A november 5-ei elnökválasztást megelőző napok sejtelmes, furcsa hangulatban teltek, legalább is a reprezentatívnak egyáltalán nem nevezhető New York-i mikrokörnyezetemben. Az emberek aligha beszéltek politikáról, de határozottan érezhető volt valami megfoghatatlan feszültség a levegőben. Sokan az ilyenkor szokványos izgalom, illetve a preferált jelölt iránti lelkesedés helyett inkább csak végre túl akartak lenni az egészen. Míg a 2016-os eredmény sokkolta és vérig sértette a partmenti nagyvárosok demokratákhoz húzó lakosságát, addig most leginkább a cinikus közöny volt érzékelhető közöttük. A liberális metropolisz meglepő csendben vette tudomásul az új korszak beköszöntét. A szavazás lezárulta után kissé olyan érzésem támadt, mintha egy magyar választás eredményére várnék egy budapesti kocsmában.

A tét persze összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, mint egy sokadik orbáni győzelemmel végződő választáson, ahol a pesti ellenzék újra józanul belátja, hogy „jó, akkor itt fogunk élni”. Ha Magyarország polgárai úgy döntenek, hogy tovább akarnak orbanizálódni, annak a következményeivel leginkább csak Magyarország polgárainak kell hosszabb távon együtt élniük. Egy globális szuperhatalom esetében azonban egészen más a helyzet.

Mindkét esélyes jelölt esetleges győzelme súlyos, globális kockázati tényezőt jelentett, bár részben eltérő okokból. Míg a posztliberális demokrata establishment potenciális sikere az új hidegháború további, a nagyhatalmak közötti, egyre nyíltabb katonai konfrontáció eszkalációjával fenyegetett, addig a posztfasiszta Make America Great Again, avagy MAGA-szekta bekövetkezett győzelme egy autoriter fordulat rémképét vetíti elő a világ legbefolyásosabb nem autokratikus berendezkedésű országában.

A választás utáni éjjel, úgy hajnali kettő óra körül úgy döntöttem, hogy eleget sopánkodtam a Time Square kivetítői előtt az egyre egyértelműbbé vált eredményen. A Harlemtől északra, Manhattan legtávolabbi csücskében található, úgynevezett Kis Dominikai Köztársaság felé vettem az irányt, itt található ugyanis az a pár négyzetméternyi fűtött beltér, ami az utóbbi hónapokban otthonjelleget öltött a számomra.

Ezen a környéken leginkább a Karibi-térségből, illetve Közép-Amerikából származó spanyolajkú bevándorlók és a leszármazottaik élnek. Sokan egyáltalán nem beszélnek angolul. Ha egy szomszédom vagy egy helyi kiskereskedő éppen vicces kedvemben talál, néha magyarul szólok vissza neki, mielőtt valahogy kézzel-lábbal tudtára adom a mondandómat.

A hosszú, zötyögős metróúton, mint a hajnali órákban általában, leharcolt arcú emberek vettek körül, akikről sejthető volt, hogy épp az imént fejezték be a késő esti műszakot. Azon tűnődtem, hogy akkor most mi lesz velük? Vajon a mellettem ülőnek rendben vannak a papírjai? Ha esetleg amerikai állampolgár, talán Trumpra szavazott, hogy a még eggyel arrébb ülő társát, „kevés a fóka, sok az eszkimó” alapon eltüntesse a munkaerőpiacról? Mit gondolhatnak most? Van egyáltalán energiájuk az ilyen aggodalmaskodásra a metropolisz összes retkes edényének elmosogatása után? Jövő ilyenkor talán már nemcsak a bérletek érvényességét fogják ellenőrizni ezen a metróvonalon, hanem a vízumokét is?

Megvalósulhat 11 millió ember deportálása?

Az Egyesült Államokban megközelítőleg 12 millió ember él az országban való életvitelszerű tartózkodásra, valamint munkavállalásra feljogosító hivatalos okmányok nélkül. Ez a kiszolgáltatott népesség a mezőgazdaságban, a szolgáltató és egyéb szektorokban végzett és kíméletlenül kizsákmányolt munkája révén fontos szerepet tölt be az amerikai fogyasztói kapitalizmus fenntartásában. Trump a kampány alatt tett egyik legsúlyosabb ígérete 11 millió ember deportálása, melynek érdekében kész a hadsereg mozgósítására is.

