Nem túlzás azt állítani, hogy az Aszad-dinasztia bukása legalább olyan hatással lehet a térség egyensúlyára és politikai helyzetére, mint amilyen a berlini fal leomlása volt Európára. A 14 éve kezdődött konfliktus, az arab tavasz utolsó maradványa, ami felkeléssel, háborúval, majd az ország kvázi szétszakadásával járt, talán a végéhez közeledik. De hogyan tűnt el alig több mint egy hét alatt a rendszer, ami túlélte a világ leggazdagabb országainak összehangolt támadását, és többször is kilátástalan helyzetekből vakarta ki magát? Tizenkét nap, amely megrengette a Közel-Keletet.

A gyakorlatilag dzsihádista enklávéként működő, Szíria észak-nyugati részén lévő Idlib kormányzóságból egészen elképesztő gyorsasággal, mindössze 12 nap alatt, komolyabb problémák nélkül sétált be Abu Mohamed al-Goláni az ország fővárosába, Damaszkuszba. A Hajat Tahrir as-Sám (HTS) fegyveres iszlamista csoport vezetője, egykor az ISIS szíriai irányítója, hűségesküjének megszegése után az al-Kaida helyi leányvállalatának, az al-Núszra frontnak élén szerzett hírnevet magának.

A HTS évek óta a legprofibban menedzselt felkelő csoport az Aszad elnök megbuktatásáért küzdő szíriai polgárháborúban, de arra senki nem látott sok esélyt, hogy Idlibből kilépve bárhol is szívesen fogadják őket.

Sőt, idén tavasszal korábban teljesen elképzelhetetlen tüntetések törtek ki a régió városaiban, ahol Goláni lemondását és a bebörtönzöttek szabadon engedését követelték; a HTS vezetője brutális biztonsági csapatával verette le a megmozdulásokat. Ezt lehetett akár a gyengeség jeleként is értékelni, de közben a kormány is folyamatosan tüntetéseket kényszerült feloszlatni az ország déli, drúzok lakta Szuvajdá városában.

A nagy kérdés az, hogy a teljesen beszorított lázadó csoportok hogyan tudták ilyen egyszerűen elfoglalni az ország nagy részét? Hiszen Bassár el-Aszad nemcsak konszolidálta hatalmát, de tavaly óta ismét teljes értékű tagja lett az Arab Ligának, kibékült az egykoron az eltávolítására dollármilliókat költő öböl menti monarchiák nagy részével is. A török-szír közeledés folyamatos volt, a török államfő, Recep Tayyip Erdoğan többször is, nyilvánosan elmondta, hogy szívesen találkozna Aszaddal, hogy rendezni tudják a kapcsolatukat, ami Erdoğannak persze leginkább azért lett volna fontos, hogy a szír menekülteket minél előbb haza küldhesse, megnyugtatva ezzel nacionalista tömegbázisát.

Ebből azonban végül nem lett semmi, Aszad a török csapatok kivonulását tette meg feltételként, amire nem volt valós esély, ugyanis Erdoğan Szíriába való bevonulásának legitimációját saját ellensége, a Kurd Munkapárt (PKK) helyi csoportja, a YPG adta. Aszad ezt folyamatosan úgy használta ki, hogy néha kicsit a kurdok felé nyitott, néha pedig a törökök felé, ezzel is nyomatékosítva, hogy ő a garancia mindkét fél számára a másik kordában tartásához. Ugyanezt a játékot űzte két legfontosabb partnerével is: Irán és Oroszország is folyamatosan azon versenyzett, ki tud jobban helyezkedni Szíriában, ahol megint csak a 24 éve az országot vezető politikus volt a biztos pont.

Az állami haderő, a Szíriai Arab Hadsereg a háború során gyakorlatilag hasznavehetetlen volt, ezért volt szüksége Aszadnak az Irán által szponzorált Hezbollah mellett különböző iraki és iráni síita milíciák támogatására is. Majd amikor úgy tűnt, hogy ez sem elég, akkor Vlagyimir Putyin dobott mentőövet, és az orosz hadsereg támogatásával a korábban említett csoportok is szép sikereket tudtak elérni: szépen lassan visszafoglalták a korábban lázadók és dzsihádista csoportok kezére került területeket.

