Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Az első antifasiszta harci szervezet, az Arditi del Popolo

Az alábbiakban a világ első antifasiszta paramilitáris szervezetének, az olasz Arditi del Popolónak, vagyis a „Nép Merészeinek” rövid történetéről lesz szó. Az 1921 júniusában zászlót bontó mozgalom egyesítette a különböző Mussolini-ellenes politikai irányzatok militánsait, és fegyverrel a kézben szállt szembe a fasiszta rohamcsapatokkal.

Forradalmi helyzet Olaszországban

Az első világháború – vagy ahogy a kortársak nevezték: a Nagy Háború – fenekestül felforgatta a „boldog békeidőket”. Számos országban következett be forradalom vagy mélyreható társadalmi-politikai változás, világszerte szétfeszítve a régi rend kereteit. Ez különösen azokra az államokra volt igaz, amelyek a világégésből vesztesen kerültek ki. A háborús erőszak a hátországba is begyűrűzött, és a politikai élet (para)militarizálódásához vezetett.

Noha Olaszország az első világháború egyik nyertesének mondhatta magát, területi követelései nem váltak valóra, kiváltva ezzel az olasz nép többségének nemzeti sértettségét. Ez a nacionalista trauma gyilkos elegyet alkotott az évszázadok során felhalmozódott társadalmi feszültségekkel, és az oroszországihoz hasonló forradalmi robbanással fenyegetett.

Az Appennini-félszigeten 1919-ben 1663 sztrájk és megmozdulás zajlott le, szeptembertől pedig egy spontán gyárfoglaló mozgalom bontakozott az északi régió ipari körzeteiben. Ezzel párhuzamosan az olasz vidék nincstelen parasztsága földfoglalásokba kezdett, ami sorozatos konfliktusokat generált a földbirtokosokkal és a „rendet” fenntartani hivatott csendőrséggel. Sokan gondolták azt, hogy az 1917-ben elkezdődött európai forradalmi hullám hamarosan Olaszországot is eléri. Nem véletlenül nevezi az olasz történetírás az 1919-20-as éveket „két vörös esztendőnek” (Biennio Rosso).

De nemcsak a munkások és parasztok százezrei vetették vigyázó szemeiket Kelet felé, hanem a társadalom uralkodó osztályai is. Genovában 1919 áprilisában találkozóra került sor a földbirtokosok és a gyárosok képviselői között. Itt elhatározták, hogy egy munkásmozgalom-ellenes „szent szövetséget” kovácsolnak össze.

A megegyezés indította útjára a szakszervezetek és a kialakulóban lévő munkástanácsok felszámolásának stratégiáját. Az ipari és mezőgazdasági „burzsoázia” azonban egyedül képtelen lett volna megakadályozni a forradalmat. Céljaik eléréséhez magukat a munkásokat kellett alávetniük, és meg kellett törniük a lázadás szellemét. Ekkor fordult a tőke a fasisztákhoz és vezérükhöz, Benito Mussolinihez.

Fasiszta rohamosztagok offenzívája

Mussolini már a háború előtt nevet szerzett magának a munkásmozgalomban. Először az Olasz Szocialista Párt (Partito Socialista Italiano, PSI) színeiben kereste a hatalomhoz vezető utat, de a háború alatt elfordult korábbi internacionalista és forradalmi nézeteitől, és az olasz nacionalista és szociálsoviniszta demagógia szószólója lett.

1919 márciusában Milánóban megalakította fasiszta mozgalmát (Fasci di combattimento, Harci Szövetségek), amelynek ideológiájában szétszálazhatatlanul összekeveredtek a reakciós és a szociális gondolatra hivatkozó (ál)forradalmi nézetek. Mussolini fasiszta pártja egy volt a sok hazafiaskodó és irredenta tömörülés közül. Követőinek, a feketeingeseknek az agresszivitása, paramilitáris rohamosztagokba (squadrisi) való szervezése viszont új jelenségnek számított. A squadristák a fegyveres utcai politizálás élcsapatát alkották, és önjelölt rendvédőkként léptek fel a munkások és a parasztok „felforgató” szervezetei ellen.

Sokakat vonzott Mussolini squadrizmusa. A nincstelen parasztoktól rettegő vidéki földbirtokos, a gyárfoglaló munkások ellen bosszút lihegő tőkés-tulajdonos, a köznyugalmat és állását féltő hivatalnok, a nemzeti érzésektől túlhajtott idealista diák, vagy a frontról visszatérő deklasszált katona: mindnyájan a fasizmusban látták boldogulásukat. Néhány renegát szocialista, szindikalista és világmegváltó futurista is átpártolt Mussolinihez, és persze nem kevés haszonleső nyüzsgött körülötte.

