„alul nyegle
felül nyájas se nem
szexi se nem százas
kicsi
volt de élre állt
bepróbálta és bevált
most is remél most is rohan
jön-megy mint egy pánik
roham
tűzzel vassal szopatással
masszívan és mániásan dúl
tovább a terv szerint
bércre hág és
messze ring
lelke
láng a farka pallos
törvényes és hivatallos
palotája kacsalábon
forgó
szék
megyeházasárga
és toi-toi kék”
(Erdős Virág: mayor)

A Magyar Péter–Menczer Tamás közötti csörte elemzése sajnos nem a megfelelő tengelyen halad. Azt sokan leírták már, hogy kocsmai szintű faszméregetést láthattunk, és mindezt egy gyermekvédelmi intézmény előtt. De abban is nagy felelőssége lenne a sajtónak, a közvéleményt alakító értelmiségnek, hogy többnyire ne csak azt elemezzék, ki volt kettőjük közül az erősebb, hanem

emlékeztessenek mindenkit arra, hogy a gyermekvédelmi rendszerben dolgozók most, ebben a pillanatban is megélhetési gondokkal küzdenek, lesújtó körülmények között kell a munkájukat végezniük, és hogy az egész szektort a széteséstől mindig épp csak egy nap választja el.

Segítő szakmában dolgozóként, a gyermekvédelmi rendszer állapotáért aggódóként, esélyegyenlőségért fellépő aktivistaként véleménycikkünkben kísérletet teszünk a téma egy másik nézőpontjának megjelenítésére.

Abban biztosak vagyunk, hogy a megfélemlített dolgozók és a lepusztult intézmények megmutatása, a megmondóember „ajtóberúgása”, A börtön ablakában hangos éneklése sok – a rendszerrel elégedetlen – ember elismerését vívta ki. Mint ahogy Menczer Tamás kötekedése és sértegetése is válthatott ki elismerést (ez a Megafon-stílus). Pedig az igazi kiállás az lenne, ha kikényszerítenénk a területért felelős miniszter felmondását, és mélységében feltárnánk a problémákat, hogy valódi megoldásokat, átalakítási tervet, szakpolitikákat dolgozhassunk ki.

Amit azonban a pécsi Szikla utcai gyermekotthon előtt tapasztalhattunk, az az, ahogyan nem akarjuk látni a közéletet.

Nem akarunk olyan döntéshozókat, legfőképpen a legkiszolgáltatottabb helyzetűekről szóló közbeszédbe, akik a szolgáltatások biztosítását, a segítést ilyen kommunikációval képviselik.

A kocsmai stílus, a gyere ki a hóra és a macsó agresszió ma nagyon gyakran sok-sok nő és gyerek mindennapjainak része. Pontosan ez az, amin igenis változtatni kellene. A folyamatos terrorban, állandó ordibálásban, verbális agresszióban élők – főleg nők és gyerekek – is nézik ezt a felvételt, ha a közéletben normalizálódik az erőszak, hogyan fogják megkérdőjelezni azt otthon? Ez a tendencia az állami ellátórendszerre és a rendőrségre is hat, márpedig ezek azok az állami intézmények, amelyek közvetlenül részt vesznek egy bántalmazó családdal való munkában. És hogyan várhatnánk olyan (szak)politikát, amely elutasítja a macsó és erőszakos működést, valakitől, aki egy másik politikussal egymásnak feszülve ordít, óvodás szintű sértéseket szórva egymásra („kicsi” és „moss fogat”)? Mégis mi alapján kérhetnénk rajta számon bármi ilyen értéket?

A férfiak, akik politikai hatalmat akarnak vagy birtokolnak, végre beláthatnák, hogy a saját sikerességüket, politikai tőkéjüket meghaladó felelősségük van abban, hogyan szerepelnek a nyilvánosságban, hogyan reagálnak ilyen helyzetekben. Nem tudjuk, mit tettünk volna Magyar Péter helyében (mondjuk Menczer Tamás helyében biztosan nem mentünk volna oda), de mindenképpen javasoljuk az értelmes és intellektuális viták hiányában legalább az erőszakmentes kommunikációt.

