Húsz éve jelent meg a Szegény náci gyermekeink

A

„Az ég kék, a fű zöld, és vagy az államháztartás stabil, vagy a társadalom. Kibékíthetetlen ellentét. Ez a kibékíthetetlen ellentét pedig természeti törvény. Nem lehet máshogy, nincs alternatíva, a világ kezdetén már létezett az ige. Az emberi élet költséges, a nép ügye tehát államcsődhöz vezet.

A nép ügyére nincsen fedezet.

Spórolni kell az emberi életen a költségvetési hiánycél megtartása érdekében.

És nem magyarázom el. Elmagyarázom, de nem fog tetszeni. Nézz utána! Nem kell értened, csak fogadd el! Gürizz többet, még többet, sokkal többet! Legyél kitartó, és ne legyél haszontalan! Ha nem is vagy kitartó, azért hajtsál hasznot! Újulj meg, legyél kíváncsi, lépj ki a komfortzónádból, öngondoskodj, vállalkozz, kockáztass, vegyél fel hitelt, devizát! Köszönd magadnak! Egy történelmi közhely vagy, egy társadalompolitikai klisé, egy demográfiai adat, félresorszámozott rab egy Excel-cella arctalan sokaságában. Jaj, bezárt a gyár, jaj, bezárt a bánya, jaj, bezárt a posta, az iskola, a szárnyvonal! Felszáradhatnának már az ezredfordulós hüppögés értelmetlen könnyei. Elmúlt negyedszázad, mit kezdtél magaddal? Ha stagnálsz, a te hibád, mert lusta voltál. Nem lusta voltál, csak felelőtlen. Nem felelőtlen, csak tájékozatlan. Nem tájékozatlan, csak csóró. Nem csóró, csak vidéki. Nem vidéki, mégis egy lúzer. Nem voltál lúzer, hiszen ügyeskedtél. Ügyeskedtél, mert tisztességtelen vagy. Hiába ügyeskedtél, nem kaszáltál nagyot. Nem kaszáltál nagyot, mert ostoba voltál. Nem ostoba voltál, csak gyáva. Egy gyáva, ostoba, tisztességtelen, pénzéhes tahó. Elment a hajad? Fosol reggelente? Nem tudsz pisálni? Egyszer félrekúrtál? Tényleg, feláll még? Mikor váltál el? És készült látlelet? Fizettél gyerektartást? Látod néha őket? Rokkantosítottak? Albérletben laksz? Nem bírsz elaludni? Mennyit iszol? Megint cigányozol? És kire szavaztál? Te rasszista rohadék. Te szexista rohadék. Te homofób rohadék. Te fasiszta rohadék. Te rohadt áldozat.

A kölyköd is ilyen lett?”

B

„Az én kölyköm az akar lenni, akitől félni kell.

Akit ti nem mertek kiröhögni.

Engem kiröhögtetek, de most már ő provokál röhögve. Engem kioktattatok, de most ő oktat. Eddig ti voltatok tehetségesek, most ő következik. Eddig ti voltatok következetlenek, most ő lesz kiszámíthatatlan. Eddig ti nem ültetek egy asztalhoz, mostantól majd egyáltalán nem lesz asztal.