A Squadra d’azione egysége Luccában 1922-23. / Wikipedia.

A fasiszta rohamosztagok először a vidéket szállták meg, és egy-egy „vörös” falu ellen valóságos büntetőhadjáratot indítottak a helyi földbirtokos vagy csendőrparancsnok hathatós támogatásával. Sikereiken felbuzdulva bemerészkedtek a városokba is, és verekedéseikkel provokálták a munkásnegyedek lakóit.

Bolognában elfoglalták a városházát, Modenában a munkásgyűlést zavarták meg, Triesztben és Firenzében feldúlták a szakszervezetek épületeit, és a legtöbb helyen módszeresen elpusztították a baloldali újságok szerkesztőségeit.

1921 első néhány hónapja a fasiszta utcai erőszakról szólt. Kedvezett számukra, hogy a baloldali pártok megosztottak voltak, és sokáig egymásban, nem a fasisztákban keresték az ellenséget. Ehhez járult az is, hogy az uralkodó osztályok egyre inkább bennük találták meg a tőkés társadalmi rendszer stabilizációjának zálogát.

A squadristák újszerű, utcai harcos taktikája a mozgékonyságra épült. A feketeingesek hirtelen, szinte a semmiből érkező támadása meglepte a statikus védekezésre berendezkedő baloldali pártok és szakszervezetek aktivistáit. A munkások ott váltak a legsebezhetőbbekké, ahol a legerősebbeknek hitték magukat. A mobil hadviselésnek köszönhetően, a szervezett proletariátus munka- és lakóhelyei egymás után estek áldozatul a fasiszta terrornak.

Büntető expedíció egy szocialista szakszervezet székhelye ellen, Romában. 1922, január / Wikipedia.

Az offenzívában kiemelkedő szerepet játszottak azok a háborús veteránok, akik az olasz királyi elitalakulat, az Arditi (Merészek) leszerelt katonái voltak. Ezek a „balhés” fenegyerekek a lövészárkokban elsajátított, gyilkos rajtaütésekre specializálódott rohamosztagos harcmodort a háborút követően a nagyvárosok utcáin folytatták tovább.

Kezdetben sokan szimpatizáltak közülük a fasisztákkal, mert vonzotta őket azok utcai harcos romantikája. Jelentékeny részük később csalódott bennük, vagy sohasem vállalt közösséget a squadrizmussal. Ez utóbbiakból került ki az Arditi del Popolo „kemény magja”.

Visszavágás: az Arditi del Popolo létrejötte

A defenzívába került olasz baloldali pártok tagjai sokáig csak passzív szemlélői voltak a squadristák garázdálkodásának. 1921 júniusában aztán történt valami. Szocialista, kommunista, republikánus, anarchista és keresztényszociális militánsok Rómában megalapították a proletár önvédelmi egységek szövetségét, az Arditi del Popolót.

Argo Secondari / Wikipedia.

Tagjai zömmel a munkásosztály különböző csoportjaiból, diákokból és néhány katonaviselt középosztálybeli aktivistából rekrutálódtak. A szövetség vezetőjének az anarchista Argo Secondarit, egy világháborús ardito-hadnagyot választottak meg.

A népi rohamosztagosok politikailag nem voltak egységesek. Soraik között sokféle párt és csoport irányvonala érvényesült. A fasiszták erőszakos utcai akciói, a legtöbb párttal szembeni agresszív viselkedésük fizikai létükben is fenyegették a különböző politikai irányzatok képviselőit. Az ellenük való védekezés egyesítette az eltérő ideológiájú militánsokat, létrehozva a világ első antifasiszta paramilitáris szervezetét.

A katonai jellegű szervezet legalsó szintjén egy 10 főből álló osztag helyezkedett el, élén egy választott parancsnokkal. Négy osztagból épült fel egy század, míg három század egy zászlóaljat tett ki, szintén saját választott század- és zászlóaljparancsnokokkal.

A Rómában székelő Igazgatóság az egyes csapattestekkel kerékpáros futárszolgálat útján tartotta a kapcsolatot. Központosított katonai szervezeti modellről mégsem beszélhetünk, mert az Arditi del Popolo a gyakorlatban messzemenően figyelembe vette a helyi sajátosságokat.. Ez főleg helyi szinteken, egy adott településen, városban vagy tartományban volt szembetűnő, ahol az osztagokat, századokat és zászlóaljakat összefogó szekció nagyfokú autonómiával rendelkezett.

