »oligarchia« vagy »plutokrácia« előnyére.”[23] Tamás Gáspár Miklós többek közt ezekre a megközelítésekre írja:
„Elsikkad az az alapvető tény, hogy a fasiszta és antifasiszta között a fasizmus a különbség, nem a modor.”[24]
Bár egyedül a magyar fasizmus esetében is az antifasizmus megint csak nem pusztán a náci-, hanem a nyilasellenességet is jelenti, ennek a történelmi ténynek a „divatfogalommá” nyilvánítása többek közt annak a paradox helyzetnek tudható be, hogy ha van, ami jelenleg a „fasizmus”-nál is nagyobb szitokszónak számít – nem csak Magyarországon, hanem nemzetközileg –, az történetesen épp az „antifasizmus”.
De azon túl, hogy a „náci” és a „fasiszta” jelzők mára elterjedt, általános politikai szitokszóként való használata semmivel sem írhatja felül történelmi szerepüket és jelentésüket, Bartha állításából még az a további paradoxon következik, miszerint ha a magyar antifasiszta szerveződések semmilyen tekintetben nem képeztek monolit csoportot, úgy semmilyen más jelzőt sem lehet alkalmazni rájuk, hiszen azzal éppannyira monolit csoportként kezelnénk őket. Itt a „náciellenesség” – szemben a „nyilasellenes”, illetve „antifasiszta” jelzőkkel – akkor sem lehetne kizárólagos jelző, ha történetesen lett volna olyan magyar náciellenes szerveződés, amely náciellenessége dacára egyben lett volna nyilaspárti, vagyis fasiszta is. De miután ilyen szerveződésről nem tudunk, másrészt a nyilasok a nácik bábkormányaként és gyalogosaiként kollaboráltak velük, a náciellenes csoportok így egyben nyilasellenesek is voltak. A nácik ellen harcolókat pedig, miután ellenségeik nem kevésbé voltak fasiszták, mint maguk a nyilasok, szintén nem kevésbé értelemszerűen nevezzük – antifasisztáknak.
Az egyébként sem szocialistának, sem szociáldemokratának, nemhogy kommunistának nem nevezhető Roosevelt már magát a világháborút is a fasizmus elleni harcként írta le[25] – annak ellenére, hogy az Egyesült Államok jóval Olaszország és Németország előtt törvénybe iktatta a mai értelemben vett antifasizmus egyik fő tárgyát, a fehér szupremacizmust[26]; illetve hogy többek közt épp Hitler példálózott az amerikai őslakosok kiirtásával mind a holokauszt, mind a náci „lebensraum” területfoglalási ambíciói mellett.[27] Illetve Churchill, aki az 1943-as bengáli éhínség több mint 3 millió áldozatáért is nagyban felelős, még a háború előtt kijelentette, hogy „Ha a kommunizmus és a nácizmus között kéne választanom, nem fogok úgy tenni, mintha a kommunizmust választanám.”[28] Roosevelt és Churchill ennyiben megfelelnek Bartha leírásának, amennyiben az antifasizmus ideológiája nélkül lettek náciellenesek – azzal együtt, hogy a gyakorlatban végül jóval többet tudtak tenni az európai fasizmus ellen, mint a legtöbb ideológiailag homogén antifasiszta szerveződés.
Míg Bartha szerint a „világháború alatti németellenesség átideologizált, sőt átpolitizált téma volt Európa-szerte”, Umberto Eco azt a kérdést veti fel, hogy az antifasiszta ellenálláson túl miért nem (Roosevelthez hasonlóan) magát a II. világháborút is egy általában vett antifasiszta küzdelemként határozzuk meg?[29] Bartha közben a fenti „németellenesség”-et, mintha egyfajta általános xenofóbiáról lenne szó, a náciellenességgel, azt pedig az egyben megkérdőjelezett antifasizmussal mossa össze – annak ellenére, hogy legkevésbé sem titok, az antifasizmus az eredetileg olasz fasizmussal egyidejű politikai mozgalom, amely nemzetközileg már bőven a világháború kitörése előtt is élt és virult, és mint ilyen, köztudottan nem a háború utáni „ideológiai konstrukció”, sőt, ellenkezőleg, már bőven azelőtt, nagyon is tényszerűen Európa-szerte létező, egyedül a spanyol polgárháborúban világszerte negyvenezer önkéntes antifasisztát megmozgató politikai irányzat volt.[30]
Az olasz fasiszta titkosrendőrség már puszta elnevezésében is az antifasiszták szó szerinti elnyomásának célját nyilatkoztatta ki.[31]
Amennyiben mindettől függetlenül egy adott nép, ez esetben a németek ellen irányuló xenofóbiáról lenne szó, azt valóban lehetne átpolitizálni vagy ideologizálni; egy nemzetközi és eleve politikai ideológia esetében viszont mindkettő mást jelent: egy politikai ideológia „átideologizálása” vagy „átpolitizálása”, mint látni fogjuk, a gyakorlatban annak meghamisítását, alkalmazása szubverzióját jelenti. Az antifasizmus esetében erre is volt példa, de főként a világháború után.
Bár a szovjet típusú rendszerek kétségkívül megpróbálták az antifasizmus puszta fogalmát is kisajátítani, különösen a háború történelmét illetően – nem csak propagandisztikus célokból, hanem a háború utáni, Európában új szovjet rendszer egyik fő politikai alapvetéseként –, ez az antifasizmus korábbi történelmi szerepén, illetve későbbi, posztszovjet ideológiai aktualitásán aligha változtat. Bartha azt kifogásolja, hogy ez a „megközelítés” – t.i. az antifasizmus nevén nevezése – „egyrészt túlideologizálta és uniformizálta az ellenállás szövevényes jelenségét, másrészt szigorú morális keretezést is eredményezett.”[32]
A háború utáni népbírósági perében több tanúvallomás rögzítette, hogyan foglalta össze ideológiáját és céljait a józsefvárosi felkelés leverésének egyik nyilas résztvevője, aki tizenhét évesen végzett ki – elmondása szerint – zsidó ellenállókat a Teleki téren. Az egyik tanú, D. J. vallomása szerint Sugár Ottó egy októberi este „a Népszínház-utcai esetet mesélte,” ahol „a zsidókat takarították, saját szavaival élve; azt mondotta: »Most a zsidókat intézzük a Népszínház utcában, már én is elintéztem nyolcat, most megyek vissza és csináljuk a többit, ha ezt elintéztük, akkor következnek a kommunisták, és utána kimegyünk a frontra, és elintézzük azt a piszkos bolseviki hordát«. Majd a részleteket beszélte el, hogy a többiek dobálják fel a gyerekeket, míg a másik alája tartja a szuronyt, hogy abba beleessenek.”[33] Sugár Ottót a Népbíróság végül felmentette.[34] Bármilyen esetleges „szigorú morális keretezés” ez esetben elmaradt; bár tömeggyilkossággal igen, de a helyzet „túlideologizálásával” senki sem vádolta.
