A jelenlegi kormányválság Németországban legalább annyira a Merkel-kormányok válsága, mint a Scholz-kormányé. Angela Merkel ügyesen lavírozott és szőnyeg alá söpörhetett problémákat anélkül, hogy hatalma megingott volna. Ez Olaf Scholz képességeit, úgy tűnik, meghaladja – vagy a kialakult világpolitikai helyzetben ez már eleve lehetetlen.

Két komoly probléma, amit a szőnyeg alá söpörtek:

1. Migráció

Merkel 2015. augusztus 31-én a kormányával való mindenfajta egyeztetés nélkül spontán beleböfögte egy kamerába, hogy „minden szírt befogadunk – wir schaffen das (megcsináljuk)”, személyes szóvivője sem tudott a döntésről. Ez akkor kizárólag egy belpolitikai sakklépés volt, a felmérések azt mutatták, hogy erre a társadalomban van fogékonyság, a politikai ellenfelei vitorlájából akarta kifogni a szelet. Volt is felhördülés a kormányon belül is, de túl nagy arcvesztés lett volna azt mondani, hogy „ja, bocsi mégsem”. Az arab világban ekkor rengetegen megtalálták magukban a szír identitást, nem lehet egy papírok nélkül érkező menekültről megmondani, hogy szír vagy nem szír (afgán, iraki, palesztin, stb.). Sokan mindenüket pénzzé téve indultak el gyalog, embercsempészeknek teljesen kiszolgáltatva. Emlékszünk hogyan használta ki Orbán Viktor a menekülthullámot – utólag sajnos bejött neki, ma ott tartunk, hogy Németország lezárta a határait. A fentebb belinket videóban Lars Herrmann korábbi AfD-politikus arról beszél, hogy a „wir schaffen das” nélkül az AfD érdektelenségbe fulladt volna.

Emlékszem egy magyar híradó részletre, amelyben egy 25 év körüli fiatal férfi az M1-es autópályán gyalogolva azt mondja a riporternek, hogy „I go to my mum, I go to Angela Merkel”. Merkelnek egyébként „Mutti” volt a beceneve. A Mutti viszont nem igazán tudta el/összetartani és megszervezni a „nagy családot”, már ha akarta egyáltalán. Arra, hogy igazából esze ágában sem volt, utalhat az a jelenség, amelyet én itt bürokratikus szabotázsként fogok leírni.

Bürokratikus szabotázs alatt azt értem, hogy a hivatali ügyintézés megbonyolításán keresztül sokakat ellehetetlenítenek.

Én 2006-ban jöttem Berlinbe, barátaim vártak, volt hol laknom, és be tudtam jelentkezni egyikük bérelt lakásába (!), a hivatalban ugyan órákat kellett várakozni, de aznap elintéztem. A lakcímbejelentéshez a barátomnak csak le kellett töltenie egy ingyenesen hozzáférhető nyomtatványt, amelyet egyedül ő írt alá (a házkezelőség és a tulajdonos nem), nem kérte senki, nem is tudtak rólam, s ezzel így teljesen legálisan be tudtam jelentkezni. Ha van lakcímem, akkor nyithatok bankszámlaszámot, és ha van bankszámlaszámom, akkor igényelhetek adószámot. Ha nincs lakcím, nincs bankszámlaszám és nincs adószám.

Úgy, mint 2006-ban, 2015 után már nem tudtam volna Berlinbe jönni, uniós állampolgárként sem.

2015-től a lakcímbejelentéshez igazolást kértek a házkezelőségtől, illetve később külön a tulajdonostól is (ami önmagában felesleges bonyolítása a dolgoknak). Ezeket a bejelentéseket aztán a házkezelőségek lakbéremeléshez kötötték: logikájukban az új bejelentés új szerződést is jelent, és a jelenlegi piaci árakkal kötjük. Berlinben, ahogy minden nagy német városban, árrobanás volt már akkor az albérletpiacon, és olyan súlyos lakhatási válság, hogy elindult és nyertes népszavazásig jutott egy kisajátitási mozgalom (elszabotálták). A bejelentés menetének megváltozásával már a barátok, családtagok sem tudták bejelenteni (féltve régi, még kedvezőbb árú bérleti szerződéseiket), csak fogadni az ide érkezőket, még ha az Unióból is jöttek – egy haverom egyébként pár hónap után nemrég feladta és visszament Budapestre.

Akit pedig senki nem vár, annak a lakhatása szinte reménytelen. A menekültstátusszal itt jár ugyanaz az alapellátás, ami a munkanélküli segéllyel is, és van, akinek így sikerült is a szabadpiacon albérletet találnia. A többség azonban a menekültszállókon ragad. Ezzel jár ugyan bejelentett lakcím, tehát bankszámlaszám és akár adószám is, lehet dolgozni (persze lesznek nyelvi nehézségek, az otthon megszokottnál alantasabb munka, esetleg lekezelő bánásmód, kulturális problémák, pl. nem állunk meg naponta ötször imádkozni, a lépcsőházban idegen, nem muszlim férfiak ráköszönnek a feleségre, disznóhús a menzán, stb.), de a menekültszállás menekültszállás, annak minden perspektívanélküliségével együtt.

