Az Egyesült Államokban tartott elnökválasztás mindig kiemelt esemény volt, különös figyelemmel kísérték, de soha sem volt annyira markáns a hatása, mint éppen most. Meglátszik ez abból is, hogy Orbán Viktor politikai évadának egyik legfontosabb eseménye, a CPAC Hungary az amerikai Republikánus Párt rendezvényének helyi verziója. Vagy abban, hogy a miniszterelnök legnagyobb vitái az Európai Parlamentben vagy az Európai Tanácsban olyan ügyek körül forognak (Ukrajna és Oroszország, migráció, Izraelt támogató vétók), amelyekben az amerikai Republikánus Párt vezérét, Donald Trumpot követi.

Legfontosabb think tankjei és ezek munkatársai a legtöbbet az Egyesült Államokba járnak, ahol a volt elnök köréhez tartozókkal találkoznak. Orbán a teljes EP-választási kampányát arra a „béketervre” alapozta, amit az elnökválasztási kampányban Donald Trump ígért meg – ezzel konfliktust vállalva még a NATO vezetőivel is. És most – már nem túl nagy meglepetésre – lényegében bejelentette, óriási pácban találja magát, ha Trump a keddi választáson alulmarad, sőt, itt már csak az ima segít!

Ez a vereség még rendben lenne, Orbán érdeke nem a mi érdekünk, hát egye meg, amit ő és Trump főzött. De a folyamat árát nem csupán ő, hanem Magyarország is megfizetheti, hiszen a múltban meghozott döntések okán a jövőre is csupán rossz választásaink maradnak.

Éppen a „nemváltó, bevándorló, bűnelkövető transzokra” vagyunk mérgesek? Amerikai import. Ahogyan az osztálypolitika lehetőségét megölő „törlés kultúra is” is, amire ez az idétlen szélsőjobbos kampány reagál. Vagy esetleg minden, az ukrajnai háborút lezárni kívánó javaslatra úgy tekintünk, mint putyinista-orbánista tervre? Az amerikai demokrata think tankek miatt tekintünk rájuk így. Ukrajnában a közvélemény már mást mond.

Orbán hazai ellenfeleire szintén erős hatással vannak a tengerentúli erőviszonyok. Trump ellenlábasai a kormányzó Demokrata Párt érdekei szerint rendezték be politikájukat. Emlékezhetünk rá, hogy Karácsony Gergely, aki megnyerte a 2019-es főpolgármester-választást, nem adott kielégítő magyarázatot a Demokrata Párthoz köthető Action for Democracy pártalapítványhoz fűződő anyagi és tanácsadói kapcsolatára.^[1]

A „kegyelmi botrány” kirobbanása előtt a parlamentbe került ellenzéki pártok fő követelése az volt, hogy az Országgyűlés ratifikálja Svédország NATO-csatlakozását. Az ügyről társadalmi vitát meg sem kíséreltek kezdeményezni, nem volt szó arról, mit gondol a csatlakozásról a svédországi társadalom, ahogy arról sem, hogy heves polémia kísérte a skandináv államban a döntést, amellyel Svédország a hosszú ideig őrzött semlegességet Oroszország fenyegetésére cserélte. Svédország ügyét késleltetni a népszavazás eredménye után nyilván értelmetlen és erkölcstelen is volt. Viszont akár egy vitát is megnyithatott volna arról, merrefelé is vezet az az út, ahol kis országunk – és Közép-Európa is – újra két óriási katonai tömbtől szorítva egy fegyveres szembenállás kellős közepén találja magát. A vita elmaradt. Először az amerikai nagykövet, David Pressman mondta el, hogy Svédország tagságának ratifikálását szeretné elérni Magyarországon. Ezt követően pedig a DK, Momentum, LMP, MSZP és a többi párt képviselői bemozogták a terepet és maguk is rendkívüli ülésnapot hirdettek meg, ahol szelíd hangon hazaárulózva – Pressmannel lényegében együtt mozogva, emelt hangon követelték a távol lévő fideszes többségtől, hogy bizonyítsák végre euroatlanti elköteleződésük tartósságát.