A „túlideologizálás” itt feltehetően azt jelenti, hogy nem minden antifasiszta, aki fegyvert ragadt, lett volna kellőképpen meggyőződve a fegyveres ellenállás ideológiai okairól. Történelmi távlatokban viszont inkább arra a kellemetlen tényre vonatkozik, hogy az említett „ideológiai konstrukció” olyan veszélyes volt, hogy még maguk a fasiszták is olykor áldozatául estek, és kénytelenek voltak még saját, épp aktuális ideológiájukat is aláásni – mint például Bajcsy-Zsilinszky esetében, aki egyszerre volt nem csak hungarista fajvédő, de a fasizmus eredeti, Mussolini-féle formájának támogatója és náciellenes ellenálló; vagyis – általánosabb terminusokra fordítva – egyszerre volt fasiszta és antifasiszta. Bartha vélhetően arra utal, hogy egyfelől a II. világháború előtt az antifasizmus még elsősorban ideológiai (inkább politikai, mint katonai) jelenségként főként baloldali fogalom volt, míg a háború alatt már elsősorban gyakorlati (nyílt hadviselési, szervezett ellenállási) jelenségként, korántsem kizárólag baloldali irányzatként működött. De miután a fasizmus kezdetektől fogva az erőszakra épített, az antifasizmus ennek megfelelően – az első olasz ellenálló szervezetektől a spanyol polgárháború partizánjain keresztül a világháború ellenálló szövetségeiig – inkább gyakorlati, mint ideológiai, és gyakran fegyveres formát öltött, amelybe e tekintetben a szövetséges hatalmakat is bele lehet sorolni.
Bár különösen a világháború előtt az antifasizmus annyiban a korszellem többi politikai irányzatával közös nevezőn állt, amennyiben a világválság megoldásaként a munkanélküliség megszüntetését javasolta[35], de mint a fasizmusra választ szolgáltató történelmi jelenséget és irányzatot nem lehet sem társadalomformáló, sem háborúalatti ellenállói szempontból „ideológiai konstrukció”-ként vagy „túlideologizált” anakronizmusként említeni. Ahogy az a tény sem mond mindennek ellent, hogy a világháború után a szovjet rendszer alatt nagyban más ideológiai és gyakorlati szerepet szántak neki, mint amit a háború előtt beteljesített.
Az antifasizmus félreértelmezésének és tabusításának egyik fontos oka tárgyának, a fasizmusnak az összemosása a totalitárius nácizmussal.
Ennek tisztázásában nem segít, hogy a háború alatti antifasizmust utólag sajátjaként elkönyvelő szovjet-féle államszocializmus többek közt a magyar köznyelvben is mai napig a totalitarianizmus szinonimája. Ezek szerint az antifasizmus jó esetben nem lenne más, mint az egyik totalitárius rendszernek a másik totalitárius rendszerrel szembeni irányzata. Ugyanakkor a fenti összemosás paradox módon mind a fasizmust, mind az antifasizmust magával a totalitarianizmussal mossa össze. És bár ez a paradoxon kétségkívül az antifasizmus történelmi szerepének része – a szovjet korszakban legalábbis –, ezzel együtt az antifasizmus történelmileg mind a fasizmus, mind a fasiszta totalitarianizmus ellenmozgalmaként fejlődött ki; ahogy eredeti és elsődleges szerepét is ez jellemzi.
Kontextus: az antifasizmus világháború előtti és utáni szerepéről röviden
Alapvető különbség az olasz fasizmus ellenállói, a náciknak már mozgalmi stádiumukban is ellenállók, valamint az uralomra került nácizmus ellen fellépők között, hogy az előbbiek magának a fasizmusnak, míg utóbbiak már a fasizmus totalitárius formájának is ellenálltak.
Az „eredeti”, olasz fasizmus egy nacionalista ideológiára hivatkozó, egypártrendszerrel uralkodó, nemzeti kisebbségeket üldöző gazdasági elit diktatúráját építette ki, a fasiszta totalitarianizmus azonban egy teljhatalmú önkényuralomra épülő, a terrorra alapuló rendőrállamot hozott létre, többek közt szintén nacionalista ideológiára hivatkozva, amely a kisebbségek és politikai ellenzék üldözésén túl azok kiirtását – bár nem hivatalosan közzétett pártprogramként – is kitűzte.
A nácik ennek ellenére magától a fasizmustól elhatárolódtak – bár erre aligha fogalmaztak meg konkrétabb érveket, minthogy a fasizmus nem elég „forradalmi”, inkább „felületes”, szemben a nácizmus „tősgyökerességével” és „forradalmiságával”.[36] A fasizmus történetének az az epizódja is gyakran feledésbe merül, melynek során Mussolini fasiszta Olaszországa sokáig nem adta ki a zsidóit a totalitárius náciknak – ennyiben az olasz fasiszták igyekeztek kiküszöbölni, illetve a végletekig meg is nehezítették, az olasz zsidóság deportálását. A fasiszta kormányoknak tehát még az ún. „végső megoldás”-sal kapcsolatban sem volt egységes politikájuk. A fasizmus fogalma ennek ellenére nemzetközileg is a náci, totalitariánus formájának szinonimájaként a legelterjedtebb.
Az antifasizmusnak közben egyrészt egy főleg európai, totalitarianizmus-ellenes, másrészt egy elsősorban szovjet és totalitárius változata alakult ki. Az európai antifasizmus hivatalosan elfogadott formáját azonban – a világháború után egészen a szovjet rendszer bukásáig – főleg ez az utóbbi „verzió” jellemezte.
