A polgárháború négy éve tartó viszonylagos nyugalmi fázisa után újra nagyszabású hadműveletek zajlanak Szíriában. Miközben első ránézésre helyi konfliktusnak tűnhet, az egyik oldalon Oroszország és Irán, a másikon Törökország mérheti össze erőit, és a nagyhatalmi ütközések miatt a következő amerikai kormányzatot is jelentős kihívások elé állíthatja a kiújult harc.

Mindezeken túl a térség szinte egyetlen szekuláris és demokratikus államképződményének, a kurd többségű északkeleti részeknek a sorsa is eldőlhet.

Mi történik Észak-Szíriában jelenleg?

November 27-én Északnyugat-Szíria iszlamista lázadó frakciói általános támadást intéztek a szír kormányerők ellen, és különösebb katonai nehézségek nélkül vonultak be Aleppó belvárosába napokon belül, miután több ponton áttörték az Aszad-rezsim hadseregének vonalait.

A szír kormányerők nyolc éve szorították be a polgárháborús környezetben megerősödő, főként szélsőséges iszlamista milíciákat tömörítő Hajjat Tahrir Al-Sam (HTS) elődjének harcosait az északnyugati Idlib tartományba, amivel a 2011-ben kitört, elsősorban az iszlamista és kormánypárti erők közti polgárháború nyugvópontra jutott. Az Idlibben és attól északkeletre tevékenykedő milíciák (a HTS mellett a kifejezetten török külpolitikai érdekeket elősegítő zsoldosok) a török hadsereg védernyője alatt relatív biztonságban szerveződhettek mindeddig, míg a szír kormányerőket az helyben állomásoztatott orosz katonai alakulatok és légierő, illetve az Irán által támogatott különféle milíciák segítették.

Utóbbiak azonban egyrészt az ukrajnai háború, másrészt a jelenleg is zajló Izrael-Hezbollah háború miatt jelentősen meggyengülhettek, és ezt kihasználva törtek ki a mindeddig enklávéjukba szorított iszlamista erők. Míg Oroszország a tervek ellenére elhúzódó, és jelentős véráldozattal járó ukrajnai hadműveleteihez volt kénytelen átvezényelni a térségben állomásoztatott erői egy részét, a teheráni rezsim helyi milíciáinak egy része a gázai háborúból terebélyesedő fegyveres konfliktus miatt vannak lekötve.

Mindez elegendő volt a HTS-nek és a vele szövetséges milíciáknak a támadó hadművelet első napjaiban a gyors áttörésekre, és Aleppó nagyvárosa legnagyobb részének elfoglalására. Kérdés azonban, hogy a támadás lendülete és az utánpótlás meddig tart ki. A szárazföldön jelenleg a kurdok lakta területeket védő, és a különböző dzsihadista frakciók jelentette fenyegetésekre mindeddig egyedüliként reagáló Szíriai Demokratikus Erők (SDF) szerveztek komolyabb ellenállást. A többségében kurdok lakta Észak- és Kelet-Szíriai Autonóm Adminisztráció (AANES) a támadást követő napokban jelentős erőket csoportosított át a szír kormányerőktől elhagyott aleppói, illetve a várostól északra fekvő, szintén jelentős részben kurdok lakta települések védelmére. Az SDF alakulatai így viszont mára be vannak kerítve Aleppóban, illetve két kisebb területen.

Mindeközben Szíria kormánya egyrészt elismerte vereségét a nyitó ütközetben, másrészt bejelentette, hogy ellentámadásra készül.

A konkrét katonai műveletek ugyan még igen mérsékelten kezdődtek csak meg az iszlamista lázadók alakulatai ellen, Idlib tartományt, tehát a lázadók hazai régióját viszont már napok óta intenzív bombázásnak vetették alá a szír és orosz harci repülőgépek. Utóbbi lépés – felvetve súlyos háborús bűncselekmények gyanúját – leginkább a további menekülteket fogadni nem képes Törökország irányába fejt ki komoly nyomást.

Hogyan alakult ki a jelenlegi helyzet?

Ahhoz, hogy jobban megértsük, mi zajlik jelenleg Szíriában, érdemes röviden sorra venni, hogy mi minden történt 2011-12, vagyis a szíriai polgárháború kitörése óta. Az „Arab tavasz” néven elhíresült lázadás-sorozat szíriai epizódjában az országot 1971 óta uraló Aszad-dinasztia diktatúrája ellen keltek fel szíria népei. Bár Aszad maga az ország alawita vallási-etnikai kisebbségéhez tartozik, diktatórikus rezsimje nélkülözi a vallási jelleget, összességében szekuláris a szunnita többségű országban. A lázongások nagyon gyorsan polgárháborúba torkolltak, a kezdeti, demokratikus követelések körüli küzdelem helyét pedig egyre inkább átvette a felekezeti jellegű háború. Az azóta is (bár jelentősen megváltozott tartalommal és körülmények között) zajló harc három főbb fázisra bontható:

1. 2011-2015 – Az általános felkelés fázisa

Az Egyesült Államok és az Öböl-monarchiák hol közvetlen, hol közvetett támogatásával a különböző felkelő csoportok jelentős győzelmeket arattak, elfoglalva Rakka és Idlib nagyvárosait.

2. 2014-2017 – Az ISIS-fázis

Az iraki háború okozta általános instabilitást kihasználva felemelkedő szélsőséges iszlamista terrorszervezet, az ISIS a szíriai összeomlás miatt könnyen megvetette a lábát az országban, és jelentős területeket hasított ki belőle, fővárosának a korábban felkelő-kézen lévő Rakkát téve meg. A kezdeti előrenyomulásukat a kurd Népvédelmi Egységek (YPG) állították meg Kobaninál, majd az ő vezetésükkel sikerült legyőzni a terrorszervezetet Rakka 2017-es felszabadításával.