Az idlibi fronton az elmúlt négy évben nem történt kvázi semmilyen mozgás, Oroszország viszont közben megtámadta Ukrajnát, ezért sokkal kisebb figyelme maradt legfontosabb közel-keleti szövetségesére. Aszad ugyan szívesen visszafoglalta volna Idlibet, de masszív orosz katonai és diplomáciai támogatás nélkül ez lehetetlen volt, az ukrajnai konfliktus pedig más tekintetben is nyomást helyezett Moszkvára, így Aszadnak nem volt elég mozgástere lépni.

További problémát jelentett, hogy Szíria a legkomolyabb gazdasági szankciók alatt kényszerült túlélni, és egyáltalán nem látszott, hogyan lehetne ebből a helyzetből kilépni. Az iráni atomalkut Joe Biden megválasztása után sem sikerült helyreállítani, így Iránnak sem volt extra erőforrása, hogy komolyabban segítse Szíriát. Teheránnak jórészt azért volt fontos a szekuláris szír rezsim, mert az ország lakosságának több mint 80%-át alkotó szunnita muszlimok esetleges hatalomátvétele elvághatja legfontosabb partnerétől, az iszlám másik nagy irányzatát képviselő, síita Hezbollahtól.

Ez különösen fontossá vált 2023. október 7-e után, ugyanis a Gázával szolidaritást vállaló libanoni szervezet folyamatosan lőtte Izrael északi részét, aminek következményeként nemcsak több mint 67 ezer embernek kellett elhagynia az otthonát, de Izrael is egyre radikálisabb lépésekre szánta el magát. A helyzet idén tavasztól kezdett forrósodni, a damaszkuszi iráni nagykövetség izraeli bombázásával áprilisban, amelynek során sikerült likvidálni az iráni elithadtest, a Forradalmi Gárda egyik vezető parancsnokát, Mohamed Reza Zahedit, 15 másik személlyel egyetemben. Nagykövetségek és konzulátusok egyébként teljeskörű diplomáciai védelmet élveznek, azaz Izrael szándékosan kockáztatta, vagy provokálta a helyzet eszkalációját. Hogy miért állt ez érdekében, arra több teória is van, de a szélsőségesekkel megpakolt Netanjahu kormánynak létérdekévé vált, hogy Iránt és a Hezbollahot bevonja a háborúba.

Izrael aztán július 31-én már két komolyabb támadást is végrehajtott: Bejrútban megölték a Hezbollah egyik legfontosabb vezetőjét, Fuad Shukrt, míg Teheránban a Hamász politikai vezetőjét, Iszmail Hanijét sikerült pokolgéppel felrobbantani. Majd lefejezték a Hezbollah teljes vezérkarát, és a csipogós robbantások után, szeptember 27-én a szervezetet több mint három évtizede irányító Haszan Naszrallaht is meggyilkolták. Azt a Naszrallaht, aki nemcsak a Hezbollah, de így utólag már egyértelműen az egész Ellenállás tengelyének (Axis of Resistance – AoR) a legfontosabb embere is volt. A „Tengely” a gyakorlatban az Irán által létrehozott koalíció, amelynek tagja a baráti Szíria, és a különböző síita milíciák, köztük a libanoni Hezbollah, a jemeni húszik és a számos iraki paramilitáris egység. Naszrallah kiesésével gyakorlatilag eróziónak indult az iráni befolyás a Közel-Keleten.

Izrael bevonult Libanon déli részére, hogy megpróbálja legyőzni a vezérkar nélkül maradt Hezbollaht, de mivel a csoport a 2006-os háború óta erre készült erőforrásokkal és technikával, minimális sikereket tudott csak elérni északi szomszédja területén az izraeli hadsereg (IDF). Majd következett Naszrallah utódainak likvidálása, és ami a korábbi akciók, így a csipogós támadások kapcsán is felmerült, egyre egyértelműbbé vált: a Hezbollahban magas szinten elhelyezett tégla van.