A világháború alatt a fasizmussal szembeni legkiélezettebb harcban a politikai spektrum nagy része Európa-szerte „felvette” az antifasizmust, amennyiben a náci megszállásnak, illetve Franco és Mussolini fasizmusának különböző formákban szegült ellen. A Hitler- és Franco-ellenes antifasizmus például többek közt annak köszönhette népszerűségét, hogy ha átmenetileg is, de sikerült egyesítenie – az anarchistáktól és kommunistáktól kezdve a szocialistákon és liberálisokon keresztül a republikánusokig és konzervatívokig – a legkülönbözőbb politikai irányzatokat. Bár az antifasiszták ezeket az irányzatokat már a háború kitörése előtt is egy egységes, antifasiszta fronttá akarták kovácsolni – igaz, inkább Nyugaton és a Szovjetunióban, mint például Magyarországon –, ahhoz, hogy a politikai ellentétek az antifasizmus formájában végül konszenzusra jussanak, a jelek szerint egy mindenkit egyformán fenyegető világháborúra volt „szükség”.[37]
Miután azonban maga a fasizmus eredetileg egy munkásosztály-ellenes erőszakkampányként, illetve politikai mozgalomként indult, később is elsősorban a szocializmus, illetve a kommunizmus logikus megnyilvánulásának számított, így élharcosai vagy illegális, helyi kommunista szerveződések[38], vagy a szovjet rendszer képviselői, illetve támogatói voltak.[39]
Amennyiben a totalitárius fasizmus volt az a politikai erő, ideológia és mozgalom, amely Európát a szó legszorosabb értelmében romba döntötte, a háború után a romok eltakarításával együtt az ideológiai romok eltakarítása is napirendre került; a fasizmus újabb uralomra kerülésének megelőzése is szempont lett.[40] Mivel a szocializmus a fasizmust a kapitalizmus logikus és elkerülhetetlen következményének tartotta, a nyugati kapitalista országoktól sem várt mást, mint hogy a háború után a fasizmust valamilyen formában újraélesszék.[41]
A rendszerváltás után ezzel szemben nemcsak a kommunizmus és a fasizmus, hanem az antifasizmus kategorikus ideológiai érvénytelenítése is normává vált[42] – ami ezeknek az irányzatoknak a politikai örökségének az átértékelésével is járt. Ez a megközelítés az antifasizmust legjobb esetben az államszocializmus örökségeként kezeli, rosszabb esetben általánosságban összemossa azzal, azelőtti történelmi szerepéről megfeledkezve. Tamás Gáspár Miklós ezt úgy foglalja össze, hogy míg a fasizmus idején az antifasizmusnak a fasiszták kompromittálásában volt szerepe, a fasizmus és a szovjet rendszer bukása után már az antifasizmus kompromittálása lett a norma.[43]
De hogy az antifasizmus mennyire nevezhető akár önálló, akár „kiüresedett”[44] ideológiának, jórészt attól függ, hogy tárgya, maga a fasizmus mennyire nevezhető bármelyiknek. Umberto Eco magát az olasz fasizmust egy eleve ideológiailag üres, alapvetően ellentmondásos irányzatként írja le[45], ahogy Arendt a totalitárius fasizmust is. Mindkettővel szemben azonban az antifasizmusra értett „kiüresedés” az irányzat háború utáni, államszocialista ideológiával való összemosását sugallja, feltehetően azért is, mert az antifasizmus tárgyának, az időközben – többek közt a Szovjetunió által – legyőzött fasizmusnak a hiánya is következik belőle.
Az antifasizmus kategorikus, történelmi szintű megkérdőjelezésével – pontosabban nevén nevezésének elítélésével – szemben azonban az első felmerülő kérdés talán az, hogy amennyiben az antifasizmus mint olyan, legalábbis magyar vonatkozásban, anakronisztikus konstrukció vagy „divatfogalom” lenne, ebben hogyan implikáltak maguk a fasizmus ellen harcolók? Az antifasizmus ellensége azonban, mint Bartha kimutatja, valójában nem is maga a fasizmus – hiszen ha az előbbi terminus kiüresedett, az utóbbi annak megfelelően megtévesztő –: így a fasizmus helyett a populizmust nevezi ki az antifasizmus ellenpólusának. Ebből következően például az első antifasiszta brigád, az olasz Arditi del Popolo[46], inkább „antipopulista” lenne, ahogy a Mussolini feketeingesei által elkövetett, munkásellenes atrocitások is a „populizmus” velejárói lennének.
A populizmus és a fasizmus közötti történelmi ok-okozatiság – miszerint a populista, nacionalista pánmozgalmakból fejlődött ki egyfelől maga a fasizmus, másfelől a totalitárius államfasizmus[47] – így szintén el lesz felejtve.[48] Azon túl, hogy ez a felvetés az antifasizmus tárgyát is gyakorlatilag leradírozza, míg a populizmus ellenségeiről szintén megfeledkezik (az „antipopulizmus” mint ideológiai konstrukció már nincs megkonstruálva), nem csak a fasizmus és a totalitárius rendszer közti különbséget veszi semmibe, hanem mindkettőt az őket megelőző populizmussal mossa össze. Ezzel a fasizmus kezdeti, mozgalmi szintje és későbbi, kormány-, illetve államformai szerepe közti különbségek is mind semmibe lesznek véve.
Az így leegyszerűsített képlet viszont nyomban kiegyenlítődik: mint megtudjuk, valójában nem volt sem fasizmus, sem antifasizmus, csak a – Bartha leírása szerint is egyébként nehezen definiálható – populizmusnak voltak különböző formái, mivel „[e]setünkben elsősorban a kommunisták protest-populizmusa állt szemben a többi pártalakulat identitás-nemzeti populizmusával.”[49] Vagyis nem kommunisták és fasiszták, sőt nem is totalitárius rendszerek, hanem ezek szerint protest- és identitás-nemzeti populisták között zajlott volna a II. világháború.[50] (Ha ez utóbbi kifejezést történelmi kontextusában kezelnénk, hamar kiderülne, hogy a nürnbergi törvények és a magyar numerus clausus sem fasiszta, illetve totalitárius rendszerek fajelméleti alapú diszkriminációi voltak, hanem „identitás-nemzeti populista” rendszerek „identitás-nemzeti” törvényei.) Mint láttuk, a fasizmustól nem mellesleg épp maguk a nácik határolódtak el – mégha olyan „ideológiai”, sőt „spirituális” alapokon is, amelyeket aztán elsőként épp saját maguk cáfoltak.[51]
Annak, hogy a magyar antifasiszta ellenállás történelmi feldolgozásának esélyei a rendszerváltás után sem javultak, egyik legszembetűnőbb példája Ságvári Endre esete.
Az antifasizmus történelemből való kiírása – Ságvári Endre emlékének példája
Ságvári Endre talán a legismertebb magyar antifasiszta ellenálló volt. Ehhez közismerten Kádár-kori kultusza is hozzájárult. Mikor a náci megszállás alatt az illegális kommunista szervező és ellenzéki lap szerkesztőjeként dolgozó Ságvárit, aki maga is zsidó volt, közvetlenül a vidéki zsidóság deportálása után próbálták a Horthy-rendszer csendőrei letartóztatni, Ságvári több csendőrt is lelőtt, mielőtt végül a csendőrök lőtték le őt.
A magyar holokauszt kellős közepén csendőröknek ellenálló Ságvárit ezért az utóbbi időben egyre gyakrabban titulálják „terroristának”. Miután a Legfelsőbb Bíróság felmentette Ságvári Endre gyilkosát, azt a csendőrt, akit 1959-ben végeztek ki – akit a Ságvárit leterroristázók hősként ünnepelnek –, 2015-ben egy minden Ságvári Endre nevét viselő intézmény, illetve közterület átnevezésére irányuló kampány vette kezdetét. Ezek közül talán leghírhedtebb a szegedi Ságvári Endre Gimnázium átnevezése lett. Az átnevezés ellen tiltakozók nyilatkozata szerint „[a]ntifasisztaként tanúsított áldozat- és kockázatvállalása révén felnézünk Ságvári Endrére”, mert „bár Ságvári Endre kommunista volt, az ő élete alatt a kommunizmus Magyarországon még nem követte el azokat a bűnöket, amik miatt most egyesek elítélik”.[52] Ungváry Krisztián történész ezt fordítva látja, amennyiben bár Ságvárit antifasizmusa miatt „megilleti a tisztelet”, ezzel együtt „moszkovita kommunistaként egy totális diktatúra megteremtője lett volna.”[53]
Bár Ságvári a moszkovita kommunizmusnak semmilyen formáját nem élte meg Magyarországon, hiszen megölték, illetve mivel a „lett volna” köztudottan nem történelmi kritérium – főleg nem egy meggyilkolt illegális kommunista és náciellenes antifasiszta ellenállónak több évvel a halála után kialakult politikai rendszerhez való, nemlétező viszonyát illető találgatás szempontjából –, ez a megközelítés a Ságvárit leterroristázó, gyilkosát pedig ártatlan hősként éltetők táborának alapvetését is tükrözi.