Az Arditi del Popolo szekciói az ország minden régiójában megvetették lábukat. Ezek lehettek újonnan létrehozott csoportok és már létező militáns közösségek is, mint például a kommunisták trieszti félkatonai szervezete az „Arditi Rossi”, vagy a genovai „Figli di Nessuno” (kb. Senki gyermekei) és az ugyancsak kommunista Proletár Liga.

1921 nyarának végére a szervezethez legalább 144 szekció és mintegy 20 000 tag tartozott. A legnagyobb szekció a főváros-környéki Lazio régióban jött létre 3300 taggal, ezt követte a toszkánai (3000 tag), de jelentős, több száz militánst felvonultató egységek alakultak Torinóban, Parmában, Piacenzában, Ravennában, Bariban és Anconában is.

Arditók egysége / Wiikipedia.

Az Arditi del Popolo gyorsan kifejlesztette saját kulturális identitását, és tudatosan elevenítette fel az arditók kombatív halálkultuszát. Mind a fasiszta squadristák, mind az antifasiszta rohamosztagosok az Arditit valamiféle előképüknek tekintették. Ezért is hasonlítottak külső megjelenésükben rájuk, és egymásra is.

Ezt hűen fejezte ki a mozgalom vörös, illetve fekete színű zászlója, amelyen egy babérkoszorúval ékesített halálfej volt látható, fogai közt rohamtőrrel, az arditók közelharcban használt rettegett fegyverével. Antifasizmusuk kidomborítása céljából az egyes szekciók saját jelképekkel is rendelkeztek, mint például a civitavecchiaiak, akik zászlójukra egy fasiszta vesszőnyalábot szétdaraboló fejszét pingáltak.

Forrás: Wikipedia.

Bár a szövetségnek nem volt hivatalos egyenruhája – ezt tagjai amúgy is elutasították – az átlagos népi rohamosztagos inkább sötét színű inget (vagy zubbonyt) és szürke nadrágot viselt, ruhájára pedig piros virágot tűzött ki. Jelmondatuk az „A Noi” (Nekünk) – amely csatakiáltást szintén az arditóktól kölcsönözték – általánosan elterjedt volt. Dalaik harcias jellegén túl fontos volt szociális töltetük is, hisz az egyre inkább a társadalom középrétegeinek mozgalmává váló fasizmussal szemben egy antifasiszta népi radikalizmust fogalmaztak meg.

Az Arditi del Popolo győzelmei

1921 márciusától éledezni kezdtek a munkásosztály védelmi struktúrái, és egyre több jel mutatott arra, hogy az ellenállás sikeres lehet. Ebben az időben történt, hogy Livorno egyik munkásnegyedének lakóira rátámadtak a fasiszták. A Ligur-tenger partján fekvő város a baloldal fellegvárának számított, ezért a munkásnegyed militánsai mozgósítani tudták a livornóiak többségét, és a támadókat kiszorították a városból.

Az Arditi del Popolo első szervezett akciójára 1921. július 19-én, a toszkánai Piombinóban került sor. A fasiszta párt gyűlésére érkezőket a nagyrészt anarchista munkásokból álló népi osztagok körbevették, és beszorították egy épületbe. A „rend helyreállítására” kiérkező csendőrök is kénytelenek voltak meghátrálni, másnapra azonban katonai erősítés érkezett, és visszavonulásra késztette a milicistákat.

Két nappal később, a liguriai Sarzanában az Arditi del Popolo újra akcióba lendült. 1921. július 21-én 500 fasiszta rohamosztagos erőszakkal ki akarta szabadítani Sarzana város börtönerődjében fogva tartott társait. A kivezényelt rendvédelmi alakulatok és a fasiszta osztagok között lövöldözés tört ki, a feketeingesek meghátráltak. A fasiszták ekkor rátámadtak a városra, de útjukat az Arditi del Popolo helyi egységei elállták, és kiszorították őket Sarzanából. A tizennégy halálos áldozatot és harminc sebesültet követelő összetűzés szertefoszlatta a fasiszta squadristák verhetetlenségének mítoszát.

Az Arditi del Popolo legfényesebb győzelme Parmához kötődik. A tartományi székhelyet 1922 augusztusának elején majdnem 20 000 feketeinges próbálta bevenni, Italo Balbo és Roberto Farinacci vezetésével. Az Arditi del Popolo helyi osztagai, a főleg radikális szocialistákat, anarchoszindikalistákat és katolikus néppárti aktivistákat tömörítő Filippo Corridoni Proletár Légió milicistái azonban barikádokat emeltek, és ellenálltak.