Ám jóval többről van itt szó, mint a befolyásolható magyarországi belpolitika. Lényegében a 2014-es ukrán Majdan, majd az első orosz-ukrán háború nyomán a Moszkvát mindenáron meghátrálásra kényszerítő amerikai birodalom terjesztette ki az addigiaknál nagyobb mértékben hatalmát Európára.

A mutatvány olyan jól sikerült, hogy 2022-re, amikor Vlagyimir Putyin az Ukrajna elleni kegyetlen, megszálló háborúja elmérgesítése mellett döntött, az Európai Unióban lényegében nem maradt olyan kritikus kormány, vagy hang, amely megkérdezte volna, hogyan jutottunk el odáig, hogy Nyugat-Európa és Oroszország között már csak fegyveres proxy-konfrontáció lehetséges. Ráadásul olyan összetűzés, amelyben a nyugati hatalmak – és Közép-Európa legtöbb kormánya – által is támogatott Ukrajna jelenleg is vesztésre áll.

A valóság ugyanis az, hogy az Oroszországgal szembeni fegyveres háborút sem kizáró ambíciók az 1990-es években még szinte kizárólag az Atlanti-óceán másik oldalán léteztek. A Szovjetunió összeomlását követően a mindenkori német kancellár, francia elnök, sőt brit miniszterelnök is nagyon szoros kapcsolatra törekedett, ahogyan nagyon sokáig így tett a mindenkori amerikai elnök is. Borisz Jelcinnek még azt is jóformán elnézték, ahogyan az új orosz parlamentet is szétlöveti az ellene lázadó, őt leváltani szándékozó orosz képviselőket megállítandó és elnémítandó. A képviselőknek azzal a brutális gazdasági sokkterápiával volt bajuk, amit Jelcin minisztere, Jegor Gajdar kényszerített rá az ország népére. A sokkterápia végleg szétverte a volt Szovjetunió után maradt társadalmat, de a nyugati befektetők és orosz oligarcha tettestársaik előtt kétségtelenül felszabadította az ország erőforrásait.

Washington diplomáciájában ugyanígy nagyon korán, 1997-től megjelent az a gondolat, hogy szükséges lenne közvetett vagy közvetlen ellenőrzésre szert tenni az óriási orosz föld rendkívül gazdag nyersanyagkészlete és energiahordozói felett. Részben – és csak részben – ez volt a kontextusa a Jelcin alatt a lényegi államhatalmat magukhoz ragadó orosz „oligarchák” akadálytalan előretörésének.

De akkor sem volt még – látszólag – gond ezzel a nyugati stratégiával, amikor 2000-ben az új orosz elnök, Vlagyimir Putyin az oligarchák megfékezésébe is belekezdett. Hiszen Putyin elnök ekkor még hangoztatta, ő a Nyugat barátja, az Oroszország és a NATO közötti együttműködés támogatója. Így vívhatott kegyetlen és minden emberi jogba ütköző háborút a csecsenek ellen, a világ vezetői már akkor is szankciókkal fenyegettek, utána pedig a gyakorlatban mégsem csináltak semmit – még akkor sem, ha 1999-2000 táján ebben a háborúban az ukrajnai hadszíntér előképét láthattak. Ez akkor még a Birodalom érdekében állt. Ahogy később, 2001. szeptember 11. után Putyin támogatása jól jött a „terrorizmus elleni háborúhoz”, azaz a Közel-Kelet végső nyugati hódoltatásának kegyetlen, milliókat meggyilkoló folyamatához.

Valódi amerikai problémák, „demokratikus aggályok” az egyre nagyobb orosz egyeduralommal szemben akkor merültek fel, amikor Ukrajna „demokratizációjának” kérdése terítékre került.

2004-ben a már 14 éve független, de az állami apparátus és annak milliárdossá vált irányítói által fogságba ejtett ország úgy döntött, új útra csak úgy léphet, ha a Kijeven uralkodó, és akkor még a NATO és a nyugati országok által is elfogadott orosz befolyástól megszabadul. A „narancsos forradalom” következtében kialakuló, kelet és nyugat közötti harcra leegyszerűsített küzdelembe a kezdetektől bekapcsolódtak az amerikai Bush-kormány körül gyülekező neokonzervatívok (Robert Kagan, Victoria Nuland, Bill Kristol), akik Irakhoz és Afganisztánhoz hasonlóan Ukrajnában is úgy látták, a „demokratizációs folyamat” fő őrének és levezénylőjének az Egyesült Államok „demokrácia szakértőinek” kell lennie, és az országból „hídfőállást” kell kreálni az oroszok befolyási övezete felett.