Mindennek hatására Aszad egyre inkább eltávolodott a Tengelytől. Az alavita dinasztia sarja már 2012 óta nem bízott a Hamászban, ugyanis a Muszlim Testvériség ideológiája mentén szerveződő palesztin csoport a szíriai konfliktusban az ellene fellépő iszlamista csoportok mellé állt, nyilván az ideológiai kötelék miatt. Bár a kapcsolatok a Hamásszal az elmúlt két évben javultak, Aszad gyakorlatilag néma maradt a tavaly október 7-ei terrorakció nyomában indult gázai háború kapcsán. Izraelre persze továbbra is ellenségként tekintett, de ez inkább Iránnak szólt, aki folyamatosan lépéskényszerbe került, hogy válaszoljon Izrael támadásaira, elkerülve a gyengeség látszatát. Közben Szíriában is fontos iráni érdekeltségeket, fegyverraktárakat lőtt ki Izrael, ami a teheráni vezetést egyre inkább nyugtalanította. Egy csoportot küldtek Szíriába, akik megállapították, hogy a katonai célpontokról az információkat a szíriai oldalról szivárogtatták ki, ami tovább gyengítette Teherán biztonságérzetét.

Aszad közben egyre jobb kapcsolatot kezdett ápolni régi ellenségeivel, a gazdag szunnita monarchiákkal, akik már biztosak voltak abban, hogy Aszad marad, és Szíriát így próbálták meg a síita Irántól távol tartani. Az iráni-szír szövetség egyidős az iráni iszlám forradalommal, így a monarchiák abban azért komolyabban nem reménykedtek, hogy sikerülhet a kapcsolatot tönkretenni. Teheránban jól emlékeznek, hogy a Háfez el-Aszad, Bassár apja vezette Szíria volt az egyetlen arab állam, amelyik kiállt mellette az iraki-iráni háborúban. Ahogy Bassár sem feledheti, hogy Hámenei ajatollah és Naszrallah nélkül legkésőbb 2012-ben eltávolították volna a hatalomból.

Hámenei, Irán legfelsőbb vezetője június 10-én személyesen is figyelmeztette Aszadot, hogy hatalma veszélyben van, de a szír elnök az egyre javuló kapcsolatai miatt ezt figyelmen kívül hagyta. Az irániak állítólag többször kérték Aszadot, hogy nyisson egy új frontot Izrael ellen, nem kell semmi komolyat csinálnia, csak foglalja le egy kicsit az IDF-et, de Aszad itt már valószínű úgy érezte, hogy a Tengely egy süllyedő hajó, és azt is tudhatta, hogy a szír hadsereg úgysem tudná állni a sarat. Állítólag tárgyalások is zajlottak az Egyesült Arab Emirátusok és az USA között, hogy feloldják a Szíria elleni szankciókat, ha cserébe Aszad megszakítja teljesen a kapcsolatait Teheránnal.

Hámenei végül Ali Larijani különleges megbízottat küldte Bejrútba és Damaszkuszba november közepén. Bejrútban a Hezbollah új vezetőivel közölte az ajatollah álláspontját és az Izraellel kötendő tűzszünet iráni jóváhagyását. Damaszkuszba érkezve pedig jelezte Aszadnak, hogy az iráni hírszerzés biztos abban, hogy Idlibben valami készülődik, és kérte, hogy további milíciákat és a Forradalmi Gárda tanácsadókat küldhessen át Szíriába. Aszad azonban épp azon dolgozott, hogy minél kevesebb iráni zavarja a szíriai összképet új barátai előtt. A Forradalmi Gárda egyébként többször panaszkodott neki, hogy a szír hadsereg akadályozza őket a mozgásban és a síita vallási helyek felkeresésében, ami egyre rontotta a kapcsolatokat.

Mivel az irániak biztosak voltak abban, hogy valami készülődik Idlibben, megkérdezték a törököket is, akik biztosították őket, hogy a HTS nem készül semmire.

Eközben pedig zajlott a készülődés.

A cél azonban nem az ország felszabadítása volt. A HTS és a Törökország által támogatott fegyveres csoportok koalíciója, a Szír Nemzeti Hadsereg (SNA) arra törekedtek, hogy egy nagyobb szeletet ki tudjanak vágni az Idlibtől észak-keletre fekvő, szomszédos Aleppóból,  hogy jobban tudják védeni a kis enklávét a légierő bombatámadásaitól. Törökországnak több oka is volt rá, hogy jóváhagyja a hadműveletet. Először is, Aszad sosem mutatott komolyabb szándékot a megbékélésre és az esetleges normalizációra; másodszor, Erdoğan úgy kalkulálhatott, hogy Trump érkezése előtt jobb alkupozícióba kerülhet, és nyomást gyakorolhat annak érdekében, hogy Washington végre tényleg vonja ki a kurdokat támogató amerikai kontingest Szíria északkeleti részéből, ahogyan azt régóta hangoztatta.

