A Szabadságpárt (FPÖ) nyerte a vasárnapi törvényhozási választást Ausztriában a szavazatok 29,2 százalékával, ez 13 százalékpontos erősödést jelent a párt 2019-es eredményéhez képest. A szélsőjobboldali-etnicista erő mögött 3 százalékponttal lemaradva a második helyen végzett a jobboldali Néppárt (ÖVP), ami 11 százalékponttal szerepelt rosszabbul, mint 5 éve.

Nem sikerült az áttörés a tavaly újonnan megválasztott elnökével, Andreas Bablerrel balra forduló szociáldemokratáknak, akik a négy évvel ezelőtti eredményükhöz hasonlóan, 21 százalékot értek el. A törvényhozásba még a neoliberális NEOS (9%) és a Zöldek (8%) jutottak be. A kommunisták (Kommunistische Partei Österreichs – KPÖ) nem ugrották meg a 4%-os küszöböt, 2,4%-os eredményükkel továbbra is parlamenten kívüli pártként politizálhatnak majd.

Habár a Herbert Kickl által vezetett Szabadságpárt nyert, a többi párt váltig állítja, hogy nem fognak koalícióra lépni vele. Így hát a legvalószínűbb egy néppárti-szociáldemokrata koalíció: erre szűk többséggel lehetőség nyílik, de elképzelhető, hogy a NEOS-szal áll össze a két történelmi párt.

Azonban az sincs kizárva, hogy mégiscsak a Szabadságpárt fog kormányozni a Néppárttal közösen. Ugyanis a jobboldali párt jelenlegi kancellárja, Karl Nehammer nyilatkozatai szerint Herbert Kickl kancellársága az összeborulást kizáró tényező. Volt már arra példa, hogy személyi változtatások árán került kormányra az FPÖ: az 1999-es választást követően a nemzetközi szinten is hírhedt Jörg Haider lemondott a párt vezetéséről – ezzel biztosítva az osztrák és nemzetközi közvéleményt arról, hogy az FPÖ-s kormánytagok nem a marionett bábjai.

Az elszálló árak helyett a bevándorlás döntötte el a választást

A felmérések szerint a választás előtt az embereket leginkább két téma foglalkoztatta: az árak elszállása és a bevándorlás kérdése. Az előbbiről a megkérdezettek 44, az utóbbiról pedig 40 százaléka beszélt sokat a kampányidőszakban saját bevallásuk szerint. Ennek kapcsán világos, hogy miért szerzett majdnem 30%-ot az FPÖ, aminek központi témája a bevándorlásellenesség. Ugyanakkor felmerülhet a kérdés, hogy miért nem tudtak a baloldali pártok profitálni abból, hogy egyre több pénzre van szükség a megélhetéshez?

A szociáldemokraták ugyanis a Második Köztársaság 1945-ös kikiáltása óta, történelmük legrosszabb eredményét érték el. Ennek hátterében egyrészt a párton belüli csatározások állhatnak, ugyanis a tavaly megválasztott, karakteres baloldali programmal rendelkező, és a párt demokratizálását szorgalmazó Andreas Bablert többen is támadták az elvtársai közül a választási kampány alatt. Például a párt fellegvárának számító bécsi SPÖ jelöltje, Doris Bures a párt elnökségének szánt, de a sajtóhoz is eljutott levelében komolytalannak nevezte Babler baloldali programját.

A drágulások miatt aggódó választók megnyerésében minden bizonnyal az sem segített, hogy Babler mintha maga sem bízott volna kellő mértékben az adóemeléseket, és ingyenes állami szolgáltatásokat (például ebéd az óvodások és iskolások számára) tartalmazó, felülről lefelé újraosztó programjában, és a kampányban leginkább a szélsőjobboldali-etnicista FPÖ demokratikus ellenerejeként igyekezett feltűnni.

Tegyük hozzá, hogy nem teljesen sikertelenül, ugyanis az SPÖ további gyengülésére csak annak köszönhetően nem került sor, hogy a Zöldektől szép számban szavaztak át a szociáldemokratákra – minden bizonnyal elsősorban Babler demokrácia és humanizmus mellett tett meggyőző hitvallása miatt.

A rendszer helyett egymással küzdő munkások

A napi politikai okok mellett azonban strukturális okai is vannak annak, hogy miért nem tudott karakteres baloldali (lásd még: „osztály”, „szociális”) politikával egyik pillanatról a másikra áttörni az SPÖ. Az egyik ilyen a baloldali intézmények hiánya, amelyről a vasárnapi választást felvezető cikkünkben is írtunk.

A hetvenes évek óta, a globális piacok túltelítődése és csökkenő profitráta miatt zajló gazdasági átrendeződés, amely a munkaerő költségein való spórolásra helyezi a hangsúlyt – például rugalmas foglalkoztatási modellek, a termelés, kölcsönzött munkaerő foglalkoztatása, vagy a termelés olcsó munkaerővel rendelkező térségekbe történő kiszervezése által – válságba kerültek azok a szociáldemokrata stratégiák, amelyek a munkások profitból való minél nagyobb részesedésére épültek. Így meggyengültek azok a gyárak és szakszervezetek köré épülő szociális és kulturális intézmények, amelyek kulcsfontosságúak voltak a munkások politikai szocializációja szempontjából.

Mindezek fényében jobban érthető, hogy miért képes tarolni az FPÖ a bevándorlás témájával, miközben az SPÖ képtelen mozgósítani a baloldali programjával. Ugyanis a fent vázolt folyamatok következményeként a munkások elvesztették a bizalmukat abban, hogy a szakszervezetek és a szociáldemokrata párt érdemben tudna javítani a helyzetükön a munkájuk következményeként keletkező anyagi erőforrások valódi újraelosztásával.