A történetet már ismerjük, a 2000-es évek eseményei kiélezik az ukrán(nyugati)-orosz konfrontációt. Ez a végzetes polarizáció viszont nem csupán abban látszik, hogy egyes palesztinpárti tüntetéseket Berlinben, Frankfurtban, Amszterdamban, vagy Budapesten egyszerűen szétvernek, vagy nem engedélyeznek.

Európa ezen az úton csak veszíthet: kényszerűen besorol amerikai szövetségesei mellé, szankciók sorozatával vágja le magát az orosz energiaexportról – azoknak nem talál igazán gazdaságos helyettesítő forrást, majd az ukrajnai és közel-keleti háborúk nyomán saját polgárai szólás- és gyülekezési szabadságának (tehát végső soron Putyinnál enyhébben, de hozzá hasonlóan az ellenséges „dezinformáció” akadályozására hivatkozva), politikai szerveződésének korlátozásába fog bele. Az európai politika magyarázatul mindehhez az orosz birodalmi terjeszkedéstől való, hagyományos európai félelmet, illetve a „nemzeti önrendelkezés” elvét hozta fel, felébresztve kontinensünkön a 19. századi burzsoázia küzdelmeinek kereteit. Ebben a játékban pedig vállaltan osztozik az orosz társadalmi mozgalmakat teljesen szétverő Putyinnal.

A polarizáció jelenik meg abban is, hogy a helyben alakuló, organikus mozgalmak a baloldalon is felszívódnak, végletes akadályokba ütköznek, kulturális/identitáspolitikai viták mesterséges felerősítésével osztályfókuszukat megzavarják és végül feloldódnak egy rohamosan jobbra tolódó, a birodalmi logikába már illeszkedő, a fegyveres terjeszkedést támogató balközép mozgalmakban. Ez történt a lassacskán eltűnő görögországi Szirizával, a spanyolországi Podemosszal, de végül erre a sorsra jutott a mai, háborúpárti brit Munkáspárt által kidobott, vagy velük összefogó Corbyn-mozgalom, és a Demokrata Párt belharcában vesztes, és a győztes imperializmus mellé álló Bernie Sanders-féle irányvonal. Ez utóbbiból különösen látványosan semmi nem maradt a 2024-es választási évre. Egyedül a palesztin-amerikai származású Rashida Tlaib tagadta meg például, hogy az izraeli több tízezer, ártatlan gázai áldozata után ne álljon be Harris alelnök és elnökjelölt mögé.

Ebben a helyzetben – a kapitalista terjeszkedés logikájának nagyon kényelmesen – a birodalmi fősodor politikáját támadás és kritika csak jobbról érheti.

Kényelmes ez azért, mert a kapitalista kizsákmányolás logikáját a szélsőjobboldal mozgalmai nem kérdőjelezik meg, megkérdőjelezik viszont – a konzervatív amerikai hidegháborús külpolitika nyomán – azt, hogy Európában is lehet-e tolerálni nyílt háborút.

Így történhetett, hogy éppen 2014-ben, amikor Orbán Viktor politikája a migráció ellenzése és Oroszország, valamint Putyin elnök megítélése nyomán élesen lekanyarodott a nyugatbarát-republikánus elit irányultságáról (emlékezetes, 2008-ban még az oroszellenes héja, John McCain kampányát látogatta meg mint a magyar ellenzék vezére), az Egyesült Államokban is nagy átrendeződés zajlott: elindult és 2015 végére felfutott Donald Trump és mozgalma. A Demokrata Párt éppen a válságát élte az Obama-korszak végén, új jelöltjük, Hillary Clinton pedig a reálbérek csökkenésének, a vagyoni egyenlőtlenségek növekedésének válsága helyett nagy részben az orosz fenyegetés gondolatára építette fel bel- és külpolitikáját – és vesztett.