Az ég kék, a fű zöld, és valahányszor azt mondjátok, hogy „itthon erre persze még várni kell”, vagy hogy „Nyugaton már megoldották”, valahol fasiszta lesz egy szomorú kamasz, egy dühös felnőtt. Az én kölyköm az egyikük. Szegény, szegény náci gyermekem. A felsőbbrendűségetek fasizálja. Nem őrült, hanem hozzátok hasonul, és nem hozzám. Mert noha szeretnétek ezt hinni, már rég nem Wass Albert, nem Györkös István, nem a Kurultáj csinálja. Nem a Nélküled, nem az Elk*rtuk, nem a Fradi-tábor csinálja. Hillary Clinton és Emmanuel Macron csinálja, meg ti csináljátok. Az öncélú és öngyarmatosító fölényeskedésetek csinálja. A jólértesültséget elbábozó tetszelgésetek csinálja. A progresszív vihogásotok, az értelmiségi arroganciátok, az européer megvetésetek csinálja. A szomorú kamasszal, a dühös felnőttel meg az én kölykömmel csináljátok, akik közben azt látják az X-en és a YouTube-on (ugyanis ők is tudnak angolul), hogy a bezzeg-Nyugat nem a liberális és nem is a munkásmozgalmi mennyország, aminek itthon hazudjátok. Mert az ottaniak igenis felveszik a kesztyűt. Nemcsak fotelforradalmárok, nemcsak nevetséges kommenthuszárok, nemcsak lenácizott kockák, hanem cselekszenek, ellenállnak, harcolnak. Újra naggyá tennék Amerikát. Fel mernek rúgni félévszázados abortuszkonszenzust, hogy szigorítsanak. Megostromolják a Capitoliumot. Autóval fekete tüntetők közé hajtanak. Hagyják a tengerbe veszni a menekülteket, aki pedig mégis partot ér, arra rágyújtják a menekülttábort még azelőtt, hogy a kormányerők deportálhatnák a bentlakókat. Egyedül levadásznak egy egész ifjúkommunista tábort. Porig bombáznak lakóházat, várost és megyét, bárhol és bármilyen jogalappal. Az ottaniak bátrak és büszkék. Úgyhogy nem csak Taylor Swift van, meg a Black Lives Matter, meg az ironikus tumblr-nosztalgia. Van Andrew Tate, van QAnon, van 4chan. Van szabad fegyverviselés, és lehetséges az önbíráskodás. És már nemcsak olyan amerikai kisvárosok nevét tudja a szomorú kamasz, a dühös felnőtt meg a kölyköm, mint Columbine, Parkland, Sandy Hook és a többi. Ebben a névsorban ott van már Utøya és Christchurch is. Ott van már Belgrád és Prága is.

Ezek inspirálják a szomorú kamaszt, a dühös felnőttet meg a kölykömet, a szegény náci gyermeket.”

C

„Kettőezer-tizenöt szeptember másodikán a világ számtalan napilapja ugyanazzal a címlappal jelent meg. Nilüfer Demir fotója a törökországi Bodrum városának közelében készült, a Földközi-tenger partján.

A tengerpart fövenyén egy kisfiú fekszik, piros pólóban, kék nadrágban. Hároméves, kurd. A Kobani nevű ostromlott szír városból menekült el a családjával, és a török Bodrumból a négy kilométerre lévő görög szigetre, Kosra akartak volna eljutni. A nyolcszemélyes gumicsónak azonban felborult, miután közel húsz utasa volt. Az anya és a két gyerek megfulladtak. A Földközi-tenger partra sodorta a kisfiú holttestét, neve pedig világszerte ismertté és szimbólummá lett, hogy általa megnevezhető legyen a fantomfájdalom. Hogy ez az egyetlen név megőrződjön az itt-maradók által és az itt-maradóknak. A túlélőknek, akik mi mindannyian vagyunk.

Itt véget is érhetne a megszólalásom. Magaslati ponton, már-már meghatottan. Még annyit mondanék, hogy köszönöm, hogy meghallgattak, s jöhetne a szórványos taps. Szép lenne és kerek. Tehát hamis. Mert ma is megrendülgetünk, csak közben sehol a rémület. Pedig a rémület igazsága nagyon is közismert, csak éppen tabu: minden túlélés inflálja a veszteséget. Mert miféle veszteség az olyan, amelyik túlélhető? Mert miféle veszteség az olyan, amelyik kristálytiszta mondatokkal elevenedik meg, és nem mondatok roncsaival?

Azért kell tehát legalább ez az egyetlen tudás, a Földközi-tengerbe veszett kurd kisfiú neve, hogy legyen igazolása az empátiánknak, hogy legyen alapja a fölényünknek, hogy eltakarjuk a veszteség túlélhetőségét, hogy eltakarjuk a túlélés kudarcát.

A kurd kisfiút pedig úgy hívták, hogy                   .”