Ezenkívül fontos szempont volt a szír hadsereg szárazföldi erőinek leromlott állapota, az Izraelnek köszönhetően jelentősen meggyengült Hezbollah és Forradalmi Gárda is. Erdoğan azt is jól látta, hogy Aszad javuló kapcsolatai a szaúdiakkal és az emirátusokkal a Trump kormányzat alatt vélhetően a szankciók enyhítését eredményezhetik majd, ezért Aszadnak óvatosnak kellene lenni azzal kapcsolatosan, hogy mennyire lép fel brutálisan egy offenzívával szemben, ha egyáltalán képes lenne ilyesmire.

Aztán amikor november 29-én a HTS dzsihádistái megérkeztek Aleppóba, gyakorlatilag nem volt senki, akivel harcba szálljanak.

Ebben vélhetően nagy szerepet játszott, hogy a városban felépült egy jól működő alvósejt-hálózat, ami már korábban is be tudott szivárogni magas szintű tárgyalásokra, ahol több tisztet is sikerült az elmúlt időkben likvidálni. A hadsereg ott találta magát az elmúlt éveket felkészüléssel töltő, profi felszereléssel érkező több tízezer dzsihádistával szemben, és szimplán futásnak eredt, mert nem volt miért vagy kiért harcolni.

Amikor 2016-ban Aleppót visszafoglalták, az egy világos cél jegyében történt, a radikális csoportoknak a városból történő kiűzéséért, a háború előtti helyzet visszaállításáért. Mindebből semmi sem valósult meg. A konzervatív szunnita Aleppóban síita csoportok jelentek meg, kiváltva a lakosság ellenérzését. A szír hadsereg közben gyakorlatilag visszatért a háború előtt alkalmazott maffia módszerekhez, és ismét a lakosság zaklatásából, védelmi pénzekből, fenyegetésből és az egész Közel-Keletre kiterjedő kábítószer bizniszből tartotta fenn magát.

Így, amikor az iszlamisták megérkeztek, figyelembe véve, hogy a Hezbollah épp elfoglalt volt, az oroszok sok százezer katonát vesztettek Ukrajnában, illetve az iráni csoportok távollétében, Aleppó biztonsági szervei és a hadsereg is gyorsan visszavonulót fújt. Hama városánál a 25. divízió, a legendás Szuheil Haszán (becenevén Tigris) vezetésével megpróbálta feltartóztatni a dél felé tartó csapatokat. Hamát két napig tartották, aztán ismét a visszavonulást választották, ezúttal Homsz városáig.

Az elsőre is látszott, hogy Homsz lesz a döntő ütközet, ugyanis mind stratégiai, mint szimbolikus szempontból ez a legfontosabb térség. Damaszkuszból a tengerparton élő, Aszadhoz lojális alavita kisebbség Homszon keresztül érhető el, míg az Iránból Libanonba tartó fegyverszállítás is ezen a vidéken zajlik elsősorban. Szimbolikus jelentősége pedig abban rejlik, hogy Homsz volt a forradalom fővárosa, elvesztése anno komoly ütést mért a baaszista rendszer megdöntéséért küzdőkre.

Végül a sorsdöntő ütközet helyett december 6-án a kormánycsapatok a főváros Damaszkusz és Lattakia irányába is elkezdtek visszavonulni, majd ennek hatására a keleti és déli országrészből is elkezdték a csapatokat visszavonni ebbe a térségbe. Ez némileg hasonló manővernek tűnt, mint a háború elején, amikor Aszad a stratégiailag fontos területekre kezdte átirányítani csapatait, de most úgy látszott, hogy a hadsereg egyáltalán nem tervez harcolni. A keleti területeket átadták a kurdoknak, a déli területeken az elvileg a kormánnyal kibékült lázadó csapatok leszerelték a katonákat, akik közül sokan át is álltak.