A Magyar Tudományos Akadémia hivatalos állásfoglalása szerint[54], mivel Ságvári „a kommunista áldozatvállalás jelképe lett, így közterület elnevezésére nem ajánljuk, mivel értelmezésünk szerint a Magyarország helyi önkormányzatairól szóló 2011. évi CLXXXIX. törvény 14. § (2)[55] bekezdése alapján XX. századi önkényuralmi politikai rendszer fenntartáshoz kapcsolható.”[56] Vagyis aki kommunistaként volt antifasiszta ellenálló – minthogy a legtöbb, II. világháború alatti magyar antifasiszta ellenálló történetesen illegális kommunista volt –, azt ennek okán a magyar történelmi emlékezetből, illetve köztudatból nem csak ki lehet, hanem annyiban törvény szerint kötelező is kiírni, hogy tilos róla bármit is elnevezni. Ennyiben tehát az antifasiszta ellenállók emlékét nyilvánosan megőrizni törvénytelen, hatóságilag tiltott. Ellentétben például a nácik oldalán harcoló magyar honvédekkel, akikre ugyenez a törvénycikk ezek szerint már legkevésbé sem érvényes – amennyiben például a „Becsület napjának” nevezett, rendszeresen megtartott, és az európai neonácik nemzetközi gyűlésévé fajult Kitörés napi megemlékezésen túl olyan elvileg független intézményen, mint a Magyar Nemzeti Bank Felügyeleti Központján is emléktábla méltatja a nácik oldalán folytatott harcukat.[57]
Ugyanakkor Ságvári Endre antifasiszta ellenállásának történetét, a józsefvárosi felkeléssel ellentétben, legkevésbé sem fedi homály, szőnyeg alá söprése tehát nem információhiány következménye, sőt, épp ellenkezőleg: Ságvári „feledésével” kapcsolatban semmilyen történelmi vakfoltra nem lehet hivatkozni, annál inkább a tisztán megfogalmazott szándék igyekszik megindokolni egy ilyen mesterséges vakfolt létrehozását.
Így míg például Ságvári és Bajcsy-Zsilinszky egyaránt fegyveres antifasiszta ellenállók voltak – Ságvári magyar csendőrökre, Bajcsy-Zsilinszky a Gestapo embereire lőtt –, addig az előbbit mégis egyre gyakrabban terroristaként, míg az utóbbit annál inkább nemzeti hősként szokás elkönyvelni. Az, hogy Bajcsy-Zsilinszkyről – aki Ságvárival ellentétben Mussolini-párti fasiszta is volt – hasonló alapon bármit is hatóságilag tilos lenne elnevezni, fel sem merül.
Az már csak találgatás tárgya lehet, mindebben közrejátszhat-e az, hogy az előbbi kommunista zsidóként volt antifasiszta ellenálló, míg az utóbbi hungarista keresztényként és nem utolsó sorban fasisztaként volt az. Hogy önmagában az antifasiszta ellenállásnak mennyi történelmi jelentőséget tulajdonít ez az alapvetően ellentétes megítélésük, az már csak ebből az ellentétből is kiderülhet. (Ha az antifasiszta ellenálló egyben fasiszta is volt, akkor lehet hősként ünnepelni; ha antifasisztaként csak simán antifasiszta volt, már annál kevésbé.)
A józsefvárosi felkelés megítélése – pusztán úgy is, mint túlnyomórészt antifasiszta zsidó kommunisták és szociáldemokraták nyilas- és náciellenes harca – mindennek fényében „érthetően” esik egybe annak feledésével. A történelmi emlékezet kánonának kritériumai ezek szerint sajnálatosan hiányoznak belőle. Mindez azonban még önmagában nem magyarázza meg azt, hogy már közvetlenül a háború utáni, hivatalos antifasizmus korszakában miért lett elfelejtve. De míg a tömeggyilkos nyilasoknak állított hírhedt Turul-emlékmű előtt még ’56 alkalmából is szokás megemlékezést rendezni, addig a nyilasok és nácik elleni legnagyobb felkeléssel szemben továbbra is jobb esetben a szándékos ködösítés tűnik elsődleges és legmeghatározóbb célnak, amikor az arról szóló párbeszéd makacsul nem akarja elhagyni a valótlan és mondvacsinált „ellentmondások” és „minek nevezzük” szintjét – ami mind továbbra is a felejtés célját szolgálja, még ha más formában is, mint azelőtt.
A cikk második részében az antifasizmus II. világháború alatti, illetve utáni szerepéről, valamint a „kisajátításának” problémáiról lesz szó, és hogy mindez hogyan határozta meg a józsefvárosi felkelés keretezését.
[1] – A másik két résztvevő, akikről név szerint tudunk, Rónával együtt harcoltak a Vay Ádám u. 8-ban: Schwimmer Ernő, akit a nyilasok megöltek, illetve Geiger Jenő, aki egyelőre tisztázatlan körülmények között, de túlélte a harcokat. Név szerint még egy interjúalany megnevezése alapján egy Karczag István nevű szociáldemokratáról tudunk.
[2] – In the Name of Humanity: Doctors and Medical Professionals Who Saved Lives in 1944-1945, Szerkesztette: Szabó Éva és Dr. László Róder, MEASZ,Tusculanum 7 Bt., 1999, Budapest, 201-205. o.
[3] – http://antifasiszta.hu/rolunk.php
[4] – A „lázadás” és „felkelés” különböző nyelveken különböző jelentésekkel bírnak, bár a kifejezések több nyelvben is szinonimaként működnek. Magyarul pl. „varsói gettólázadás”-ról és „varsói felkelés”-ről beszélünk, ami önmagában is ellentmond annak, hogy a „felkelés” a „lázadás” kiterjedtebb, szervezettebb formája lenne; igaz, a kettő a magyarban is gyakran felcserélhető. Az angolban ezzel szemben mindkét varsói esemény „uprising”-ként, vagyis „felkelés”-ként van számontartva – annak ellenére is, hogy az angolban a magyarral ellentétben a „revolt”, a lázadás az, ami az „uprising”-nak, a felkelésnek a kiterjedtebb verzióját jelenti.
[5] – Fontos szempont például, hogy az ellenállást még sok szemtanú szerint is inkább hallani lehetett, mint látni, amennyiben az ellenállók értelemszerűen fedezékből lőttek. Ez egyes történészek „hiszem, ha látom” megközelítésén aligha változtat (annak ellenére, hogy az ellenállást leverő náci tankokról annál több a tanúvallomás). Ezzel együtt azt ez esetben még senki nem próbálta meghatározni, hogy a fegyveres tűzharc itt pontosan mikortól minősíthető ellenállásnak, vagy az ellenállás mikortól lenne minősíthető akár lázadásnak, akár felkelésnek, egyfelől a javarészt nyomon követhetetlen szervezésére, másrészt a bármilyen konstruktív eredményének hiányára hivatkozva. Vagyis: a tényeket előbb minősítsük, mielőtt pontosan és kimerítően ismernénk is őket.