Amikor pedig 2015-2016 folyamán Orbán Viktor rájött, hogy hatalmi érdekeivel a demokraták radikális – akár háborús konfliktus révén az oroszokat meggyengítő – Eurázsia-politikája szemben áll, végül csak egyetlen szövetségesre számíthatott: Donald Trumpra és a Republikánus Pártot viharos körülmények között meghódító mozgalmára.

A kép 2024-re már világos: aki Magyarországon komolyan gondolja, hogy Orbán Viktor mellé áll, annak egyben Trump mellé és az amerikai republikánusok fő szervezetei: a Heritage Foundation, a Cato Intézet, a Konzervatív Politikai Akcióbizottság (CPAC) mellé kell állnia, ha el is akar érni valamit. Aki pedig Orbánt bármilyen okokból ellenzi, az lényegében csupán az amerikai kormányhoz bekötött szervezetekre: A National Endowment for Democracy-ra, a Biden-kormány alatt kék színűre vált USAID-re és a Marshall Fundra alapozhat.

Hosszú és itt helyszűke miatt nem részletezhető története van annak, hogy a hidegháború alatt számtalanszor az amerikaiakkal szemben stratégiai autonómiát elérő, még az iraki megszállást is sikeresen ellenző Franciaország, vagy Nyugat-Németország politikai vezetésének mai örökösei: Emmanuel Macron, Olaf Scholz miért tehetetlenek a tengerentúli politikai akarattal szemben. Azonban tény, hogy a sokszor saját – orosz- és Putyin-barát – céljai miatt Orbán Viktor által is kárhoztatott jelenség: az európai politikai és katonai különállás hiánya, nagyon is létezik.

Persze a történet könnyen magyarázható: amikor 1989 reményteli rendszerváltoztatásai után a volt keleti blokk kis országai bekerültek az „európai közösségbe”, ez számukra elsősorban azt jelentette végül: a nyugat-európai nagytőke hálójába is beleakadtak. A német, francia, amerikai cégek terjeszkedése a térségben számukra olcsó munkaerőt és olcsó – orosz export – energiát is jelentett, Európa és végső soron az EU gazdasági növekedésének jelentős része ezen a két feltételen alapult.

Ez a feltételrendszer a mi növekedésünket erősítette, de labilis helyzetet eredményezett Oroszországban. Amikor az orosz kőolaj és földgáz fillérekért, szinte rablás útján a régi oligarchák – Mihail Hodorkovszkij, Borisz Berezovszkij és mások – jóvoltából erősíthette az európai növekedést, az orosz állam ennek következtében példátlan összeomlást élt át: egyes szibériai tartományokban az emberek alultápláltsága 1998-ra olyan kritikus szintet ért el, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt segélyadományai nélkül az éhínség brutális méreteket öltött volna. Ekkoriban Magyarországon éppen a privát mobilszolgáltatók és a kereskedelmi tévék megjelenése uralta a közbeszédet.

Most, hogy Putyin – húsz éves politikai repressziós folyamat végén – a háború mellett döntött Ukrajnában, a helyzet megfordult. Az orosz társadalom a putyini rendszer által nyújtott, szerény, de a katasztrófához képest nagyon is robusztus jólétét és biztonságát védi, a társadalom jelentős része emlékszik arra, mi történt akkor, amikor a nyugati hatalmakra bízták magukat. Változást ebben csak az hozhat, ha a pusztító, kegyetlen háború hatásai, a leszerelt orosz katonák által hazahozott elégedetlenség ott is jobban elterjed. A szankciók, nyugati politikusok fenyegetései, a ruszofób szónoklatok és a háborús uszítás viszont biztosan nem töri meg Moszkva hatalmát.

Ezzel szemben ez a folyamat nekünk és európai társainknak a gazdasági stagnálást, az energiaválság fenyegetését, a jólét és biztonság megkérdőjeleződését jelenti. Ezek a folyamatok minket különösen érintenek –

Orbán nyíltan oroszbarát és háborúellenes álláspontja ennek okozata – és nem oka.