Mivel a hadsereg alavita tisztjeinek nagyrésze a tengerpart irányába – tehát hazafelé – tartott, két teória volt érvényben. Az első szerint a szír állami erők annyira megfogyatkoztak, hogy minden egységüket összevonják Damaszkusz környékére, és ott próbálnak majd végső csapást mérni a dzsihádistákra, akik az autópálya mentén jöttek dél felé. Aszad-párti elemzők azt várták, hogy az észak felől érkező HTS-t egy ostromgyűrűbe zárják: délen, a Damaszkuszba az ország minden részéről odavezényelt hadsereg hoz létre egy frontot, míg a tengerpartra húzódott erők kis késéssel észak felől fogják segíteni a bekerítést.

A másik opció akkor kezdett keringeni, amikor Homsz feladása után Irán elkezdte a Forradalmi Gárda csapatait, illetve a damaszkuszi nagykövetség dolgozóit hazarendelni. Aztán december 7-e este már gyakorlatilag versenyfutás kezdődött a déli lázadók és az észak felől érkező dzsihádisták között, hogy ki ér előbb Damaszkuszba. Éjjel 2 körül jelentek meg az első videók arról, hogy a fővárosban a katonák már fegyverek nélkül, futólépésben közlekednek, vagy épp az utcán öltöznek át utcai viseletbe.

Hajnalra a város felszabadult, azt majd a történelem eldönti, hogy ezzel egyidejűleg el is esett-e.

Szíria, úgy tűnik, tanult az iraki és líbiai esetekből, és egyelőre nem hogy nem fenyegeti a kormány tagjait a HTS, de az intézmények a helyükön is maradnak, amíg egy átmeneti testület át nem veszi az irányítást. A kaotikus jeleneteket persze nem lehetett elkerülni, a lázadók úton Damaszkusz felé megnyitották a börtönöket, ahonnan rengeteg, akár több évtizede eltűnt ember került elő. Volt, aki azt sem tudta, hogy Háfez el-Aszad meghalt, míg volt olyan rab, aki azt hitte, hogy Szaddám Husszein szabadította fel Szíriát. Megindult a masszív fosztogatás is, ami az idősebbeket Bagdad 2003-as megszállására emlékeztethette.

Az Aszad-kormány ugyan direkt módon nem támogatta a szír dzsihádisták Irakba történő mozgását Szaddám bukása után, de valamennnyire szemet hunyt felette. Ezért is lehetséges, hogy most az egyik ilyen szír dzsihádista, Abu Mohamed al-Goláni, ISIS- és al-Kaida múlttal, rengeteg harci tapasztalattal, a civilizációnk legrégebbi városából irányíthatja Szíriát. Egyelőre ő is, ahogy csapata is nemzetközi terroristaként vannak számon tartva, ami vélhetően nem fogja segíteni az ország stabilizációját.

A hatalomátvétel napján az Egyesült Államok már 75 légicsapást mért Szíriára, miközben Benjamin Netanjahu miniszterelnök bejelentette, hogy izraeli csapatok szállják meg a Golán-fennsík több pontját, ugyanis a baaszista rendszer bukásával megszűnt az Izrael és Szíria közötti pufferzónát meghatározó tűzszüneti megállapodás. Izrael vélhetően ezt a területet akarja majd tárgyalási alapként használni annak érdekében, hogy az új rezsim békét kössön Tel-Avivval. Amire vélhetően rá is fog kényszerülni, ugyanis Izrael azonnal megkezdte Szíria demilitarizálását. Már a felszabadulást követő 1-2 napban masszívan bombázta az ország légvédelmi rendszereit, repülőgépeit és tengerészeti bázisait.

Jelenleg a nagyon sokszereplős konfliktus két csoportra redukálódott: az ország nyugati részét uraló dzsihádista erőkre, illetve a keleti, az USA támogatását élvező kurdok által irányított területre. Vélhetően Trump beiktatásával a kurdok nehéz helyzetbe fognak kerülni, de az iszlamisták már Damaszkusz felszabadítása után megkezdték a harcot keleten. Egyelőre a tengerparton élő alaviták Goláni retorikája alapján nincsenek veszélyben, és a HTS amnesztiát hirdetett a Szíriai Arab Hadsereg katonái számára.

A hatalmától megfosztott elnök és családja közben nyomtalanul eltűnt, de december 8-án, vasárnap este orosz hírügynökségek közölték, hogy családjával Moszkvába érkezett. Ironikus módon talán Bassár el-Aszad lehet az utolsó, Európába érkezett szíriai menekült.