Ezért sokan nyitottak azokra a politikákra, amelyek a meglévő rendszeren belül, más, szintén a munkásosztály részét képező csoportokkal szemben – mint például bevándorlók, szegények – próbálják érvényesíteni anyagi, és elismerési követeléseiket.

Ezt nevezi Klaus Dörre német szociológus demobilizált osztálytársadalomnak, ugyanis az emberek életesélyeit továbbra is elsősorban az osztályhelyzetük határozza meg, azonban az osztályérdekek alapján szervezett politikai mobilizáció blokkolva van. (Erről korábban például itt, és itt írtunk.)

Államilag támogatott hangulatkeltés

Szintén a bevándorlás köré szervezett mobilizációt segíti elő az ausztriai médiakörnyezet. Az osztrák médiatámogatási törvény keretében ugyanis több millió euró állami támogatást kapnak az újságok, azonban komolyan vehető minőségi kritériumok hiányában, ezek elsősorban az amúgy is jövedelmező, szenzációhajhász bulvárlapokhoz kerülnek. Amelyek így nem túl meglepő módon, uralják a médiapiacot. Mint az ország legolvasottabb napilapja, a Kronen Zeitung, amely például szeptemberben beszámolt arról, hogy Bécsben mostantól „tilos” a gyerekeknek jelet adni az óvodában, azt sejtetve, hogy ez az intézkedés az egyre nagyobb arányban jelenlévő bevándorló hátterű gyerekek érzékenysége miatt került bevezetésre.

A hír természetesen csúsztatás volt: tiltásról szó sincs. Az óvodák maguk dönthetik el, hogy továbbra is piktogramokat használnak (mint gomba vagy kisautó), vagy pedig például a gyerekekről készült képekkel jelölik meg a gyerekek öltözőszekrényeit. Az ügy ettől persze még napokon keresztül uralta a közbeszédet, azzal a keretezéssel, hogy „ez már túl sok, a politikai korrektség túl messzire ment”.

Tehát, amikor még a progresszív média is – lásd a Partizán vasárnap esti műsorát – vég nélkül arról értekezik, hogy az SPÖ képtelen volt választ találni a migráció kérdésére, akkor érdemes lenne azt a kérdést is feltenni, hogy – a bevándorlás társadalmi hatásain és közvetlen percepcióján túlmenően – mely strukturális tényezők vezettek oda, hogy a migráció témája uralja a közbeszédet. (Az a mantra is megérne egy misét, hogy „a bevándorlók felülreprezentáltak a bűnelkövetők között”, miközben arról egy szó sem esik, hogy a szélsőjobboldali motivációból elkövetett bűntények száma 30%-kal emelkedett 2022-ről 23-ra. Az FPÖ és a szélsőjobboldal viszonyáról ebben a cikkünkben írtunk bővebben.)

A választás szempontjából döntő kimenetelű volt, hogy a Néppárt szavazóinak negyede a Szabadságpárthoz vándorolt. Így a munkások után – akik a 90-es években vándoroltak az FPÖ-höz a szociáldemokratáktól – a kispolgárság is egyre nagyobb arányban szavaz a szélsőjobboldali pártra, amelynek vezetőségi tagjai pár nappal a választások előtt egy SS-dallal búcsúztatták egy elhunyt társukat.

Elmaradt a kommunisták áttörése

Hiába szerepeltek jól a kommunisták több tartományi és polgármesteri választáson az elmúlt években (Graz, Salzburg, Innsbruck), nem tudtak fellépni az országos politika színpadára. Ezt minden bizonnyal az magyarázza, hogy amíg a KPÖ helyben képes volt olyan intézményeket létrehozni, amelyek segítségével a bulvár újságok által meghatározott témák mellett képes volt a saját agendáját meggyőzően képviselni, addig országos szinten még nem.

Helyi szinten ilyen intézmények például a grazi KPÖ által 1992 óta működtetett lakhatási segédvonal, vagy pedig az állandó szociális fogadóórák. Továbbá a képviselők fizetéséből létrehozott szociális alap, amiből segítséget tudnak nyújtani olyan esetekben, mint amikor valakinek elromlik a mosógépe, és nincs pénze megjavíttatni. (A párt képviselői csak az átlagos szakmunkás bérnek megfelelő 2500 eurót veszik fel, a fizetés fennmaradó részét pedig ebbe a szociális alapba utalják.)

Továbbá Graz kommunista polgármestere megválasztása előtt városi tanácsosként is komoly sikereket ért el a lakhatás területén – sikerült elérnie több száz önkormányzati bérlakás felújítását és építtetését.

Tehát helyben az emberek joggal érezhetik úgy, hogy a KPÖ képes olyan intézkedéseket elérni, amelyek valóban javítanak az életminőségükön. Országos szinten azonban egyelőre még nem sikerült meggyőző ajánlatot tennie a pártnak.

Ami azért sem egyszerű a kommunisták számára, mert Stájerországon kívül a KPÖ évtizedeken keresztül inkább volt baloldali asztaltársaság mint valódi párt, és az elmúlt évek sikerei nagyban a Zöldpártból kizárt baloldali fiataloknak (Junge Linke) volt köszönhető, akik leginkább az egyetemvárosokban aktívak.

De arról se feledkezzünk meg, hogy mivel Ausztriában különösen nehéz megszerezni az állampolgárságot, ezért az ország lakosságának ötöde, 1,8 millió ember él szavazati jog nélkül, noha Ausztria jóléte elképzelhetetlen lenne nélkülük.