A néhány száz fős véderőt két világháborús frontharcos, a kommunistákkal szimpatizáló szocialista Guido Picelli és helyettese, az anarchista Antonio Cieri irányították. A több napig tartó utcai összecsapások végén a fasiszták kénytelenek voltak kivonulni Parmából, tucatnyi halálos áldozatot hagyva maguk után.

A feketeingeseket nagyon meglepte a népi rohamcsapatok masszív ellenállása. Hónapok óta tartó győzelmi szériájuk túlságosan magabiztossá tette őket. Az antifasiszták mégsem tudták sikereiket politikai győzelemre váltani.

és veresége

Az Arditi del Popolo csatákat nyert, de a háborút elvesztette. Amikor már úgy látszott, hogy fordul a kocka, és a proletárlégiók révén a munkásmozgalom sikeresen visszavág a fasizmusnak, elárulták őket. Az Olasz Szocialista Párt meg nem támadási szerződést kötött Mussolinivel, mert politikai érdekei ezt diktálták.

Ez abban az időben történt, amikor a fasiszták elvesztették korábbi támogatóik jó részét és időlegesen visszavonulót fújtak. A paktum után a PSI vezetői békülékenyebben álltak a fasisztákhoz, és kizárással fenyegették meg az Arditi del Popolóhoz tartozó párttagokat. A döntés következtében rengetegen hagyták ott a népi rohamosztagokat.

Olaszország Kommunista Pártjának (Partito Comunista Italiano, PCI) vezetése szintén a kiválás mellett döntött. Az Amadeo Bordiga vezette párt ekkoriban ragaszkodott ahhoz a szektás forradalmi irányvonalhoz, hogy a PCI kizárólag saját, „osztálytudatos” félkatonai alakulatokkal vívja ki a proletárdiktatúrát. Ez tovább tizedelte az Arditi del Popolo táborát.

Errico Malatesta az Arditi del Popolo egy csoportjával / Wikipedia.

Annak ellenére történt mindez, hogy Lenin elismerően nyilatkozott a szövetségről. A szervezet hamarosan mindössze 50 szekcióra és 6000 főre, alig harmadára zsugorodott. Nyíltan egyedül az olasz libertárius (anarchista) mozgalom állt ki továbbra is a népi rohamgárda mellett. Az anarchisták és anarchoszindikalisták, néhány „szakadár” szocialista, kommunista és republikánus szekcióval együtt azonban nem tudták felvenni a versenyt az időközben újra megerősödő fasisztákkal.

A Mussolinivel összefogó állam teljes elnyomó gépezete megpecsételte az első antifasiszta harci mozgalom sorsát. Egymás után estek el a korábbi győztes csaták színhelyei; Piombino, Livorno, Parma és Róma is csakhamar kapitulálni kényszerült. A Duce 1922 októberi hatalomra kerülése után pedig a szervezet fokozatosan megszűnt létezni. Egykori tagjai közül sokan kerültek börtönbe, internáló táborba, vagy vonultak illegalitásba és külföldi száműzetésbe.

Harcuk azonban nem volt hiába való. Az Arditi del Popolo példája sok követőre talált, győzelmei az olasz emigráns antifasiszta mozgalomban elevenen őrizték az ellenállás szellemét. A szervezet veteránjai külföldön is felvették a harcot Mussolini rendszere ellen, és jó néhányan csatlakoztak a köztársaságiakhoz az 1936–39-es spanyol polgárháborúban. (Picelli a Nemzetközi Brigádok soraiban, Cieri az olasz anarchistákból álló Halálzászlóaljban harcoltak.)

A Halálzászlóalj tagjai. / Wikimedia Commons.

Az egykori tagok a második világháború alatti olasz és francia németellenes ellenállásnak is aktív részesei voltak. Ekkorra már a PCI is levetkőzte korábbi szektás irányvonalát, és az antifasiszta összefogás élharcosává válva, tudatosan merített a népi rohamgárda militantizmusából.

A kommunisták 1943-ban Arditi del Popolo néven partizánosztagot hoztak létre az Appennini-félsziget hegyei között. Az olasz antifasiszta partizánmozgalom valamennyi irányzata nagy becsben tartotta az Arditi del Popolo örökségét. Nem kis részben nekik is köszönhető, hogy a fasizmus 1945-ben vereséget szenvedett.