Egyszerre volt unalmas és rémisztő az a macsó, agresszív, erőszakos jelenet, ahogyan megfélemlítéssel akartak hatalmat szerezni; elhitetni, hogy a másikat kihívni továbbra is férfias, továbbra is az a bátor, ha valaki üvöltözik észérvek helyett.

A történtek egyik sajnálatos üzenete, hogy a politika a férfiak alpári játéka, ahol bizony az erő számít, és nem a szakértelem, a jó szándék; hogy a politika annyira kemény dolog, hogy azt egy nő úgysem bírná ki – sokszor halljuk is ezt az unalomig ismételt „érvet”.

Ez könnyen vezet oda, hogy a politikát férfidolognak tekintjük, a nők kiszorulnak a civil szférába, és ott toldozgatják-foldozgatják az állami rendszer hibáit. És ahogyan a bántalmazó férfi erőszakos a nőkkel, úgy erőszakos a politika is a civil szférával, mintha nem lenne ebben semmi különös.

A média reakciója pedig gunyorosságával és igazságosztással (ki volt az erősebb) teszi elfogadottá az erőszakot, hogy nekik ezt is lehet.

(A diskurzus minden bizonnyal máshonnan indult volna két roma férfi vagy két nő esetében – a véleményformálók nem azt mérlegelték volna, kinek volt igaza, ki bizonyított.) Kevés elemzés szólt arról, hogy az ehhez hasonló jeleneteknek egyáltalán nincsen helye a közéletben, hogy további következményei lehetnek, és ilyen politikusok nem tudnak érdemben kiállni a kiszolgáltatott csoportok érdekében.

Ezen persze kevéssé csodálkozhatunk, miután (tudomásunk szerint) arról sem tettek említést, hogyan romantizálta az erőszakot a Tisza párt október 23-i tüntetése, és húzta bele a megjelenteket egyfajta háborús pátoszba. A helyszínen férfiak, apák és fiaik boldogan fotóztatták magukat a tankokkal, felakasztott katonaruhás bábuval, füstölgő és veresen villogó villamossal a háttérben, míg üvöltött az Avanti ragazzi di buda feldolgozása. (A Fidesz háborús marketingjéről persze több szó esett.) Pedig amíg a férfiak kidüllesztett mellkassal, csak egymásra figyelve méregetik a méregetnivalójukat, addig a gyerekvédelmi intézmény nem lesz más, mint lelombozó díszlet a háttérben.

A csörte, a botrányok meg az influenszertüntetés rávilágíthatnának egy kiszolgáltatott csoport helyzetére, a segítő szakmák alulértékeltségére, felmutathatnák a szolidaritást, hiszen az elmúlt években egyre szűkült a tér, egyre vesztett a minőségéből nem csak az oktatás és egészségügy, de a szociális ellátás is. A helyzet tarthatatlanságának megmutatása, kvázi botránya a gyermekvédelemben igenis fontos. A szakellátás intézményei eddig minden létező eszközzel igyekeztek nem szivárogtatni. A politika és a szakpolitika, meglátásunk szerint, úgy fonódik össze, hogy számos helyen nem a megfelelő szakembereket és szakpolitikusokat alkalmazzák, hanem a lojalitás, szervilizmus válik a legfontosabbá – politikai oldaltól függetlenül. Most látjuk a fotókat, derülnek ki esetek.

Valójában azonban – még ha a téma most szélesebb rétegeket megmozgat – továbbra is csak egy szűkebb körnek nyílik rálátása a gyermekvédelem összetett rendszerére és valóságára. A gyermekvédelem elvégre nem az intézményekben kezdődik, és a prevenciók, a felzárkóztatási programok, a szociálpolitika számos gyermek intézménybe jutását tehette volna elkerülhetővé.

Ha ezek az egyébként nagyrészt önkormányzati fenntartású intézmények és a szociális háló valóban eszközöket kapnának, akkor kvázi működne is a megelőzés (családi pótlék, gyermekjóléti szolgálatok, akár bölcsődék – lehetne sorolni, mely fejlesztések maradtak el). És tudunk akár egy európai országot mondani Magyarországon kívül, ahol a Belügyminiszter diszponál a gyermekjólét felett?

Nagyon komoly ezért a felelőssége a szakmában dolgozóknak is, hogy tisztább képet kapjunk a lényegről, a rendszerszintű hibákról.