[6] – „A marxista baloldal és a Mussolini által is inspirált nacionalista jobboldal egyaránt jelen volt a mozgalomban.” Novák Attila, Átmenetben: A cionista mozgalom négy éve Magyarországon (1945-1948), Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 2000, 8. o.
[7] – Demény Pál Béke Pártja az egyetlen kivétel, amely egyszerre volt olyan illegális kommunista csoportosulás, amely a szintén illegális embermentő akciókat szervező cionista ifjúsági mozgalmak munkáját is segítette, többek közt fegyverekkel is. Bár elszórtan és kisebb csoportokban, de mind kommunisták, mind cionisták részt vettek nyilasellenes fegyveres harcokban. Demény szerveződése azonban a német megszállás alatt aligha számított politikai tényezőnek; ellenállóinak annál inkább. Bár maga Demény már a náci megszállás előtt is illegális munkásmozgalmi veteránként volt ismert, szervezete, a Magyar Front 1944. november 9-én megalakult „akcióbizottság”-ában nem vett részt. Bartha Ákos történész a következőképp foglalja össze az ellenállásnak ezt a nyilas uralom alatti politikai tömörülését: „A budapesti felkelést tűzte ki célul a Magyar Front 1944. november 9-én létrehozott akcióbizottsága, a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága (MNFFB). Az MNFFB munkájában küldöttek útján részt vett a Kisgazdapárt (Csorba János), a Szociáldemokrata Párt (Szakasits Árpád), az immáron nevét nyíltan vállaló K[ommunista]P[árt] (Kállai Gyula), a „Nemzeti Radikális Parasztpárt” (Kovács Imre), a Magyar Függetlenségi Mozgalom (Soos Géza), a Magyar Hazafiak Szabadság Szövetsége (Dudás József, Magyary Ferenc), a Szovjetunió Barátainak Magyarországi Egyesülete (Pénzes Géza), a diákellenállás szövevényes hálózata (Gyenes Antal, Hám Tibor), egyes legitimista csoportok, református szervezetek, szakszervezetek, valamint különböző katonatiszti körök is. Elnökük a széleskörű kapcsolatokkal rendelkező, a németeket a megszállás napján fegyverlövésekkel fogadó kisgazdapárti fajvédő politikus, Bajcsy-Zsilinszky Endre lett, aki a kiugrási kísérlet idején szabadult fogságából.” – Bartha: Az ellenállás ára, Út (elágazások) Magyarország 1944 – 1945, Szerkesztette: Virányi Péter, MTA II. világháború története albizottság, Budapest 2022, 194. o.
[8] – Gazsi, 1980: 86, idézi Bartha, i.m., 189. o.
[9] – 20. Század Hangja Archívum és Kutatóműhely interjúanyagai, Gláser Emlékalapítvány interjúanyagai, Bruck Lászlóné/Herczog Mária interjúja. Ill. lásd Wilde Ferenc 1944 okt. 17-i naplóbejegyzését: „[a] hivatalban mindenféle rémhírek vannak elterjedve: a zsidók elviteléről, kommunista puccskísérletekről stb. […]” „Kegyetlenebb, mint bármelyik országban”, Wilde Margit és Ferenc Wilde Jánosnak írt párhuzamos levélnaplói 1944-ből: https://enigma-online.hu/kegyetlenebb-mint-barmelyik-orszagban-wilde-margit-es-ferenc-wilde-janosnak-irt-parhuzamos-levelnaploi-1944-b-l/; Lévai Jenő: Fekete könyv a magyar zsidóság szenvedéseiről, Officina, 1946, 215. o.; A vérző város 2, Szálasi uralomra jut, Magyar Nemzet, 1949. 01. 25., 5. évfolyam, 20. szám; Moldova, Szent-Imre induló, 80. o.
[10] – Lásd pl. az 1922-es torinói mészárlást; az 1929-es „Blutmai”-t, amikor a nácik legalább 33 május elsejei felvonulót öltek meg, legalább 200 másikat megsebesítve, vagy az 1932-es berlini közlekedési sztrájkot, amely vagy 500 tüntető letartóztatásával és 4 halálos áldozattal járt. A nácik rengeteg szakszervezeti vezetőt koncentrációs táborba deportáltak. A fasizmusnak ez a jellegzetessége egyébként a munkásosztályt népirtással „tisztogató” sztálini, magát szintén szocialistának, illetve kommunistának hirdető totalitariánus rezsimnek is egyik főbb jellemzője.
[11] – Walter Benjamin: A műalkotás a technikai reprodukálhatóság korában, Utószó: „A fasizmus úgy próbálja megszervezni az újonnan keletkező proletarizálódott tömegeket, hogy érintetlenül hagyja a tulajdonviszonyokat, amelyek megszüntetésére azok törekednek.” Kurucz Andrea új fordítását átdolgozta: Mélyi József (ill. a szerző). A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Walter Benjamin: Gesammelte Schriften. Band I.2. Abhandlungen. Herausgegeben von Rolf Tiedemann und Hermann Schweppenhäuser. Suhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 1980., 471-508. o.
[12] – Bartha: Az ellenállás ára, Út (elágazások) Magyarország 1944 – 1945, 188. o.
[13] – A fogalom Amerikából ered, ahol miután a rassz ideológiai konstrukcióként való meghatározása (Lock, 1993) baloldali akadémikusok körében elterjedt, jobboldali kollégáik arra a következtetésre jutottak, hogy amennyiben maga a rassz ideológiai konstrukció, úgy maga a rasszizmus ténye – vagyis a rassz ideológiai konstrukciójának gyakorlati alkalmazása – is szintén ideológiai konstrukció kell, hogy legyen. Ezt a logikát követve például a telepes gyarmatosítás történelmi ténye is „ideológiai konstrukció”-vá lesz átírva: a telepesekről kiderül, hogy valójában csak egy ideológia voltak, a gyarmatosításról pedig, hogy csak egy konstrukció. Így a politika mint történelemhamisítás a történelemtudomány nyelvezetében is újabb szerepet kap.
[14] – Umberto Eco: Ur-Fascism, The New York Review of Books, June 22, 1995 szám (A szerző fordítása)
[15] – Eco, i.m., V.ö. Varga Krisztián: Az első antifasiszta harci szervezet, az Arditi del Popolo, Mérce, 2021, július 7.
[16] – Az „ideológiailag monolit” politikai szerveződés fogalma a fasizmus korára nézve is, mint látni fogjuk, minden politikai szempontból alapvető ellentmondás. A Harmadik Birodalom bürokráciáját folyamatosan változóként jellemző Eichmann leírásához Hannah Arendt hozzáfűzi: a totalitárius kormány monolit mivolta mítosz. Eichmann in Jerusalem, bővített kiadás, Viking Press, 1964, 165. o.
