RUSZT. Rust. Rust Belt: rozsdaöv, rozsdaövezet, az Egyesült Államok északkeleti-középnyugati hanyatló, billegő iparvidéke, ahol – Pennsylvaniától Michiganig – talán megint eldől az elnökválasztás. De a rozsdaövezetnek van egy másik, az urbanisztikából ismerős jelentése is: használaton kívül került, általában leromlott fizikai állapotban lévő, és/vagy környezetszennyezéssel terhelt egykori iparterület.

Mindez azonban a legkevésbé sem írja le a Rádayt, amely – éppen ellenkezőleg – nemcsak Ferencváros, hanem egész Budapest egyik kulturális verőere kívánna lenni, miközben már az. De ki becéz Ráday utcai falakban megeredt verőereket?, kérdi a költő, és az a válasz, hogy maga a költő becéz. Dühöng a szívem, dühöng e Bábel, üzeni odaátról egy másik költő, Sziveri János. Mi, költők, becézünk és dühöng a szívünk, becézéshez és dühöngéshez keresünk nyelvet egy nagy sötétlő erdőben, a bábeli rengetegben. A költő nyelv által cselekszik, nyelv által változtatna a világon, de amit végül tesz, az „csak” szó. Játék a szavakkal? Nem. Hiszen dühöng a szívem, dühöng e Bábel, mormolom újra Sziverivel. Dühöng a Balaton, viharjelez vissza Sarkadi Imre, mire azt dúdolja válaszul Cseh Tamás, hogy ó, a Balaton, régi nyarakon, bár nem volt vitorláshajónk. Vitorláshajónk és jachtunk nekünk továbbra sincs, lesz viszont Lélekvesztő-premier, és van Komp kollektíva. Vízre szálltunk, megérkeztünk.

Megérkeztem én is. A RUSZT-on – tehát a Ráday Utcai Színházi Találkozón – azt ünnepeljük, hogy – és ahogy – a szavak tetté elevenednek, fölegyenesednek a papírról. Az ige testté lőn (sic!). Színre viszik, akiknek ez a mesterségük: ki- és beteljesítik a Shakespeare-, a Schiller-, a Sarkadi-sorokat.

Jelenlétet lehelnek a sorok közé – de még nem a zsöllyéről beszélek, hanem a szövegről. Amit a jó művészet csinál, az tehát kockázatvállalás, koncepció és improvizáció, súrlódás, határ- és istenkí-sértés.

Prométheusz unokái vagyunk, renitens unokái.

Ugyanakkor a RUSZT – nomen est omen és genius loci – nem a Kaukázus szikláin raboskodik, nem Pennsylvania barnamezőin van otthon, és nem is Rákosrendezőn telekspekulálják. A RUSZT egy ferencvárosi enklávé az Itt és Most Társulat, a MáSzínház, a Pinceszínház, a Stúdió K és a VerShaker bástyái között. Haza a magasban. A hely szelleme: a Szellem napvilága. A Szellem napvilága: a leghosszabb világosság, napforduló idején is.

Ruszt József szelleme – akár Hamlet apjáé – van itt jelen. És jelen van Fodor Tamás és Jordán Tamás szellemisége is. (Magánéleti megjegyzés: szomorú verseket író szomorú gimnazista voltam a duplanullás évek közepén Szombathelyen. A szomszéd osztályteremben Nagy Péter István talán már arra készülődött, hogy Stuart Máriát rendezzen majd a Stúdió K-ban. És lám! Akkoriban két kamasznyáron át is segédkellékesként dolgoztam a szombathelyi Karneválszínházban, tehát Jordán Tamás közelében. Ő talán ott döntötte és tervezte el végleg, színpadon és takarásban, hogy színházat alapít majd Szombathelyen – is. Arra különösen emlékszem, ahogy mantraszerűen ismételgeti, amit – azóta tudom – a pályája összes állomásán tanult és tett: egy színház legyen több önmagánál, legyen agora. Jordántól értettem és általa szerettem meg ezt a szót: agora. A költők ritkán felejtik el, hogy kitől kaptak fontos szavakat. Jordán nagy tervekkel jött tehát Savariába, s mire megérkezett, én épp nagy tervekkel indultam el Budapestre.)

Sokszor mondjuk, hogy a költészet, az irodalom arra vár türelmesen a könyvtárak polcain, hogy elolvassuk. A színház viszont mindig itt és most történik, ebben a korszakban, ebben a hazában, városban, utcában, e falak között, idén, október közepe-végén, hétfőn. Itt ez estén.

A függöny felmegy, és az alkotók mai valósága és az általuk ma színpadra állított világ párbeszédbe lép a nézőtér világával, a közönség és a külvilág mai valóságával. Nem hagyjuk kívül, mert nem is tudjuk kívül hagyni ezeket az egyéni, ezért eltérő, tehát sokféle valóságokat: szorongást és örömöt, fásultságot és lelkesedést, indulatot és elszántságot, tehetetlenséget és vigaszt, méltóságot és szolidaritást.