A bürokratikus szabotázs folytatódik akkor is, ha esetleg sikerül megszerezni a házkezelőségi és tulajdonosi igazolásokat, és került lakás/szoba. 2015 óta ugyanis Berlinben nem lehet bemenni csak úgy a hivatalba, hanem online időpontot kell kérni. Már maga az időpontfoglalás is hosszú procedúra, mert az internetes oldal többnyire nem elérhető és legtöbbször nincs szabad időpont, sok időt kell a gép előtt tölteni. Aztán, ha sikerült belépni és időpontot foglalni, az az időpont átlagban 2-3 hónap múlva van.

Európa iparilag legfejlettebb országának fővárosában egy egyszerű lakcímbejelentést elintézni több hónap.

Mindenkinek, nemcsak a bevándorlóknak, jöjjenek akárhonnan – hanem a németeknek is. A legendásan jól szervezett, precíz, hatékony, stb. németek ezt most valamiért így csinálják.

Sokan a Scholz-kormány egyik válságtüneteként emlegetik fel, hogy mennyire elmaradott Németországban a digitalizáció, hogy a „németek elaludtak”. Nekem lenne egy másik tippen arra, hogy ennek, legalábbis a hivatali ügyintézésben, mi a gyökere. Gördülékeny, digitalizált ügyintézés mellett nehezebb, illetve lehetetlen bürokratikusan szabotálni a bevándorlást. Ugyanitt megemlíthető az is, hogy az e-recepteket az egészségügyben még csak most tervezik bevezetni – ez még Magyarországhoz képest is lemaradás.

Az Unión kívülről érkezve ezeket a bürokratikus procedúrákat abszolválni, integrálódni, asszimilálódni, munkába állni, saját otthonban családi életet élni… nehéz. Sokan ragadtak a menekültszállásokon.

Németországot éppúgy nem lehet megérteni a képmutatás nélkül, mint Magyarországot a mutyi nélkül.

S a migráció kérdéséhez jön még a Pegida^[1], de legfőképpen az AfD, amely a szövetségi kormányzati szerepvállalástól egyelőre, úgy tűnik, még távol tartható. Scholz hirtelen, kissé kétségbeesett teljes határzárlata viszont nyilvánvalóan az AfD thüringiai, szászországi és brandenburgi tartományi választási eredményeire adott, Merkel döntéshozási üteméhez hasonlítható spontán reakció. Az AfD pedig alapvetően a bevándorlásellenességre épül (persze van buzizás is, stb.).

2. Energiapolitika

Merkel szélkakas-politikusi döntése volt az is, amikor kijelentette, hogy Németország lejön az atomenergiáról. A Zöldek éppen jól teljesítettek a közvéleménykutatásokban, át kellett venni a témájukat. A különböző német atomerőművek leállítása után, ha a megújulókból, vagy máshonnan nem volt épp elég áram, Merkel vidáman vásárolt a francia atomerőművektől. Nem arról volt tehát szó, hogy lett volna kidolgozott koncepció, főleg nem meglévő/épülő energetikai infrastruktúra, ami ezt az energiapolitikai lépést realizálhatta volna – napi pártpolitikává silányult a kérdés.

De ott volt az ipar számára az olcsó orosz gáz, az euró a német és a holland gazdaság erejéhez képest túl gyenge volt, a többi eurozóna ország gazdasági erejéhez képest túl erős, így Merkel alatt dübörgött az exportipar, s ha a gazdaság jól teljesít, szőnyeg alá lehet söpörni a problémákat. Nagy Attila Tibor úgy fogalmaz, hogy „Merkel 16 éve maga volt a »Stillstand« […] amikor áll a dolog, és egyfajta szélcsend van.” A Merkel-kormányokat Wolfgang Streeck találó megjegyzése alapján úgy kell felfogni, mint a német exportipar végrehajtó-bizottságát, a Muttinak ez számított, őt ez tartotta hatalomban, más nem.

Aztán a 2014 óta tartó, és Merkel által a gazdasági érdekek alá rendelt orosz-ukrán konfliktus 2022 februárjában, Scholz alatt immár súlyosan eszkalálódott. Sz. Bíró Zoltán említi, hogy „2014-ben, amikor sor kerül a Krím annektálására […] nyáron Ausztráliában tartják a G20-as csúcstalálkozót, és Merkel több mint két órát tárgyal külön Putyinnal. Kijön a tárgyalás után Merkel, és azt mondja, hogy Putyin Úr egy más világban él. […] Ennek ellenére a német gázimport 30 milliárd köbméter volt 2013-ban, majd 2022-re fölment 58 milliárdra.”  A jelenlegi kancellár függetleníteni akarja Németországot az orosz energiahordozóktól, de ez rengeteg pénz.

