Magyarországon igencsak alulkutatott terület a nők elleni erőszak, a probléma valódi méretének felmérését megnehezíti, hogy nem készülnek statisztikák a férfi hozzátartozók által nők ellen elkövetett erőszakról, illetve gyilkosságokról. A rendőrség pedig ritkán kezeli a férfi partner általi erőszakos cselekedeteket kapcsolati erőszakként, így ezzel kapcsolatban is nagyon nehéz információkhoz jutni, ráadásul ennek megállapítása híján nem kell hivatalból nyomozást indítaniuk, vagyis rengeteg áldozat – számos más ok mellett emiatt is – magára marad.

Ezért is rendkívül fontos, hogy tíz év után először jelent meg reprezentatív felmérés a nők elleni erőszak mértékéről Magyarországon november 25-én. Az Európai Alapjogi Ügynökség, az Eurostat és az EIGE megrendelésére készült, 115 ezer nő részvételével a témában a valaha volt legalaposabb európai kutatáshoz ugyan idén nem járult hozzá a magyar kormány, független közvéleménykutatók bevonásával mégis elkészült a magyar adatfelvétel, ami lesújtó eredményeket tár elénk.

Toronymagasan a magyar nők szenvednek el a legnagyobb arányban lelki vagy fizikai erőszakot, fenyegetést és/vagy szexuális erőszakot a partnerüktől. Míg az európai átlag 31,8%, a magyar nők több mint fele, 54,6%-a élt már bántalmazó kapcsolatban

– hívta fel a figyelmet a Patriarchátust Ellenzők Társasága (PATENT).

A nők 31,2%-a szenvedett már el fizikai erőszakot vagy fenyegetést a párkapcsolatán kívül (szemben az európai átlag 13,5%-kal), míg ha ehhez hozzávesszük a szexuális erőszakot is, a magyar nők 49,1%-a érintett (szemben az európai átlag 30,7%-kal).

Mint arra a nőjogi szervezet felhívja a figyelmet, a mostani adatok jelentősen magasabbak a korábbi kutatásoknál – ennek az egyik oka az lehet,  hogy

a legutóbbi reprezentatív adatfelvétel óta eltelt 10 évben a magyar nők sokkal tudatosabbak és informáltabbak lettek az erőszakról és a saját jogaikról: felismerik, hogy amiben élnek, nincs rendben.

A kormány ugyanakkor korántsem követte le az elmúlt tíz évben ezt a tudatosságot:  továbbra is mindent megtesz azért, hogy a magyar nők szenvedését a szőnyeg alá söpörje és bagatellizálja a problémát – emlékeztet a PATENT.

„Józsi nem olyan”

A felmérés a munkahelyi szexuális zaklatásról mint a nők elleni erőszak egyik – szintén keveset tárgyalt – formájáról is közöl adatokat. Ezek alapján minden harmadik nő élt már át szexuális zaklatást a munkahelyén, aminek a 18-29 éves korosztály a leginkább kitett. Az esetek többségében férfi az elkövető: a nők 15,8%-a tapasztalt már szexuális zaklatást egy férfi munkatárstól, 7,4%-uk férfi felettesüktől, 9,3%-uk pedig másik férfitól – például ügyféltől. Magyarország itt is az élmezőnyhöz közel végzett, a magyar nők 40,1 százaléka szenvedett el élete során szexuális zaklatást a munkahelyén.

Amit azonban egyáltalán nem egyszerű jelezni – hívja fel a figyelmet egy másik, magyarországi viszonylatban hiánypótló kutatás. A Friedrich Ebert Stiftung megbízásából dr. Sebestyén Andrea által készített nem reprezentatív felmérés alapján a válaszadók leggyakrabban a szexuális zaklatás három formájával, a nemkívánatos szexuális tartalmú vagy sértő megjegyzésekkel, a nemkívánatos vagy kínos bámulással és a nem kívánt fizikai érintkezéssel, közelséggel találkoznak.

A kutatás kiemeli, „szembetűnő, hogy a munkahelyi szexuális zaklatás rendszerszintű probléma, amely számos iparágban elterjedt, és mélyen gyökerezik az elszámoltathatóságot nélkülöző szervezeti kultúrákban. A vezetés döntő szerepet játszik az olyan szervezeti kultúrák kialakításában és fenntartásában, ahol normalizálódhatnak szexuális természetű határsértések, hiszen felelősségre vonás, ugyanakkor egészséges értékrendet képviselő zászlóvivők nélkül a zaklatással szembeni tolerancia magas. Az áldozatok gyakran informális hálózatokon vagy közvetlen konfrontáción keresztül próbálnak segíteni magukon, ezek a lépések azonban nem helyettesíthetik a hivatalos intézményi válaszokat.”

A munkáltató válasza pedig sok esetben a félrenézés, az áldozat panaszainak érvénytelenítése, túlérzékenynek bélyegzése:

„a Józsi nem olyan. Vagy olyan, de így szeretjük, és nagyon fontos a munkája a rendszerben”

– vázolta dr. Sebestyén Andrea a kutatás hétfői bemutatóján az egyik leggyakoribb reakciótípust.