A megválasztott elnök saját bevallása szerint a mai Magyarország népességét meghaladó méretű populáció kitoloncolására készül. Ekkora erőszakos népességmozgásra Európában utoljára Kelet- és Közép-Európa németajkú lakosságának a második világháborút követő kitelepítésekor került sor. Joggal merül fel a kérdés, hogy Trump vajon komolyan gondolja-e ezt a tervet, valamint egyáltalán kivitelezhető-e?

Az első kérdéssel kapcsolatban csak találgatni lehet, de eddigi kinevezései nem sejtetnek sok jót. A második kérdésre az a válasz, hogy ez természetesen lehetséges, hiszen Sztálinnak is sikerült több magyarországnyi embert egyik napról a másikra egy határral arrébb tessékelni, amikor Lengyelországot párszáz kilométerrel nyugatabbra tolta. Azzal kapcsolatban persze sokkal több kétség merül fel, hogy ez kivitelezhető volna atrocitások és a huszadik század közepére emlékeztető módszerek nélkül.

Az eddigi tapasztalat gyakran azt mutatta, hogy a posztfasiszta kutya jobban szeret ugatni, mint harapni. És ugatásának célja sokszor egyenesen az, hogy cinikus módon rászorítsa a posztliberális értelmiséget arra, hogy ismét farkast kiáltson, fokozatosan aláásva saját hitelességét.

Harris is a saját kárán tanulta meg, hogy a fasisztázás politikailag nem kifizetődő taktika, még akkor sem, ha van némi valóságalapja.

Jómagam egykor az etnikai és szexuális kisebbségek szisztematikus üldözését előkészítő kampányt vizionáltam, a börtönviseltek kártérítései, illetve a „propagandatörvény” körüli cirkuszba. Bár valóban visszataszító az egész, utólag olybá tűnik, hogy mégsem szakadt le az ég attól, hogy a Libriben befóliáztak pár könyvet. Trump esetében egyelőre nem tudható, hogy beiktatása után milyen arányban lesz majd az ugatás és a harapás. Még akkor sem, ha lesújtó képet fest az amerikai társadalomról, hogy sokakból őrjöngéshez közelítő lelkesedést vált ki, amikor vezérük olyan ígéreteket tesz, amelyek nyilván nem kivitelezhetők erőszak nélkül.

Komoly hazugságok és szórakoztató álhírek

A demokrata sajtó és politikai vezetés gyakran vádolta Trumpot azzal, hogy folyton hazudik. Amikor például az elnökjelölti vita során arról beszélt, hogy az Ohio államban található Springfield városában Haitiből érkezett bevándorlók kutyákat és macskákat esznek, azonnal beindultak a fektcsekkerek, hogy az ügyet megfelelően megszakértve a nézők tudtára adják, hogy minderre nincs bizonyíték.

Itt azonban alapvetően nem hazugságokról van szó. Az, hogy Irak a kétezres évek elején tömegpusztító fegyverekkel rendelkezett, hazugság volt. Mint ahogy az is, hogy a 2016-os elnökválasztást Trump orosz beavatkozásnak köszönhetően nyerte meg. És az is, hogy az elmúlt nyár elején Joe Biden kiváló szellemi és fizikai egészségnek örvendett. Mindezt a politikai fősodorba tartozó elitek terjesztették, és ezekben az esetekben persze fontosabb dolguk akadt a fektcsekkereknek.

Trumpot fektcsekkelni viszont nagyjából olyan, mint bundával vádolni a pankrátorokat. Az a politikai paradigma, amiben Trump úgy él, mint hal a vízben, nem a meggyőzésről, hanem a szórakoztatásról szól. Nyilvánvalóan nem igaz, amit a haiti bevándorlókról állított, és ezzel mind ő, mind a hívei tisztában vannak. De ez az egész fake news nemcsak szórakoztató, de kifejezésre juttatja a sokakban élő, és részben jogos szorongást, ami részben abból fakad, hogy a tőke és a munkaerő globális mobilitása deklasszálódással fenyegeti a gazdag országok munkásosztályát.