A színházban összenyílnak a valóságaink, ez pedig elég intim helyzet, mégis azt kívánjuk, azért dolgozunk és azt reméljük, hogy történik valami. Hogy történjen meg valami. Ezt a valamit hívhatjuk katarzisnak, de hívhatjuk úgy is: köztársaság. A színház minden este a katarzis és a köztársaság ígéretét és igézetét hozhatja el. Tisztánlátásét és összetartozásét. Hazatérni és itthon lenni, amennyire ez lehetséges. Ha lehetséges.

Ha van tanulsága az elmúlt tíz-tizenöt évnek, akkor annyi biztosan, hogy csak az lehetséges, amit mi magunk megszervezünk. Gründolunk valamit és/vagy hálózatosítunk már létező intézményeket. Akár a politikai döntéshozók ellenében, akár a politikai döntéshozók ignoranciája mellett, akár a politikai döntéshozókat is meggyőzve. A kultúra viszont nemzeti alap, közérdek, közjó, tehát pénzbe kerülne, akárcsak az egészségügy, a közoktatás vagy a vonatközlekedés. Sajnos, nem-sajnos: az emberi élet költséges. Ebből is adódnak persze félreértések.

Színházi körökben úgy sejtem, különösen emlékezetes az a passzív-agresszív jelenet, amelyben a nyelv bejelzett, és a lesajnáló és főméltóságú retorika a birtokos személyjelezésben nyilvánult meg: „Hol a színész úr? Hol a színészünk? Elment? Egy Himnuszt énekeljünk már! Kezdjen bele, menjen föl és kezdjen bele!”. Miniszterelnöki method acting, avagy aki fizet, az huzat. A mindenkori kulturális miniszter viszont azt üzeni, hogy tessék megélni a piacról. Ne az állam csecsén csüngjetek, csóró csepűrágók!

Mindig azok oktatnak ki ebben a modorban, akik évtizedek óta osztalékot vesznek ki, tőkevagyont halmoznak föl, offshore-ügetnek a messzeségben és szinte kizárólag állami beruháznak. Akik szolgálati autót és költségtérítést kapnak, a vállalatuk pedig indokolatlan mértékű adókedvezményt. Már ennyiből is látszik, hogy a NER-kultúra nem önazonos, hanem zavaros, hisz minden akar lenni:

neobarokk és high-tech, királyi Lovarda és mini-Dubaj, árvalányhaj és kokainporhó, darutollas sírva vigadás és menedzseri mandzsetta – de nem külön-külön, hanem egyszerre. Ebbe a díszlet- és jelmeztárba a másik Magyarország és a független színházak tényleg nem férnek be.

De a függetlenség még önmagában nem szabadság, mondta a tavalyi RUSZT-megnyitón Fodor Tamás. A kivonulás, a kívülállás és az elefántcsontból faragott gőgös távolságtartás nem érdem. És nem érdem az üres és pillanatnyi trendek maskarája, a túlbuzgó átöltözés sem. Sőt, a szabadság, a függetlenség és a munka ellentéte, ha azt méricskéljük folyton, hogy ma éppen mit nyilvánít mérvadónak a színházi büfé, a kommentszekció vagy az impulzusellenzéki buborékunk rögtönítélő közvéleménye. Az uniformizálódás is mérgezi a szabadság és a függetlenség kis köreit. Önsorsrontó szirénének, hogy legyünk pont olyanok, mint mindenki más körülöttünk. Persze van, akit már az informalitás hitelesít. Van, akit az opportunizmus. De van, akit csak a munka. Nem az irigység, hanem a munka. Nem az iróniával takaródzó sértettség, hanem a munka. Nem az esztétikai és műveltségi fölényeskedés, hanem a munka. Hiszem, hogy a RUSZT szövetségi köztársasága, a RUSZT-szigetcsoport, a RUSZT-városállam, a RUSZT-agora a benne résztvevőket és az idelátogatókat képes megkímélni a kiábrándulástól, a megkeseredéstől, az arctalanodástól.

A napokban volt harmincéves a Független Előadó-művészeti Szövetség, éljen, éljen, éljen! Az ő harminc évük, ők a bizonyíték, a garancia és az inspiráció, hogy a kultúrpolitikát mi is csináljuk.

A jó kultúrpolitika pedig nem sznob, hanem plebejus, nem a harsányságot méltányolja, hanem a közösséget szervezi, nem a pillanatot uralja, hanem vizionárius, de nem a nagytőke betonjába fektet, hanem a sokaság kulturális hozzáférésébe. Ez a mi kultúrpolitikai ajánlatunk, akik tudjuk kik vagyunk, és akik tudjuk miben hiszünk.

Az is bolond, aki poétává lesz vagy független színházat csinál ma Magyarországon, mondogatjuk talán mi is néha, amikor minden erőfeszítés hiábavalónak tűnik. De ti nem bolondok vagytok. Hanem hazafiak. Hivatástudatukban elkötelezett hazafiak. És ez nem vigasz. Mindössze tény. Hisztek a művészet erejében, hisztek a képzelet valóságteremtő erejében, hisztek a nyilvánosság erejében, hisztek a változás erejében. Hazafiak vagytok, és nem hátráltok meg, hazafiak vagytok, és nem adjátok fel. Felemelő ma köztetek lenni.

Éljen a RUSZT!