[17] – Victoria de Grazia: What We Don’t Understand About Fascism, in: Did It Happen Here?, Perspectives on Fascism and America, szerkesztette: Daniel Steinmetz-Jenkins, W. W. Norton & Company, 2024, 80. o. (Persze az, hogy különböző politikai irányzatok saját ellentéteik ellenére fogjanak össze egy politikai irányzat ellen, történelmileg is ritka jelenség.)
[18] – Magyar Hazafiak Szabadság Szövetsége; Bartha leírásában egy „keresztény középosztálybeliek”-ből álló náciellenes ellenállócsoport. Lásd Bartha, Véres város, 35, 143. o.
[19] – A Magyar Front erőinek a felkelésben való részvételét egyetlen korabeli forrás említi: Küzdelem a békéért (Illegális pártok a világháborúban), dr. Tariska István, Néplap, 1944. 12 13, 1. évfolyam, 16. szám. Idézi Gazsi József, MTA KIK KT D/14.302, Gazsi József kandidátusi értekezése, 255. o.
[20] – Bartha: Populista antifasizmus? A Magyar Front – Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága (1944) a korabeli dokumentumok alapján: Kifulladóban egy divatfogalom”, Kellék filozófiai folyóirat, 61. szám, 2019.
[21] – Mindkettő öt szótag. Mint Bartha említi, a „nyelvtörő kifejezések” kerülése is szempont. (U.o.)
[22] – Bartha, i.m. A „náci” jelző egyébként érdekes módon ritkán fordul elő a magyar, II. világháborút elemző történelmi munkákban – ehelyett leggyakrabban a „német” jelző szerepel. A jelző minden tabusítása (illetve bármilyen íze) ellenére azonban Magyarországot a nácik szállták meg, ahogy a náciellenesek sem általában „németellenesek” voltak – épp az etnikai alapú uszítás történetében az ilyen különbségeknek aligha nüansznyi a jelentőségük. Bár Bartha feltehetően arra utal, hogy a „náci” (persze mint kifejezés, nem mint történelmi jelző, de a kettő között nem tesz különbséget) a jelenlegi köznyelvben szitokszónak számít, az „antifasizmus”-t éppennyire szitokszóként kezeli (szintén nem történelmi jelenségként). Így gyakorlatilag arra a következtetésre jut, hogy míg a „náci” és az „antifasiszta” egyaránt szitokszó, a „náciellenesség” már nem az. Amennyiben a „publicisztikai íz” itt vélhetően nem az 1944-es, nyilas-uralta sajtó „publicisztikai ízére” vonatkozik, a magyar náci-, illetve nyilasellenes harcot semmiféle, főleg nem mai publicisztikai ízekkel nem lehet összefüggésbe hozni, különösen miután a publicisztika, szemben az objektív történészi tényközléssel, a szubjektív vélemény műfaja (azon belül is a kortárs véleménynyilvánításé, nem a történelmi elemzésé). Bartha ezzel azt sugallja, hogy a magyar náciellenes ellenállás létezésének meghatározása is inkább szubjektív szájíz kérdése lenne, mint történelmi tényé. Eszerint a megközelítés szerint persze a „fasiszta” jelzőre is ugyanez lenne érvényes. Egy tényként közismert történelmi jelenség jelzőjének használata természetesen semmilyen történelmi összefüggésben nem lehet sem publicisztika, sem szájíz kérdése (még akkor sem, ha a történelmet történetesen nem történészek, hanem publicisták írnák).
[23] – Robert O. Paxton: I’ve Hesitated to Call Donald Trump a Fascist. Until Now, Newsweek, január 11, 2021, a szerző fordítása. Itt is felmerül a kérdés: Hogyan lehet egy kormányformát meghatározó terminus önmagában „érzelmi töltetű”?
[24] – Tamás Gáspár Miklós: A hangnem, Élet és Irodalom, XLVI. évfolyam, 9. szám, 2002. március 1.
[25] – „Az amerikai nép és szövetségeseik győzelme a fasizmus és az általa képviselt despotizmus halott keze elleni győzelem lesz.” – idézi Rooseveltet Umberto Eco (i.m., a szerző fordítása).
[26] – Lásd szegregáció, a feketék és őslakosok („indiánok”) emberi, politikai és polgári jogaiktól való megfosztása
[27] –
Hitler 1928-ban fejezte ki elismerését aziránt, hogy Amerikában fehér telepesek „a többmillió rézbőrűt párezernyire puskázták le”, a Lebensraum elve pedig az amerikai Manifest Destiny területfoglalási elvére épült. Amerika antifasiszta harcának egyik fő paradoxonja azonban talán a Hirosimára és Nagaszakira dobott atombombák háborús bűne, amit aligha lehet antifasiszta fegyverténynek minősíteni. Lásd Alex Ross: How American Racism Influenced Hitler, The New Yorker, April 23, 2018. Továbbá a világháborúban való részvételtől eltekintve az antifasizmus Amerikában alapvetően anatémának számított. A spanyol polgárháborúban résztvevő amerikaiakat például sokan – kiváltképp az FBI – „koraérett antifasiszták”-ként tartották számon, mert noha addigra, mikor az Egyesült Államok beszállt a háborúba, a fasizmus elleni harc már hazafias kötelességnek számított, a háború előtti fasizmus elleni harc a baloldaliak és kommunisták reszortjának minősült. Így a „koraérett” antifasizmusnál már csak a „túlérett” antifasizmust kezelte Amerika még nagyobb veszélyként: a háború után az Egyesült Államok igyekezett a vasfüggöny nyugati oldalán az antifasizmus minden nyomát kiiktatni, a fasizmus után népszerű szociáldemokratizmustól kezdve a szakszervezeti és munkásmozgalmak elnyomásáig, mindezt az amerikai segítséggel felépített Németországban és Japánban éppúgy, mint a fasizmus hazájában, Olaszországban, illetve Franciaországban és nem utolsó sorban magában az Egyesült Államokban is. Lásd Chomsky: Understanding Power, The New Press, New York, 2002, 213, 488. o.
[28] – Churchill az angol alsóház előtt 1937 őszén; Amy Iggulden: The Churchill You Didn’t Know, The Guardian, Nov. 27, 2002.
[29] – Bartha: Véres város, 299. o., v.ö. Umberto Eco, i.m.
[30] – James Stout: A Brief History of Anti-Fascism, The Smithsonian, június 24., 2020.
[31] – Mussolini titkosrendőrsége az 1927-ben alapított OVRA, az Organizzazione per la Vigilanza e la Repressione dell’ Antifascismo, a „Szervezet az Éberségre és az Antifasizmus Elnyomására” nevű szervezet volt. (Stout, i.m.)
[32] – Bartha, i.m., Út (elágazások) Magyarország 1944 – 1945, 188. o.