Scholznak azonban nem volt akkora mozgástere a lavírozásra az energetikában, mint Merkelnek. A nyugati szövetségi rendszerek Washington vezetésével Oroszország elleni szankciós politikába kezdtek, amelybe beleállt a német kormány is, ráadásul az amerikaiaktól is vásároltak LNG-t. Az olcsó orosz gáz nem is a lakossági, hanem az ipari fogyasztásban rendkívül fontos, amelyet természetesen ki lehet váltani LNG-vel, de az drágább, és annak az infrastruktúráját még részben ki kell építeni. Mészáros R. Tamás 2022-ben értekezett arról, hogy „Az olcsó orosz gáz hiánya lehet az utolsó szög a német gazdasági modell koporsójában.”

Arra, hogy ezek mennyire aktuális problémák 2024-ben is, szerintem a legékesebb bizonyíték Sahra Wagenknecht színrelépése és kezdeti sikerei, aki az energiapolitikában egyértelműen az olcsó orosz gáz mellett tette le a voksát, és nem véletlenül a migráció a másik nagy témája. Az »olcsó orosz gáz, akár az amerikaiakkal való konfrontáció árán is« versus »drága LNG az orosz függés megszüntetésére, illetve elvi okokból, a háború miatt«  még nem lejátszott meccs Németországban és várhatóan az egyik legnagyobb politikai vita lesz.

Gyűlnek a rég’ megoldatlan problémák

A migráció és az energiapolitika mellett régi érv az is, hogy a német gazdaság gerincét adó export, az ipari versenyképesség már nem biztosított napjainkban. Merkel nem fektetett gazdaságpolitikájában kellő hangsúlyt az innovációra. Napjainkban az innovációt nagyrészt a szolgáltatások, valamint olyan csúcstechnológiai szektorok hajtják, amelyekben a németek le vannak maradva. Ilyenek a chipgyártás, a mesterséges intelligencia, vagy a robotika. Mindeközben a kevésbé innovatív területeken az olcsóbb kínai konkurencia is kezd a németek fejére nőni a világpiacon.

Berlinből nem tudnak érdemben befolyásolni egy Trumppal (újra)kezdődő amerikai-kínai kereskedelmi háborút, ami az ellátási láncokra komoly hatással lehet, itt a gépgyártásban használt chipek a legfontosabbak (a német kormánykoalíció közvetlenül Trump győzelme utáni napon esett szét).

Felhánytorgathatók rég megoldatlan alkotmányjogi problémák is: sokak szerint például elavult az „adósságfék„ intézménye, ami fejlődési, versenyképességi problémákat okoz. De ide tartozik az állandó vitatéma – a tartományi és a szövetségi szint közötti kompetenciák kérdése is.

Kormányválság(ok)

A lavírozás, úgy tűnik, nem menedzselhető tovább. Valós megoldásokat kell adni eddig szőnyeg alá söpört problémákra, ami a lavírozás helyett karakteres politikát igényel (ilyet Helmut Kohl óta nem látott Németország). Az előrehozott választások után Friedrich Merz lesz a kancellár, kérdés csak az, hogy lesz-e abszolút többség mögötte, vagy koalícióra kényszerül. Őt sokan alkalmasnak tartják arra, hogy karakteres kancellár legyen, sokan nem. Erről a karakterességről sokat elmond az, hogy Merz egyik legszorosabb szövetségese az Allianz elnök-vezérigazgatója, Oliver Bäte. Róla azt szokták mondani, tőle jobbra már nincs semmi, legfeljebb csak a szakadék… Arra a kérdésre, hogy igazságos-e az, hogy egy müncheni Allianz-alkalmazott nem engedhet meg magának saját lakást, Bäte azt találta válaszolni, hogy az „igazságosság neki csak egy marxista fogalom”.

Baloldali életképes/kormányképes alternatíva a látóhatáron sincs.

A német társadalomban azonban van baloldali igény (értve ezalatt a népképviseletet). Ez ma leginkább háborúellenességben nyilvánul meg – vagyis a tőke saját törvényei szerinti korlátlan uralmának elutasításában, ami önmagában legfőbb oka korunk háborúinak. Az orosz-ukrán háborúban sokan tőkés csoportok háborúját látják. Vannak itt több tízezres tüntetések, megmozdulások, amelyek élére azonban még senki sem tudott igazán állni (eddig talán Wagenknecht használta ki legjobban a maga javára), és keverednek szamárságok is a humánus gondolatok közé (a Hamász azonosítása a palesztin néppel, Wagenknecht bevándorlásellenes populizmusa, zsigeri ruszofóbia, stb.).

Németországban nagy hagyománya van a munkásmozgalomnak, a baloldalnak – Rosa Luxemburg, Karl Liebknecht, Herbert Marcuse és társaik… Érezhető a feszültség, amely remélhetőleg gondolatot és tettet szül.