2024-ben sem csitult a nemzetközi turbulencia, és ennek egyik legláthatóbb, leggyorsabb változásokat hozó része a nem egészen két hét alatt lezajló szíriai hatalomváltás volt. A Hajjat Tahrir al-Sam (HTS) által vezetett offenzíva során az országot a hetvenes évek óta utaló Aszad-dinasztia shakespeare-i drámaisággal omlott össze, nem hagyva maga után mást, mint titkos terrorbörtönökből előtántorgó politikai foglyokat, tömegsírokat és meggyengült helyzetükben kiutakat kereső regionális és globális nagyhatalmakat, valamint egy sor nagyon égető kérdést a térség jövőjével kapcsolatban.

Bár az idei év úgy kezdődött, hogy meglehetősen (legalábbis önmagához képest) stabilnak tűnhetett az Aszad-rezsim vezette Szíria, a helyzet messze volt attól, hogy a Közel-Kelet központi részén fekvő ország szilárd működéséről beszélhessünk. A 2011-es polgárháború kitörése óta egyre szabdaltabb lett a terület. A kurd többségű Észak- és Kelet-Szíriai Népállam 2012-es megszületése, a rezsim ellen lázadó iszlamista ellenzék Idlib tartományban való megszilárdulása, és Törökország 2016 és 2019 között végrehajtott, észak-szíriai hadműveletei óta pedig egyenesen négy részre szakadt.

Az értelmezhető hadsereggel csak papíron rendelkező, alulfizetett, motiválatlan és politikailag elnyomott katonáit Moszkva és Teherán segítségével kiegészítő Bassár el-Aszad az általa ellenőrzött országrészben nem tudta garantaláni a lakosság legalapvetőebb gazdasági szükségleteit sem. A diktatúra mechanizmusait viszont, a politikai jogok sárba tiprását, az vélt és valós ellenfelek legvadállatiasabb üldözését szemrebbenés nélkül fenntartotta.

A rezsimet kívülről segítő Oroszország mindezzel párhuzamosan jelentősen meggyengült a térségben az ukrajnai háború miatt.

A Teherán által működtetett, szintén a rezsim életben tartását biztosító milíciák (elsősorban a Hezbollah) elvéreztek az Izraeli elleni harcban 2023-2024 között. Ezek miatt különösebben nem meglepő, hogy a „hivatalos” Szíria gyakorlatilag védtelenné vált az utóbbi időszakban.

A vérszagra pedig rengetegen összesereglenek arrafelé. Ha egyelőre (és még jó ideig) nem is fogjuk pontosan tudni, hogy a hirtelen meginduló offenzíva mögött a HTS-en kívül kik álltak, Izrael a maga részéről máris előrébb tolta katonai megszállását a Szíriához tartozó Golán-fennsíkon, valószínűsíthetően azért, hogy megfelelő pozícióból tudjon tárgyalni bármilyen új kormánnyal. Az Amerikai Egyesült Államok jelentősen megerősítette a térségben állomásozó csapatait.

Moszkva egyetlen lehetősége ezen a ponton, hacsak nem akarja elveszíteni stratégiailag kritikus pozícióját a térségben, az az, ha valamilyen visszautasíthatatlanul jó ajánlattal kedveskedik a jelenlegi szíriai vezetésnek. Oroszországnak ugyanis elengedhetetlen fenntartania a levantei parton fekvő haditengerészeti bázisát ahhoz, hogy bármilyen flottát fenn tudjon tartani a Földközi-tengeren. Ha nincs ez a bázisa, az orosz hajók a legalapvetőbb karbantartásra, illetve üzemanyag-felvételre kénytelenek lennének egész Európát megkerülve visszahajózni a balti-tengeri kikötőkig – mivel Törökország lezárta a Fekete-tengerhez vezető szorosokat az ukrajnai háború miatt. Ez viszont aláásná Moszkva hatalmi törevéseit a Közel-Keleten kívül még Afrikában is, hiszen így kiesne az ellátási lánc egyik legfontosabb szeme.

Irán minden bizonnyal még mindig méregeti, hogy milyen kiterjedésű a katasztrófa, ami a közel fél évszázados Közel-Kelet stratégiáját érte mindössze pár hét alatt.

Teherán machinációi, az iszlám egyedüli hiteles védelmezőjének szerepe, ami a teljes térség siíta és szövetséges milíciáinak felfegyverzésén alapult Gázától Jemenig, december elején egy csapásra füstté vált. Szíria nélkül ugyanis megszűnik az utánpótlási útvonal Irán és a proxy-milíciák között.

Törökország, mint a régió legerősebb hatalma, tekintve az utóbb évtized agresszív, újoszmán imperialista törekvéseit, minden bizonnyal megpróbálja majd a lehető legtöbbet kihozni az új helyzetből. Bár a Goláni-vezette HTS-sel baráti kapcsolatban van Ankara, annyira direkt befolyása nincs rájuk nézve, mint az attól független, és néha velük rivalizáló „Szíriai Nemzeti Hadsereg (SNA)” néven futó iszlamista milícia-csoportban. Ezt a milíciát használja Törökország proxyként saját hatalmának bebetonozására Szíriában, elsősorban az északi, kurdok lakta területek megszállásával és demográfiai viszonyainak legbrutálisabb eszközökkel való megváltoztatásával. Ankara hosszabb távú céljai azonban a jelek szerint túlmutatnak a hivatalos narratíva által hangoztatott „biztonsági zóna” kiépítésén, tehát a kurd többségű északi területek határmenti részeinek megszállásán. A török befolyás igénye egész Szíriára vonatkozik, és ebben hosszabb távon könnyedén szembetalálhatják magukat a most még relatíve barátságos Goláni-féle jelenlegi hatalommal.

Az Észak- és Kelet-Szíriai Autonóm Adminisztráció (AANES), vagyis a kurd többségű, önmagukat felszabadító területeken létrejövő demokratikus kváziállam is malomkövek között találta magát. Egyrészt garanciákat kell keresnie egy, ideológiailag meglehetősen távoli, iszlamista formációval, vagyis az új damaszkuszi kormánnyal, másrészt meg kell védenie magát az Ankara zsoldjában álló SNA-val szemben. Velük a HTS offenzívája óta szinte folyamatos harcban áll. Egyelőre nem tudhatjuk, milyen feltételekkel születik, ha egyáltalán születik megállapodás Damaszkusszal, itt a fő kérdés, hogy autonóm marad-e az új rendszerben a kurd többségű rész, vagy a Törökországtól való védelemért cserébe teljes betagozódást követel-e Goláni kormánya.

Ami már most teljesen biztos, az az, hogy a Közel-Kelet fenekestül felfordult, és nagyon sok múlhat azon, hogy a fent említett szálakat milyen irányban sikerül elvarrni.