Az identitáspolitikai hiszti sikeresen számolta fel a létező baloldalt

A mára kialakult MAGA-hegemónia következménye és nem oka a valódi amerikai baloldal teljes megsemmisülésének, illetve bohózatba fulladásának. Sokan már talán alig emlékeznek rá, de a 2008-as gazdasági válságot követő időszakban voltak az Egyesült Államokban olyan kezdeményezések, amelyek humánus alternatívát kerestek a fennálló állapotokkal szemben. 2011-ben például az Occupy Wall Street sikeresen problematizálta a szélsőséges méreteket öltő gazdasági egyenlőtlenségeket és a pénzügyi szektornak kedvező kettős mércét. Bernie Sanders 2016-os, majd 2020-as előválasztási kampánya szintén az oligarchia becsontosodott uralmával szemben kínált valódi alternatívát.

Bár mindez nem volt túl régen, a mából visszatekintve mégis olybá tűnhet, hogy valamilyen párhuzamos valóságban történt. Az elmúlt évtizedben ugyanis olyan átrendeződések mentek végbe az angolszász világ baloldalinak nevezett politikai térfelén, amelyek már jó előre ellehetetlenítették a fiatal radikális értelmiség és az alsó jövedelmi tizedekbe tartozó népesség közötti szolidaritás lehetőségét.

Tömören szólva annyi történt, hogy a tőke zsoldjába szegődött progresszív identitáspolitikai hiszti sikeresen számolta fel a létező baloldalt. E tendencia fontos ismérve, hogy bár a posztfasisztákat tekinti politikai értelemben vett ellenségének, mégis hozzájuk hasonlóan szembefordul a felvilágosodásból következő egyetemesség-eszménnyel. A mai baloldal állapotát elnézve sejthető, hogy ha ma sátrazna le egy csapat tüntető a Wall Street mellett az egyenlőtlenségek ellen tiltakozva, azonnal megkapnák az osztályredukcionista bélyeget, hasonlóan ahhoz, ahogy a második Sanders kampányt össztűz alá vette a girlboss-feminista twitterkommandótól, a fősodratú „liberális” sajtóig terjedő nagykoalíció, mely sok mindenben nem ért ugyan egyet, de egységes frontot alkotva próbál ellehetetleníteni bárkit, aki a társadalmi osztály valóságáról kíván beszélni. És az sem elképzelhetetlen, hogy a táborban már az első nap komoly összetűzések alakulnának ki a személyes névmások megfelelő használata körül.

Ez a dinamika, bár elsőre nevetségesnek hat, a gyakorlatban komoly szerepet játszott a 2020-as Sanders kampány szétzilálásában. Alexandria Ocasio-Cortez például azért hátrált ki mögüle, mert annak ellenére nem utasította el egy, a „pórnép” körében népszerű, gyúrós podcaster támogatását, hogy az illető korábban „problematikus” kijelentéseket tett a nemi identitás és a sport viszonyával kapcsolatban. Ezek után nincs semmi meglepő abban, hogy négy évvel később, az időközben a fősodratú sajtóval vetélkedő hatalomra szert tett gyúrós podcaster egy rakás semmiből jött online celebbel karöltve visszaültette Trumpot az Ovális Irodába.

Bár Harris a kampány végére visszavett a politikai öngyilkossággal felérő kisebbségi identitáspolitikából, de a gazdasági egyenlőtlenségeket tematizáló baloldal hiányában Trumpnak mégis sikerült elérnie, hogy a választás részben a kisebbségi identitáspolitika (gender, rassz, stb) és a többségi (egyszerű amerikaiak kontra elit) identitáspolitika közötti összecsapássá váljon.

A Trump-kampány legtöbbet játszott hirdetése arra emlékeztette a választópolgárokat, hogy Harris támogatja, hogy a nemi átalakító műtétek a börtönbüntetésüket töltő transznemű elítéltek számára is elérhetőek legyenek.

Annak fényében, hogy sok államban még inzulin sem jár alanyi jogon a cukorbetegeknek, talán kevésbé rezonált volna Trump demagógiája a szavazókkal, ha Harris a fasisztázás helyett komolyan vehető ígéretet tesz például az egészségügy átfogó reformjára.