[33] – Sugár Ottó peranyaga, HU BFL – VII.5.e – 16759 – 1949, 51. o. Egy másik tanú, O. Gy. elmondásában „Berze üzletében láttam [a] vádlottat, a vádbeli időben, 1944. őszén, SS. egyenruhában. Büszkén mondogatta, hogy most „intéztek el” rengeteg zsidót, ő is „elintézett” legalább nyolcat, most pihen egyet, aztán megy vissza, leölni a többit, – aztán a kommunistákat intézik el, majd benyomulnak Oroszországba és elintézik a bolsevikiket, – ahogy ő mondta, – a „piszok bolseviki bandát”.” (U. o., 90. o.)
[34] – Sugár Ottó peranyaga, 167. o., V.ö.: Bartha, i.m., 144, 366. o.
[35] – Amit a nácik aztán a hadüzem felélesztésével – vagyis magával a világháborúval – igyekeztek megoldani. Lásd Tamás Gáspár Miklós: Az antifasizmus jövője, Élet és Irodalom, LIV. évfolyam 13. szám, 2010. április 2.: „Az antifasizmus arra szolgált a spanyol polgárháborúban, a franciaországi népfrontkorszakban és egész Európában az 1945-i győzelmet és fölszabadulást követő években, hogy az akkor még létező klasszikus munkásmozgalom a szociális állam keretében segítsen a munkakényszer helyreállításában. A „demokráciát” a kemény munka állítja helyre, most magunknak dolgozunk – ezt nem csak a kommunisták hirdették Kelet-Európában, hanem mindenki mindenütt.” V.ö. Arendt leírásával, miszerint a két háború közötti világválság, illetve már az I. világháború előtt is „a munkanélküliség volt a legnagyobb forradalmasító tényező a háború előtti Európában”, A totalitarizmus gyökerei, 252. o. (A szerző fordítása.) Arendt a nácik fegyverkezési programját nem csak a munkanélküliség felszámolásának, hanem a munkásosztály megtörésének eszközeként írja le, az antifasizmust pedig nem önálló ideológiaként, inkább a nácik által meghatározott, ellenségeik kategorizálására alkalmazott rágalomkampányként kezeli, amelynek célpontjai közé a baloldali értelmiségiek éppúgy, mint a vezető pozíciókat betöltő zsidók is beletartoztak. Arendt az egyébként is kudarcot vallott német baloldali és antifasiszta mozgalom kiteljesedését a Hitler elleni merényletben látja megvalósulni. (Lásd Eichmann Jeruzsálemben, 58, 115. o.)
[36] – Arendt: A totalitarizmus gyökerei, III. Rész, 309. o., 12. jegyzet.
[37] – Mint az a maga módján a háború alatti Magyarországon is bekövetkezett, Eric Hobsbawm történész leírásában „a [szovjet] kommunisták a minden olyan [politikai pártnak] egy még szélesebb, „Nemzeti Fronttá” való kibővítését tervezték, amelyek ideológiától vagy politikai irányzattól függetlenül a fasizmust (vagy a tengelyhatalmakat) tartották elsődleges veszélynek. Az antifasiszta szövetségnek ez a kibővítése a politikai középen túl a jobboldalra – [pl.] a francia kommunisták „kéznyújtása a katolikusoknak”, vagy a brit kommunisták elszántsága keblükre ölelni a hírhedten vörösellenes Churchillt – több ellenállásba ütközött a hagyományos baloldalon, amíg a háború logikája rájuk nem kényszerítette.” – Hobsbawm: Age of Extremes, 147-148. o. (A szerző fordítása), V.ö. Bartha az illegális magyar cionista-kommunista együttműködésről: „A bajban ezek az ideológiai határok könnyen elmosódtak, jelentéktelenné váltak.” Véres város, 137. o., illetve Pintér István: A magyar kommunisták szerepe a fegyveres ellenállás előkészítésében és szervezésében, in: Fegyverrel a fasizmus ellen, Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1968, 9. o.: „[…] az emberiség haladó erői élethalálharcot vívtak az egyeduralomra törő, a nemzetek szuverenitását, a demokráciát, a civilizációt megsemmisítéssel fenyegető német fasizmussal és szövetségeseivel.”
[38] – Mint például Demény Pál említett Béke Pártja, amely később Magyar Kommunista Párt lett.
[39] – Mint például a szovjet vonalat képviselő, „vonalas” Kommunista Párt. V.ö. Hobsbawm, i.m., 74. o.
[40] – Dan Diner: On the Ideology of Antifascism, New German Critique, No. 67, Legacies of Antifascism. (Winter, 1996), 124-125. o. Hobsbawm a második világháborút egy nemzetközi ideológiai polgárháborúként írja le, amelyet elsősorban a kommunizmus és kapitalizmus közötti harcnál mélyebbre visszanyúló világnézeti történelmi ellentétekre vezet vissza. Ez a mélyebb konfliktus meglátása szerint egyfelől a felvilágosodás és a társadalmi egyenlőtlenségekkel való leszámolást hirdető forradalmak szellemi örököseinek, másfelől azok ellenfeleinek, a középkorig visszanyúló, alapvetően feudális kasztrendszer elvi örököseinek ellentétére épül. Ez az ellentét szerinte a korábban kialakult, nemzetállamokhoz kötődő, vagyis „hagyományos” nacionalizmust a fasizmus idejére a körülményekhez képest minimalizálta. Mint azonban látni fogjuk, az ideológiák gyakorlati megnyilvánulása a valóságban még okozat formájában is sokszor távol állt ilyen tudatos vagy tisztán körvonalazott ellentétektől. Másrészt Hobsbawm leírásából sem világos, hogy a patriotizmust a nacionalizmussal valójában ő keveri össze, vagy pusztán a fasisztákat vádolja ezzel: „[A II. világháború egyrészt] nemzetközi háború volt, mert lényegében ugyanazokat a problémákat vetette fel a legtöbb nyugati országban. [Másrészt] polgárháború volt, mert a pro- és antifasiszta erők közti vonalak minden társadalmon keresztül húzódtak. Soha nem volt még olyan korszak, amikor a patriotizmus – az állampolgár nemzeti kormányához való automatikus hűségének értelmében – kevesebbet számított volna.” (Hobsbawm, i.m., 144. o. A szerző fordítása; az idézet előtti idézőjel saját.)
[41] – Growing in the Shadow of Antifascism: Remembering the Holocaust in State-Socialist Eastern Europe, szerkesztették: Bohus Kata. Peter Hallama, Stephan Stach, CEU Press, 2022; Előszó, 3. o., hivatkozás: Kroupa, Český antifašismus, 111. o.
[42] – „…az antikommunizmus arra szolgál, hogy neokonzervatív nézőpontból a polgári liberális humanizmus fölvilágosító maradékát kompromittálja, s evvel sajnos a fasizmus örököse.” – Tamás Gáspár Miklós: Antikommunizmus ma, Antitézis, 306-307, 572. o.