X

„Akkor lettünk fasiszták, amikor nyolcévesen észrevétlenül mögéd álltunk a menzasorban, és óvatosan a két zsebedbe nyúltunk. Rászorítottunk az anyagra, megmarkoltuk az alsógatyádat. Aztán lerántottuk rólad a gumis nadrágot hirtelen, hadd láthassa mindenki a lobogó pöcsöd, amikor seggre esel. A jéghideg kövön ülve nehezebb volt a nadrágot visszahúznod, ráadásul kapkodtál is, biztos húgyfoltos volt a rajzfilmes fecske, talán a kezdődő fitymaszűkület fájdalma miatt nem ráztad le rendesen soha. De volt még egy pillanat. Hófehér segged és az izgatottságtól kipirult arcunk egymás közvetlen közelébe került, egymagasságba, hiszen vagy le kellett guggolnunk, vagy derékból előre dőlnünk, már nem emlékszünk, hogy bokáig ránthassuk a nadrágodat. Ezt a pillanatot csak a szemtanúk idézhetnék fel, akik nyilván a pöcsöddel voltak elfoglalva, és aligha emlékeznek bármi másra a sorsfordító szégyened látványán kívül. Mindannyiunkat megbüntettek. Minket azért, amit veled csináltunk, téged pedig talán azért, mert mindenki láthatta a pöcsöd. Ez szokatlan volt, szokatlanságában pedig kínos, ezért kellett a megindokolhatatlan büntetést elszenvedned. Kínos volt, mégis nevettek, nevetett az egész ebédlő.

Akkor lettünk fasiszták, amikor nevettünk, nevetett az egész ebédlő. A kinevetés nem gyógyul be soha.

Ömlött ártatlan gyerektestünkből a gonoszság. Téged néztünk, és valami melegség áradt szét az alhasunkban, mint amikor szarni jó. Jó volt nézni, ahogy kapkodsz, nem menekülhetsz, nem nyílik meg a föld, jó volt nézni a szégyenedet. Nem ilyen tanulsághoz voltunk szoktatva. A mesékben irgalom volt és igazság, a rossz pedig elnyerte méltó büntetését. Most mi lettünk a rossz, és ettől megrémültünk.

Mi lettünk a rossz, miattad, te rohadt áldozat.

Néztünk, lenéztünk, aztán már nem néztünk téged, hanem gyűlöltünk, mert megalázhattunk. Te végül mégis gyáva voltál késsel jönni másnap iskolába, te talán gyáva voltál valaha is bántani másokat, te talán nem is akartad, hogy féljenek tőled, te talán egy kibaszott szent vagy. Te talán nem is lettél fasiszta, csak mi. Mi viszont mindannyian fasiszták lettünk.”

Y

„Akkor lettünk fasiszták, amikor mosolytalanná aszalta pengeszánkat az önként vállalt, magunkra erőszakolt empátiatúltengés.

Mert több a kegyetlenség a nyájas udvariasságunkban, az összes túlkontrollált mozdulatunkban és megszólalásunkban, a laboratóriumi nyelvgépben, az odafigyelésünk görcsös látszatában, mint a megalázott, kinevetett, magányos és kopaszra nyírt kamaszfiúk tekintetében a közhelyes búcsúlevél megírása után, az iskolai mészárlás napsütötte reggelén.

Ez szüli a gyilkosokat, az érdemdús felsőbbrendűségünk. Nem a pornográfia mélytengeri purgatóriuma, nem a ketrecharc közvetítések karneválja, nem a klasszikus horror, a harcművész rajzfilm és a hipszter true-crime katatón bámulása. Ezek nem ajzószerek, éppen ellenkezőleg, hiszen elnyomni és elnapolni vannak az öngyilkos bosszú remegő erejét a tiszta lelkű szerencsétlenekben, akik oda menekülnek előlünk.

Akkor lettünk fasiszták, amikor kiderült, hogy vannak olyanok is, akik nem irigyelnek minket. Miután megtapasztaltuk, hogy csak a felsőbbrendűségünk adott, de az előnyünk mégsem állandó, elveszítettük a biztonságérzetünket. Sejtettük persze, hogy nem tudunk veszíteni, de láttuk, hogy jönnek, jönnek és törtetnek a kakukkok, ugyanoda szarnak, ahova mi szarunk, ugyanoda, ahonnan eszünk és ahonnan beetetünk, a mi fészkünkbe piszkítanak. Nem verseny fenyegetett, hanem a kiegyenlítődés, a demokrácia. Vagy hogy bekapcsol bennünk az önleleplező gőg, annak minden következményével. Magunkról rántjuk le ezúttal a nadrágot, és ott áll pucéran és nyersen a titkos életünk, amelyet a manipuláció, a kíváncsiság és az elegancia bevett rutinjaival addig eltakargattunk.”