Fontos fejlemény, hogy az ISIS elleni széles nemzetközi koalíció örvén az országba több külső hatalom, így az USA és Oroszország is jelentős mennyiségű katonát és hadianyagot irányított, előbbi elsősorban a kurd milíciákat, utóbbi a kormányerőket támogatva. Időközben Aleppót évekig ostromolták a kormányerők, végül orosz-irán segítséggel, súlyos harcok árán sikerült visszafoglalniuk a felkelőktől.

3. A négy részre szakadt ország fázisa

A sikeres ISIS elleni hadműveletekkel a saját állammal nem rendelkező kurdok vezetésével Szíria északkeleti részén relatíve stabil autonóm terület alakult meg, mai nevén a fentebb említett AANES. A népállam kifejezetten nem etnikai alapon, minden vallási hovatartozást tiszteletben tartva működik, közvetlen demokratikus eszközökkel irányítva a térség lakóinak ügyeit.

Az oroszok és az irániak segítségével Aszad stabilizálta uralmát Szíria központi részein. Az időközben iszlamista frakciókra zsugorodott lázadók az északnyugati Idlib tartományba szorultak vissza, míg a Törökország érdekeit képviselő, szintén iszlamista milíciák az északi, kurdok lakta régiókból hasítottak ki maguknak Ankara segítségével két nagyobb területet.

2020-ban Törökország és Oroszország egyetértésével tűzszünet jött létre, amely Idlib környékére tömörítette a lázadókat. Ebből az enklávéból törtek ki most a HTS vezetésével az iszlamisták.

Mit keres ott Irán, Törökország, Oroszország és Amerika? Nagyhatalmi játszmák és helyi áldozatok

Törökország akkor lépett színre a szíriai polgárháborúban, amikor az ISIS elleni koalíció győzött. A török rezsim a térség kurd kisebbségeinek összefogását, esetleges megerősödését akarja akadályozni, mivel ettől látja biztosítottnak saját belpolitikai stabilitását. Miután az SDF-vezette erők Rakka felszabadításával gyakorlatilag véget vetettek a kalifátus-kísérletnek, Ankara elérkezettnek látta az időt arra, hogy kiszorítsa a határaitól délre autonóm államszervezetet létrehozó kurdokat. A török állam 2018-tól kezdve három nagyobb offenzívát indított a többségében kurdok lakta autonóm adminisztráció ellen, jelentős területeket kihasítva az elvileg Szíriához tartozó országrészből.

Ankara ezután szíriai arab milíciákat vezényelt a térségbe, amelyek komoly atrocitásokat követtek el a helyi lakosság ellen, és megszervezték a megszállt területek máshonnan származó arab lakosokkal való benépesítését.

A török rezsim a kurd többségű (bár demokratikusan működő, és több etnikumot/vallási csoportot tömörítő) AANES-t stratégiai fenyegetésként, míg annak hadseregének legerősebb alakulatát, a kurd Népvédelmi Egységeket egyenesen terrorszervezetként kezeli. A szíriai befolyásának növelése mellett tehát Ankarának az elsődleges célja a szíriai kurd népállam felszámolása, hogy elhessegesse a fenyegetést, amit a törökországi kurdok esetleges felkelése jelentene.

Mindezzel egybecseng a jelenlegi támadó hadműveletek iránya és szervezési struktúrája is. Míg Szíria délebbi, középső részei ellen a korábban az Al-Kaida fiókszervezetként működő Hajjat Tahrir Al-Sam folytat hadműveleteket, az északabbra lévő kurd régiók irányában a Törökország által támogatott „Szíriai Nemzeti Hadsereg” (SNA) alakulatai támadnak.

Irán jelenléte Teherán Izrael-ellenes és regionális befolyást növelő stratégiájával magyarázható. Az ajatollahok rezsimje mind az iraki, mind a szíriai kataklizmát arra használta az utóbbi évtizedben, hogy az általa támogatott siíta Hezbollah és Irán között szárazföldi hidat építhessen, biztosítva milíciái utánpótlását. Bár Teherán meglehetős gyanúval kezeli a szekuláris Aszad-rezsimet, annak harca a szunnita iszlamisták ellen szövetségessé teszi a siíta iszlamista iráni rezsim számára.

Moszkva a hetvenes évek óta stabil szövetségese az Aszad-rezsimnek, stratégiailag a közel-keleti befolyásának növelése miatt, közelebbről pedig a Földközi-tenger partján fekvő katonai kikötők használatának biztosítása végett. Mivel az orosz flotta a régióban sehol máshol nem tud jelentős bázist kiépíteni, elengedhetetlen számára a rezsim stabilitása.

Az Egyesült Államok az ISIS elleni műveletekre való hivatkozással, valójában elsősorban Moszkva és Teherán ellensúlyozására, az Aszad-rezsim elől jelentős kőolaj-készleteket blokkoló AANES megsegítésére tart csapatokat a térségben.

Számukra a fő kihívást a szintén NATO-tag Törökországgal való állandó érdekegyeztetés jelenti, illetve a tény, hogy katonai szerepvállalásukat a térségben egyre nehezebb belföldön legitimálni.

Szíria népei mindeközben egyre nagyobb véráldozatokat szenvednek, és a nagyhatalmak ütközőzónájává degradálódott szír állam még békésebb időszakokban sem képes a legalapvetőbb funkcióit ellátni. Ameddig pedig a nagyhatalmak jelen vannak, és hol az elnyomó Aszad-rezsimet, hol a szélsőséges iszlamista csoportokat a maguk érdekei szerint segítik, a helyi lakosság szenvedése szinte garantált.