„És ha a Józsi ilyen, akkor nem őt kéne eltávolítani?”

– tette fel a kérdést Hercegh Mária, a Magyar Szakszervezeti Szövetség Nőtagozatának vezetője, aki maga is találkozott olyan művezetővel, aki minden reggel végig fogdosta a nők fenekét a gyártósor mellett végigsétálva. Mint elmesélte, az érintettek idővel hozzá fordultak segítségért, mert már annyira rosszul érezték magukat a munkahelyükön, hogy nem akartak bemenni, miközben nagy szükségük volt a munkára. Mint arra a kutatás is felhívja a figyelmet, a munkahelyi zaklatás többek közt a teljesítményre és a munkahelyi légkörre, a kollégák közötti kapcsolatokra is rányomja a bélyegét, az áldozat sokszor elkezdi kerülni a munkatársait, nem képes koncentrálni a munkájára.

„Nincs benne a munkaszerződésben, nem része a fizetésnek, hogy tűrni vagyok köteles a Józsi tapogatását, megjegyzéseit”

– szögezte le Hercegh. Szerinte ugyanakkor felismerni sem mindig egyszerű a helyzetet magának az áldozatnak sem: „amikor már kicsúcsosodik valami, kiderül, hogy ez már évek óta így megy, mert így szokott ez lenni”. Szerinte a nőknek is nagyon fontos elmondani egy munkahelyen: ha zavarja valakinek a viselkedése, akkor igenis szólni kell.

Ehhez azonban nem árt, ha megfelelő belső szabályzatok és lehetőleg független szakemberek állnak rendelkezésre, ami egy nagyvállalatnál nagyobb eséllyel valósul meg, mint egy kis- vagy középvállalkozásnál.

„Ezekben a kérdésekben legtöbbször az van, hogy agyonhallgatjuk, próbáljuk eltitkolni, hogy ez ne derüljön ki a gyárról, ne derüljön ki a munkahelyről. Mikor fölgombolyítjuk az ügyet, akkor kiderül, hogy nemcsak ott, nemcsak ő, másutt is, sokkal súlyosabb… Kijön a teljes kép, na, akkor szokott aztán megrémülni a vállalatvezetés, és akkor jön, hogy legyen zöld szám, jön a szabályozás és  sztárügyvéd, aki ezt kivizsgálja.”

Kérdés persze, hogy mindez mennyire látszatintézkedés, tényleg van-e hova fordulnia az áldozatoknak és vannak-e olyan vezetők, akik egyrészt példát mutatnak a saját viselkedésükkel, másrészt az első perctől meghúzzák a határokat.

De az is megesik, hogy hiába készül kiváló szabályozás az ilyen esetek kezelésére egy vállalatnál, azt nem igazán adják a dolgozók tudtára: előfordult például, hogy egy vállalat szabályzatában külön fejezetet szenteltek a szexuális zaklatás kezelésének, de „nem csináltak neki reklámot”.

„Volt egy menedzser, akitől megkérdeztem, hogy miért nem költünk arra, hogy ez a terjedjen, mint a vírus, akkor azt mondta, hogy nehogy már reklámot csináljunk a szexuális zaklatásnak. És akkor elgondolkodtam, hogy most megírtuk a tanulmányt, megrendelték, gyönyörű a szabályozás, és beteszik a fiókba, hogy nehogy a nép megtudja, hogy ezzel élni lehet” – hozta fel újabb példaként saját tapasztalatát Hercegh Mária.

Mint azt dr. Sebestyén Andrea kifejtette, bár a magyar jogszabályok valamennyire képesek kezelni a munkahelyi zaklatást, ezek általában nem irányulnak specifikusan a szexuális zaklatás szankcionálására és a legtöbb esetben érintett nők védelmére. A kutatás ezért konkrét javaslatokat is megfogalmaz, többek közt például a Munka törvénykönyvének módosítását, az Isztambuli Egyezmény ratifikálását, és hogy az egészséges munkahelyi környezethez tartozzon hozzá érdemben a mentális jóllét is.

A kutatás arra is felhívja a figyelmet: miközben nemzetközi szabályozási közegben a szexuális zaklatás egyértelműen a nők ellen elkövetett erőszakfajták közé sorolandó, mivel az áldozatok túlnyomó többségben nők, és a jelenség hátterében a nemek közötti, a nemi sztereotípiákból kiinduló elvárások és mítoszok állnak, Magyarországon ezt a megközelítést jellemzően a bántalmazott nőket támogató civil szervezetek vallják, a jelenlegi kormány elhatárolódik ettől.

„Hiányzik a szándék arra, hogy a strukturálisan nemi vonatkozásokhoz kapcsolódó jogsérelmeket ekként lehessen megnevezni. A nők elleni erőszak vagy a főként nőket ért sérelmek, igazságtalanságok sem mint elemzési, sem, mint jogi kategória nem léteznek a politikai döntéshozók, jogalkotók körében, ennek megfelelően nincs szándék a terület ilyen megközelítésből származó újragondolására” – olvasható a kutatásban.