Z

„Miközben a globális korszakába lépett tekintélyelvű posztfasizmus változatai (mint a NER) immár megkerülhetetlen szereplői a helyi politikai erőtereknek, lett egy választási sikerektől független, még nagyobb fegyvertényük. Az emberi jogi konszenzus végével beköszönt a posztfasiszta konszenzus kora. A félelem és a fenyegetés állandósuló nyelve és folytonos napirendje pedig nem hagyja érintetlenül, hanem „szekértáboroktól” függetlenül roncsolja a lelkeket. Magához hasonítja. Konszolidálja. Tönkrement az életünk, tönkretették, tönkre fogják tenni, mormoljuk magunk elé, lassan, tűnődve. S hogy akkor tulajdonképpen vége, mindegy. Ennek a társadalomlélektani roncsolásnak, a megtöretésnek, a kilátástalan szorongásnak a következménye, hogy a gyűlölet, mások megvetése és a verbális kegyetlenkedés megindokolható lett.

Belefér mint önvédelem.

Emberi jogunk van a gyűlöletünkhöz, gondoljuk egyre többször. Még az öncélú gyűlölethez is jogunk van, hiszen javítja a kedélyünket, a közérzetet. És akkor is jogunk van a gyűlölethez, ha nyilvánvaló, hogy a gyűlöletünk szűklátókörűsége számunkra hátrányt, gyűlöletünk tárgyának viszont előnyt jelent. Nem adjuk a gyűlöletünket, amíg nem jéghideg és halott a szívünk!

Miközben pedig mások megvetése és a verbális kegyetlenkedés testet ölt, hétköznapi megszokássá inflálódik. Mások megvetése immár nem erőszak, nem jellemhiba, nem tehetetlenség, nem „egy bizonyos szint, ami alá egy bizonyos szint fölött nem megyünk”. Ebből pedig az is következik, hogy a magunk, mert mások méltóságának tiszteletben tartása: nevetséges. Méltóságot mindenkinek? Irgalom, vigasz, szeretet? Piha, gyávaság, széplelkűség, pátosz, giccs.

Mások megvetése és a verbális kegyetlenkedés olyan újmorál, új „autonómia”, amely néha tulajdonképpen már nagyrabecsülést is kiérdemel. Tetszik, jó nézni. Szabad, bátor, tükröt tart, leleplez. De ez mégsem bosszú, mert bosszút csak a ressentiment-nal megvert csőcselék áll, amit igazságtételnek hisz, de hiába. Mások megvetése és a verbális kegyetlenkedés inkább fölény, kiváltság, megelőző csapás, a komfort látszólagos előfeltétele. Éppen ezért lehet a célpontja – politikai szimpátiától függetlenül – a szövetséges, a kolléga, a családtag, a barát, de a társ is. Még ha szeretem is azt a másikat. Ha szeretem azt a megvetett másikat. Ha szeretem megvetni a másikat.

Tehát hiszünk, mert mindig is hittünk a felsőbbrendűségben. Nem hiszünk a hierarchiában, de hiszünk a felsőbbrendűségben. A genetikai vagy a származási vagy a társadalmi vagy az intellektuális vagy a vagyoni felsőbbrendűségben, mindegy. A köznyelv talán ezt nevezi fasisztának. Borzongató érzés, ha félnek tőlem – ördögi és erotikus. Hisszük és hirdetjük, hogy vannak, akik méltóbbak másoknál, ezek a mások pedig alávalóbbak, tehát megvetést érdemelnek. Hisszük, hogy egy felnőtt, autonóm embernek joga van úgy dönteni, hogy bántja a másikat. De micsoda megaláztatásokat kellett és kell elszenvedni vigasz nélkül ahhoz, hogy ez váljon kedvteléssé?

Így hordozzák a hétköznapjaink magukon kisfasizmusaink nyomát. Ettől a pusztító érzéki tapasztalattól felejtjük majd el végleg a diktatúrák logikáját még ebben az évtizedben.

Értsük meg a fasisztákat? Igen: értsük meg a fasisztákat.

Terror in my soul.

Bűnünk a koré.”