A gyermekvédelmet oktatók, alakítók jelentős része (igen, akár a minisztériumban is) így tudnák a helyzet tarthatatlanságáról meggyőzni a döntéshozókat, és felvetni a valós megoldási pontokat. Egyelőre viszont inkább a gyermekvédelmi rendszeren kívüliek vagy abból kilépők kongatják a vészharangot.

Magánemberként és szakmabeliként elvárnánk, hogy a területért aggódó civil szervezetek minimum közösen követeljék az állapotokat meglátva a területért felelős államtitkár azonnali lemondását. A többség azonban néma marad, ez főleg a valós tapasztalatokkal bírók, pontos adatokhoz hozzáférő szakértők esetében fájó. Nagyon fontos lenne az alapellátás (prevenció) krízisének megmutatása, az ebben dolgozók kevésbé kiszolgáltatottak, mégsem halljuk a vezetők, középvezetők, családgondozók hangját, hogy a munkaerőhiány és az adminisztráció, a látszattevékenység a területről jó és fiatal szakemberek tömeges meneküléséhez vezet. Felelősség ez is, egy közös; volt tanárunk mondta: van, hogy az a szociális munka, hogy felmondok és megkeresem azt a helyet, ahol valóban hasznos vagyok.

A kritika és a jobbítás hiányában marad a gyerekek számára az adomány mikuláscsomag, a szakmának meg a tűrés vagy megalkuvás és a havi alamizsna.

A gyermekvédelmi rendszert támogató egyházakat, karitatív szervezeteket már ne is említsük, az az érzésünk, hogy a politikáról, gyermekekről alkotott világképükbe sajnos sokkal jobban beleillik a hallgatólagos támogatás, semmint a lelkiismeretes kritika, szakmai változtatások támogatása. (Beszédes némaságuk a bicskei és a kegyelmi botrány után.) A gyermekvédelmi és szociális terület jelentős része egyházi vagy karitatív szervezetek kezében van (mondjuk úgy, kölcsönbe, kiszervezve feladatellátás céljából), és bár autonómiájuk szakmai kérdésekben nagyon is széles körű, függetlenségüket folyamatosan hangsúlyozzák, dolgozóik ugyanannyira kiszolgáltatottak, mint a Belügyminisztérium alá tartozó gyermekvédelmi intézmények dolgozói.

Tudomásunk szerint a szociális és a gyermekvédelmi területen a karitatív szervezetek dolgozói nem tagjai szakszervezetnek, sem szakmai szervezeteknek, mint az SzMME, Gyermekjogi Civil Koalíció (vajon véletlen ez?). Vezetőik, tisztségviselőik között a miniszterelnök feleségétől kezdve miniszteri biztosig számos befolyásos embert találunk. Vajon lehet-e így a szociális/emberi jogokért küzdeni? Vajon mekkora a kísértés, hogy az anyagi és lelki segítségnyújtást a még nagyobb befolyásszerzésre fordítsák?

Brutális példa a mostani „aggódó” nyilatkozat, melyet öt, állami forrásokból bőven részesülő szervezet adott ki (az ötből kettő lényegében ugyanaz: ÁGOTA Alapítvány és Szent Ágota Gyermekvédelmi Szolgáltató): szerintük a gyermekvédelem legnagyobb problémája az, hogy beszélünk róla, „drámai következményei vannak, melyeknek legfőbb kárvallottjai maguk a gyermekek és a velük foglalkozó szakemberek”.

A szakmai kérdések és a társadalmi problémák valós megjelenítése a civileknek, politikusoknak is feladata, azonban nem ahogyan december elején láttuk. Lehet hangosan, de nem üvöltözve; részvétellel és bevonva. Hevesen, de példamutatóan; harcosan, de észérvekkel.

A politikának, a politikai akcióknak nemcsak a hatalom megszerzése vagy megtartása kell, hogy a célja legyen, hanem egy jobb és igazságosabb társadalom felé munkálkodás, ahol a gyengébbnek, a kiszolgáltatottabbnak is meghallani a hangját. A csendnek, ami ennek a hangnak ad teret, nagy ereje tud ám lenni. Fogat mosni meg küldje el Menczert a felesége.