[43] – Tamás Gáspár Miklós a fasizmus bukása utáni jelenségként a posztfasizmust elemzi – ezzel azonban ő is az antifasizmust állítja szembe; többek közt azért is, mert a hagyományos antifasizmus, mint írja, megbukott. Lásd Tamás Gáspár Miklós: Az antifasizmus jövője, Élet és Irodalom, LIV. évfolyam 13. szám, 2010. április 2. „A nem kommunista antifasizmus amúgy is gyér és gyönge hagyománya […] feledésbe merült. A legerősebb elemét ennek a hagyománynak (a szociáldemokrata és radikális változatot) a kommunisták semmisítették meg, ennek sincs folytonossága […] Az antifasizmus merőben kommunista hagyatéknak tetszik, amely eszköz volt a Horthy-rendszerben és a vészkorszakban kompromittálódott »történelmi osztályok« tönkretételére. Így hát [a jobboldalnak] új szavakat kell keresni. Olyan szavakat, amelyek rejtetten, szubliminális módon a baloldalt is támadják, hiszen a »bolsevista« kifejezést a mai – politikájában neokonzervatív, neoliberális – »baloldalra« is alkalmazzák a konzervatív lapok és műsorok […] Sajnos ez a szóhasználat hazug. A nemzeti bolsevizmus létező jelenség volt a weimari Németországban. […] Nemzeti bolseviknak nevezni […] azt jelenti, hogy elkerüljük a konzervatív jobboldalnak elviselhetetlen »fasiszta« kifejezést” – ami itt azonban a baloldal támadására vonatkozik, holott szintén igaz, hogy a baloldal éppannyira új terminológiát keres az »antifasizmus« mint a »fasizmus« helyett. Ez részben annak köszönhető, hogy „[a]z 1945, s különösen az 1970-es évek óta megszilárdult antináci konszenzus a mai Magyarországon nemcsak hogy gyönge, hanem jószerivel ismeretlen. […] Ez az antifasizmus […] megbukott.”
[44] – Lásd Bartha: Populista antifasizmus?, 267. o., miszerint „a korban »polgárinak« nevezett pártok és alakulatok számos kompromisszumra kényszerültek. Le kellett mondaniuk Horthy Miklós államjogi helyzetének konkretizálásáról és […] le kellett gyűrniük magukban a Szovjetunió és a kommunizmus iránt érzett averziójukat. Közös nevezővé – vagyis laclaui értelemben vett »üres jelölővé« – az »antifasizmus« vált, mely nyertes ideológiaként immáron mindenki számára elfogadhatónak tűnt.” Avagy így lesz a fasizmus ellenzése az ideológiai nihilizmus szinonimája.
[45] – Umberto Eco, i.m.
[46] – A „Nép merészei”, egy szocialistákból, kommunistákból, szakszervezeti tagokból, első világháborús veteránokból és republikánusokból álló önvédelmi antifasiszta brigád, amely Mussolini feketeingeseinek első munkásellenes erőszakhulláma után alakult. Lásd Varga Krisztián, i.m., Mérce, 2021. július 7.
[47] – Lásd Arendt, i.m., II. Rész, 4. fejezet, III, passim.
[48] – Ezt Bartha annyiban ismeri el, amennyiben „(főként az USA-ban) dívó fogalmi kisajátításából [!] származik” az az „[a]merikai történészek és politológusok” csoportjának köszönhető „felfogás”, szemben a történelmi tényekkel, amely a „»totalitárius« ideológiák […] »előszobájaként kezdte el értelmezni a XIX. század végi és a XX. századra is áthúzódó populista mozgalmat«.” Ezt Bartha nem a történelmi folyamatok tényszerű leírásának, hanem egy olyan „felfogásnak” nevezi, amelynek „hatására a »nép« kifejezés lassacskán kikopott a politika szótárából, a populizmus negatív konnotációja pedig mélyen beivódott nemcsak a közbeszédbe, de a politikai és a tudományos diskurzusba is.” Bartha, i.m., Kellék filozófiai folyóirat, 61. szám, 2019, 254-255 o.
[49] – U.o., 261-262. o.
[50] – Ahogy, ezek szerint, a spanyol polgárháborúban sem a nemzetközi brigád antifasiszta harcosai estek el, illetve a nácik sem antifasiszta politikai foglyokat internáltak, illetve öltek meg koncentrációs táboraikban, amennyiben ezek az emberek mind csupán egy „divatfogalom” áldozatai lettek volna.
[51] – Arendt idézi Goebbelst és Himmlert, i.m., 309. o., 12. jegyzet.
[52] – Tóth Csaba Tibor: Kell-e nekünk Ságvári Endre?, Mérce, 2017 november 4
[53] – U.o.
[54] – Egy dátum nélküli, feltehetően 2015-ös dokumentumban.
[55] – Maga a hivatkozott bekezdés (lásd 2011. évi CLXXXIX. törvény Magyarország helyi önkormányzatairól, 14/A. § (2): https://njt.hu/jogszabaly/2011-189-00-00.35) így szól: „Közterület elnevezéseként nem alkalmazható a) ugyanazon településen vagy a fővárosban ugyanazon a kerületen belül azonos jellegű közterületre alkalmazandó azonos, b) kormányrendeletben meghatározottak szerint a közterületek megkülönböztetését lehetővé tevő szabályokkal való ellentét miatt összetéveszthető, vagy c) kormányrendeletben meghatározottak szerint a közterületek elnevezésére vonatkozó technikai feltételekkel ellentétes elnevezés.”
[56] – Összefoglaló a XX. századi önkényuralmi rendszerekhez köthető elnevezésekkel összefüggő szakmai vizsgálatról, 193. o.: „[Ságvári] [t]evékenységét a csendőrség felfedte, és a letartóztatására tett kísérletkor fegyveres harcban halálos sebet kapott. Neve a kommunista áldozatvállalás jelképe lett, így […]”
[57] – Hanti Vilmosnak, a MEASZ elnökének leírásában „Figyelemre méltó a mai, fasisztoiddá váló politikai folyamatban felidézni azt is, amikor egy szocialista parlamenti képviselő fontosnak tartotta, hogy a házelnöknek választ igénylő kérdést nyújtson be arról, miért lett a MEASZ „persona non grata” a honvédelmi miniszter számára, aki előzetes értesítés nélkül megszüntette az együttműködést a MEASZ-szal, miközben a budavári kitörés Hitler mellett harcoló katonáit hősöknek nevezte.” Idézi Róna Judit, e-mailben a szerzőnek. A Kitörés napi neonáci gyűlések alkalmából elkövetett erőszakos cselekményekkel szembeni kettős mércével kapcsolatban lásd Fazekas Lázár Benjámin „Kik rendezik a hétvégi balhét a városban?”, Mérce, 2024. feb. 7, és „Tényleg az antifasiszták jelentik a legnagyobb veszélyt a hétvégi „Becsület napján”?,” Mérce, 2024. feb. 9., c. cikkeit: „A teljesen ártatlan, ebédért igyekvő járókelőket súlyosan megverő, Kitörés napi résztvevőket [a két hétig fogvatartott és több hónapon át alaptalanul gyanúsított] Dobossal szemben alig néhány nap után szabadon engedték, és csupán szabálysértésért folyik ellenük eljárás.” (Tényleg az antifasiszták…)