A Sanders-kampány demokrata elit általi kicsinálása után sajnos nem maradt semmi, amire egy eljövendő baloldali populista mozgalom építhetne. Sanders maga nyilvánvalóan túl idős egy újabb kampány felhúzásához. Az úgynevezett „Squad” képviselői legismertebb tagjukkal, Alexandria Ocasio-Cortezzel, bár támogatnak népbarát közpolitikai intézkedéseket, olyan mértékig terheltek a kampuszbaloldal kulturális bolondériáival, hogy esélyük sincs a most Trump mögé sorakozott munkásosztálybeli szivárványkoalíció megszólítására.

A Trump-voks nem irracionális

Az amerikai munkásosztály jobbra tolódása, mely most már egyáltalán nem korlátozódik a szegényebb fehérekre, nem írható egyedül az ideológia, illetve a hamis tudat kárára. Be kell látni, hogy sokan a saját, rövid távú, vélt gazdasági érdekeik mentén szavaztak, és viselkedésük ugyan morálisan kritizálható, de szocialista alternatíva hiányában nem irracionális. A jobboldali populizmus legfontosabb közpolitikai ígérete, hogy enyhíti a nemzetközi versenynek az amerikai munkásságot sújtó nyomását: a munkaerő áramlását a bevándorlás korlátozásával, míg a tőke mobilitását vámokkal igyekszik kordában tartani.

Az, hogy egy centrumországbeli polgárra milyen hatással van a munkaerő és tőke globális mobilitása, leginkább az illető osztályhelyzetétől függ. Egy befektetésekkel rendelkező tehetős ember számára a bevándorlás leginkább olcsó szolgáltatásokat (pl. dada, takarítónő stb.), a tőke mobilitása pedig magasabb osztalékokat jelent. Az alsóbb rétegek számára a bevándorlás erősebb munkaerőpiaci versenyt, a tőke mobilitása pedig a termelés külföldre költözésének veszélyét jelentheti.

Ha létezne baloldal, fontos stratégiai kérdés lenne számára, hogy a nemzetköziség jegyében, illetve az eljövendő egyetemes emberi emancipáció érdekében miként hidalja át a centrumban élő és deklasszálódó egykori „munkásarisztokrácia” és a globális dél munkásosztálya között húzódó valódi érdekellentétet, mely a szakszervezetek hiányában a centrumbéli munkásosztály jobbratolódását eredményezi.

Világszerte megfigyelhető, hogy a világpolitikai folyamatokat összeesküvés-elméletekkel magyarázó csoportok egyrészt a demokrácia színfalai mögött rejlő titkos diktatúrát vizionálnak, másrészt meglepő szimpátiával fordulnak konkrét diktátorok vagy autoriter tendenciákkal rendelkező vezetők felé. Sajnos ez a hozzáállás sem annyira irracionális, mint amennyire egy fektcsekker felszínes olvasatában annak tűnik. Nyilván nem igaz, hogy sátánista gyíkemberek mozgatják a szálakat a háttérből, azonban mind a washingtoni, mind a brüsszeli döntéshozatali folyamatokról elmondható, hogy átláthatatlanok, komoly demokratikus deficit jellemző rájuk, és erős befolyással bír rájuk a hadiipari, energiaipari, gyógyszeripari stb. lobbi.

Miután az első elnökjelölti vitán alig lehetett két összefüggő mondatot kihúzni a sajtó elől addig hermetikusan elzárt Joe Bidenből, jogosan merült fel sokakban, hogy ha az elnök ilyen állapotban van, akkor mégis ki vezeti az országot? Putyinról és Orbánról sok rossz dolgot el lehet mondani, de azt nem igazán, hogy valójában nem ők állnak országaik élén.

Trump személyi kultusza részben érthető annak fényében, hogy a konkrét és megfogható személyhez fűződő hatalom alternatívája áll szemben a kevesek megfoghatatlan és elszámoltathatatlan hatalmával.

Ahogy a római köztársaság végóráiban érthető volt a korlátlan egyszemélyi hatalom preferálása a korrupt és öncélú, oligarchikus szenátori kaszttal szemben, ma sem puszta irracionalitás áll egyes választók autoriter preferenciái mögött.