A „rossz tanulókat”, kivált az olyanokat, akik a menekültellenesség, kultúrharc és egyes radikális jobboldali nyugati folyamatok terén éppen az atlanti elit mára legfőbb ellenfele, Trump mellé állnak, ugyanis ma már nem leplezett módon egyszerűen „megbüntetik” – például visszatartják tőlük az EU-s transzfereket és a válságenyhítő eszközöket.

Mára tehát, amikor az eddigi, expanziós és Kelet-Európában a háborút fenntartó politika folytatását ígéri Kamala Harris, Donald Trump pedig az egyetlen politikusnak tűnik, aki Nyugaton az expanziós álmok helyett egyfajta „kiegyezést” szorgalmaz a térségünkben (miközben az Irán vagy Kína elleni retorikája még a durva demokrata retorikánál is keményebb), az, aki Orbán Viktort és rendszerét baloldali alapon kérdőjelezi meg, nehéz, ha nem lehetetlen helyzetbe került Magyarországon.

Mert egyrészről az orbánista oldalon ott van az atlantista blokk egyre agresszívabb reakciója arra, hogy a globális gazdasági téren már nincsenek egyedül, ami háborús konfliktusok felvállalására készteti őket. Ezt csak ellenezni lehet. De amikor ugyanezek az atlantista mozgalmak lényegében kisajátítják az egyenlősítő mozgalmakat, azokat pedig alulról szerveződő bázisuktól megfosztva „NGO-kba” szervezik, akkor az autonóm geopolitikai fókusz a progresszív oldalon is eltűnik. Akinek azonban ez továbbra is fontos, aki tehát szocialista vagy baloldali elveit továbbra sem kívánja teljesen feladni a pillanatnyi amerikai demokrata célok oltárán, az két tűz közé kerül: választhat a NED és a CPAC magyarországi politikai törekvései, a Megafon és a David Pressman által meghívott „influenszerek” között.

Az autonóm, valós pártokat, valós programokat, teljesen önálló politikai háttérintézményeket felmutató magyar politika eltűnőben van. Ahogyan azt már Böcskei Balázs és Sebők Miklós Itt van Amerika című 2019-es könyve is kimutatta, a magyarországi politika stílus- és szervezetbeli „amerikanizálódása” nem ma kezdődött. Szigetvári Viktor, a mai napig ellenzéki körökben is jelentős szerepet játszó politikai stratéga például a Medgyessy-kormány delelőjére dátumozza a felismerést: megfelelő – és folyamatos közvélemény-kutatások és a „politikai üzenet” ezekhez igazítása nélkül a hagyományos „tömegpárti” bázisát elveszítő politikai párt halálra van ítélve. Így történhetett a magyarországi politika „kétpárti” fordulata, és az MSZP-SZDSZ demokraták, illetve a Fidesz-KDNP republikánusok felé való fordulása. De így jelent meg a magyar „rendszerkritikus” újbaloldal is csupán akkor, amikor Bernie Sanders meghirdette saját hasonló elnökjelölti kampányát 2015-ben (lásd a „WTF, baloldal”-cikksorozatot lapunk elődjén, a Kettős Mércén – hiába a 150 éves magyar munkásmozgalmi hagyomány, mindez valós, valódi hagyományként csak akkor jelentkezett, amikor Sanders és társai az amerikai politikában komoly erővé váltak).

Ami egykor azonban globalizációs-hamburgerizációs stílusfordulatnak tűnt még talán, abból 2024-re totalitás lett. Komoly politikai mozgalmat itthon ma tengerentúli vagy nyugat-európai nagy szervezetek becsatornázása nélkül képtelenség fenntartani. Akik ebből a képből kimaradnak, azok éppen az egykor pártokhoz is csatlakozó emberek, tágabban pedig a választani tudók. Nekik az új politika kialakításában nem, csupán megszavazásában osztottak lapot.

És jaj annak, aki ezt a rendszert meg akarja támadni, szét akarja verni, vagy akár komolyan bírálja. Jaj tehát a legyőzötteknek. Amely – akár Kamala Harris, akár Donald Trump nyer a végén – mindenképpen a baloldal lesz.