Mi jön most?

Ami a jövőt illeti, a két legfontosabb kérdés, hogy Trump elnöksége milyen változásokat hoz majd az Egyesült Államok külpolitikai orientációjában, illetve az, hogy mennyire lesz majd képes átformálni az ország politikai berendezkedését. Az alelnök személye, valamint egyes kinevezések (pl. Tulsi Gabbardé a nemzetbiztonság élére) arra utalnak, hogy valóban külpolitikai fordulat készül, bár ennek gyakorlati hatását nehéz megjósolni. Mindenesetre, ha Trump a most távozó demokrata vezetés felelőtlen eszkalációja ellenére valóban képes véget vetni az ukrajnai háborúnak anélkül, hogy Ukrajna névleges nemzeti függetlensége megszűnne^[1], az a putyini hódítás morálisan elfogadhatatlan legalizációja ellenére is elismerésre okot adó sikert jelentene.

A liberális közvéleményt joggal foglalkoztató kérdés, hogy mekkora veszélyben van az Egyesült Államok alkotmányos berendezkedése. Vajon Trump kísérletet tesz-e a politikai rendszer Orbánéhoz hasonló autoriter átrendezésére, és ha igen, mennyire lesznek képesek ennek gátat szabni a meglévő intézményes ellensúlyok. Jóslásokba itt sem érdemes bocsátkozni, de aggasztó jelek és párhuzamok mindenesetre szép számmal fellelhetőek.

Érdekes például, hogy mindkét politikus választási kudarcát  súlyos jobboldali zavargás követte (2006-ban és 2020-ban), miután mindketten kétségbe vonták ellenfelük demokratikus keretek között megszerzett hatalmának legitimitását. Míg Orbán szerint a „haza nem lehet ellenzékben”, addig Trump szerint csak akkor érvényes egy választás eredménye, ha ő nyeri azt.

Különösen aggasztó, hogy az amerikai sajtó egy részében már a választást megelőző hetekben feltűntek az öncenzúra jelei. Az egyébként kifejezetten véresszájú liberális lap, a Washington Post például eddigi hagyományával szakítva nem tett közzé szerkesztőségi álláspontot arról, hogy melyik elnökjelöltet támogatja. Feltehetőleg a lap tulajdonosa, Jeff Bezos beárazta, hogy a sajtója aprópénz csupán az Amazon és egyéb érdekeltségei mellett, és ezért kifizetődő azt beáldozni Trump jóindulatáért cserébe.

Trump környezetében Orbánéhoz hasonlóan feltűntek a politikailag lojális oligarchák, azonban Muskról legalább az elmondható, hogy már meglévő üzleti sikerei révén nem tud magyar kollégáihoz hasonló függőségbe kerülni Trumptól. Ettől függetlenül az, hogy előreláthatólag közvetlen befolyása lesz a saját üzleti érdekeltségeinek szabályozására, a kecskére bízott káposzta tankönyvi esetének minősül. Sejthető, hogy Trump alatt országos szintre fognak emelkedni a Floridában magyar mintára bevezetett rendelkezések, melyek a „woke” akadémia elleni küzdelem jegyében korlátozzák a felsőoktatási intézmények önrendelkezését, bár ezt mérsékelheti, hogy az oktatás nagyrészt állami hatáskörbe tartozik.

Az elkövetkező években republikánus többség lesz, mind a szenátusban, mind a képviselőházban, valamint többségben lesznek a republikánus kinevezettek a legfelsőbb bíróságon is. Így az egyik legfontosabb kérdés, hogy az elnök mennyiben fogja tudni irányítani, a részben még a MAGA-bolondéria előttről ott ragadt, hagyományosabb értelemben vett konzervatív képviselőket és szenátorokat.

A magyar helyzethez képest komoly ellensúlyt jelent a szövetségi rendszer, így sejthető, hogy a következő négy év politikai konfliktusainak egy része a szövetségi kormány és az államok hatásköre közötti vitákról fog szólni. Ilyen lehet például, ha Trump idegenrendészeti razziákat küld olyan demokrata vezetésü államokba vagy városokba, amelyek nem kívánnak az ezeket végrehajtó hatóságokkal együttműködni. Trumptól nem lenne karakteridegen, ha elnökként megpróbálná feszegetni az elnöki rendelet hatáskörére vonatkozó kereteket. Amennyiben egy konkrét intézkedés körül konfliktus alakul ki arról, hogy meddig terjedhet ki ez a hatáskör, a döntés előbb-utóbb a már most konzervatív többségű legfelsőbb bíróságnál fog kikötni. A helyzetet tovább rontja, hogy Trump várhatóan újabb bírákat fog kinevezni, így  tovább növelve befolyását a testület felett. Bár őmaga elméletileg már csak egy ciklusig lehet elnök, és amúgy is túl idős, hogy évtizedekig basáskodjon egy orbanizált Egyesült Államok felett, a fiatal, kompetens és ambiciózus JD Vance könnyen alkalmassá válhat egy stabil félautoriter berendezkedés hosszabb távú vezetésére.

Az a sajnálatos tény, hogy Trump agresszív demagógiája ilyen magabiztos választási sikert hozott, egyértelmű jele annak, hogy komoly feszültségek forronganak az amerikai társadalomban. Ezen feszültségek, a demokrata holdudvar féligazságokkal (szexizmus, rasszizmus) vagdalkozó tagadása ellenére, nyilvánvalóan gazdasági eredetűek. A választást megelőző évben, ahelyett, hogy valódi közpolitikai válaszokat adtak volna az egyre többeket érintő gazdasági bizonytalanságra, az inflációra, a lakhatási válságra és a növekvő egyenlőtlenségekre, inkább olyan makrogazdasági mutatókra mutogattak, melyek köszönő viszonyban sem voltak az emberek hétköznapi tapasztalataival.

A szakértők megmondták, hogy jól megy a gazdaság, nincs itt semmi látnivaló. Hiába azonban a kedvező makrogazdasági adatok, ha egy egyszerű séta elég egy New York-i szupermarketbe, hogy egy összeomlófélben lévő társadalom képe rajzolódjon ki előttünk, ha nyitott szemmel járunk.

Már egy ilyen rövid séta alatt is rengeteg, nagyon lezülött külsejű, feltételezhetően hajléktalan, szerfüggő, vagy kezeletlen, súlyos mentális betegségekkel küzdő ember kerül az utunkba. Gyakori, hogy valaki az utcán artikulálatlanul üvölt értelmetlen dolgokat, és mindenki úgy sétál el mellette, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. A boltba érve, ha szerencsénk van, lekaphatunk egy öt dolláros tejet a hűtőpolcról, de egy fogkrémet már az eladótól kell kérni, ugyanis az ilyen „nagy értékű„ termékeket már üvegdobozokba kell zárni az ipari méreteket öltött bolti lopás miatt.

Ennek fényében egyáltalán nem lepett meg, hogy Trump a liberális nagyvárosokban és a nem fehér választók között is növelni tudta a támogatottságát. Különösen bizarr körülmény, hogy bár az USA az egyetlen fejlett ország, ahol közegészségügy aligha létezik, a börtönbüntetésüket töltő transznemüek „nemi megerősítő ellátását” leszámítva, szinte egyáltalán nem volt téma az egészségügy egyik fél kampányában sem. Az emberek azonban nyilvánvalóan nem felejtették el ezt a kérdést. Amikor pár héttel a választás után New York közepén a nyílt utcán agyonlőtték az egyik vezető magánbiztosító vezérigazgatóját, az internet azonnal népi hőst és valóságos szexszimbólumot csinált a valóban jóképű feltételezett merénylőből, akire nem igazán illik a szülei pincéjében radikalizálódott incel sztereotípiája.

Mind Trump sikere, mind Luigi Mangione ünneplése arra utal, hogy az amerikai társadalom robbanásközeli állapotban van. Trump előreláthatóan nem fogja tudni kezelni e feszültségek gazdasági okait. A nagy kérdés az, hogy működőképes lesz-e az elégedetlenséget a legkiszolgáltatottabbak rugdosásába csatornázó taktika, vagy előbb-utóbb ráébrednek az emberek, hogy sokadjára is hülyére vette őket a gazdasági elit.