Az elmúlt két és fél év során nagyon sok olyan megnyilvánulást hallottunk az orosz—ukrán háborúval kapcsolatban, amely azt végletekig leegyszerűsítve, erős moralizáló töltettel, sematikusan, sőt egyfajta romanticizmussal szemléli. Mintha a Marvel-filmek egy újabb példányaként tekintenénk erre a valós eseményre, amely tőlünk pár száz kilométerre, konkrét emberekkel történik. Miben áll a Marvel-jelleg? Néhány egyszerű dramaturgiai kritériumnak kell megfelelni, úgymint 1./ a történetben a jó és a rossz küzd egymással, és 2./ a történet végén a jó legyőzi, mi több: megsemmisíti a rosszat.

Van egy harmadik jellemzője is a mozialapú háborúnézésnek: azt feltételezzük, hogy előre tudható, mikor ér véget a film. Beülünk a nézőtérre, és 90, 100 vagy 120 perc után mehetünk haza, jöhet egy vacsora, vagy az alvás. Azt, hogy az első két Marvel-kritériumnak az ukrajnai háború nem feleltethető meg, sok helyütt taglalták már. Ami pedig a harmadikat illeti: 30 hónap után foglalkozni kell a háborús időfaktorral is. Ez a háború nem akar véget érni. Nem is igazán látszik, hogy melyik véget érési forgatókönyvnek van a legnagyobb esélye.

Eufória és borzalom

Filmkultúrára hagyatkozni nem bűn, de olyan műveket kell keresni, amelyeknek van közük a valósághoz, és azt a maga komplexitásában próbálják bemutatni. Szerencsére a film világa bővelkedik olyan alkotásokban, amelyek segíthetnek.

A kezdeti eufória és a hadszíntéri horror közötti kontrasztot talán a „Nyugaton a helyzet változatlan” (2022) érzékelteti leginkább. A hazaszeretet és a könnyű győzelem ígérete a lelkesítő beszédek után hatalmába tudja keríteni a fiatalokat, aztán pillanatok alatt a lövészárokban találják magukat, és a túlélés valószínűsége minimálisra zsugorodik. Az 1929-es regény harmadszori megfilmesítői olyan részleteket élesítettek be, amelyek még inkább szembesítik a mediatizált háborúkhoz szokott nézőt azzal, ami a csatatérre küldött ember élményanyaga: bajtársakról dögcédulák összeszedése, faágakról csüngő, szétszaggatott testek látványa, haldokló ellenséges katona szájába sár tömése azért, nehogy a hörgését hallva mások oda tudjanak jönni segíteni neki.

Spielberg filmje, a „Ryan közlegény megmentése” (1998) nyitotta meg az efféle elborzasztó naturalizmus irányában az utat a normandiai partraszállás ábrázolásával. A sztálingrádi csatáról, amelyben több szovjet katona halt meg, mint amerikai a két világháborúban összesen, két film is fut a kábelcsatornákon, az egyik a 2001-ben készült „Ellenség a kapuknál”, a másik pedig egyszerűen „Sztálingrád” (2013) címmel. Egy ilyen széria után

mindenkinek arra kellene törekednie, hogy ne legyenek újabb háborúk, vagy ha valahol elkezdődik, érjen véget minél hamarabb. Úgy tűnik azonban, ilyen hatást hiába várunk.

Az új „biztonságpolitikai” narratívákban a kelet-európai permanens háborúskodás jelenik meg normálállapotként, míg a megelőző (a délszláv háborúk végétől számított) húsz év volt valamiféle aberráció. Európában számos politikai vezetői beszél arról, hogy fel kell készülni a hadviselés új korszakára. Egy-két ország (Lettország, Horvátország) újból bevezeti a hadkötelezettséget, Lengyelország pedig már-már eszelős módon turbózza fel a hadikiadásokat (a politikai nyilatkozatok szerint a GDP 4 százalékáig).

A háborút körülvevő politikai dinamika két forgatókönyv között oszcillál. Békekonferenciát rendeznek Svájcban, miután az ukrán elnök bejelenti, szeretné, ha a következőn már az oroszok is ott lennének. A finn elnök azt javasolja, a béketárgyalásnak ne legyen feltétele Ukrajna teljes (1991-es) területének visszaszerzése. Aztán az ukrán hadsereg (immár a reguláris) betör Oroszországba, túszokat szed, egyes nyugat-európai országok pedig – az elmúlt két évben alkalmazott önkorlátozást elvetve – bejelentik: nincs fenntartásuk az ellen, hogy az általuk szállított fegyvereket Oroszország területén vessék be.

A kardcsörtetés sok esetben csak helyettesíti a tényleges mozgósítást. A legtöbb európai ország a militarista szólamokat meghagyja a politika felhőrégióiban, és valójában nem készül semmire. Két és fél év alatt sem pörgött fel a nyugat-európai hadiipari termelés, és Németország (a legfajsúlyosabb európai játékos) az Ukrajnának nyújtott pénzügyi támogatást is csökkenteni fogja. Úgy látszik, mindenki a novembert várja, és – a pártpolitikai véleményszakadék ismeretében  – az amerikai (USA) elnökválasztás kimenetelétől teszi függővé további lépéseit.

Értelmetlen áldozatok

Mind első, mind második világháborús filmekben látunk olyan politikusokat és tábornokokat, akik egy ponton tökéletesen tisztában vannak a stratégiai vereség tényével, de nem elég erősek, bátrak vagy befolyásosak ahhoz, hogy véget vessenek az erőszaknak, a gépesített pusztításnak. Számos filmben ábrázoltak ilyen epizódokat, amelyek a végjátékot késleltetni tudták, de igazából csak az áldozatok számát növelték. Klasszikus példa: „A halál ötven órája” (1965), amely 1944 decemberében játszódik.

Amikor már egyértelmű volt a náci Németország stratégiai veresége, Adolf Hitler merész ellentámadásra szánja el magát az Ardennek térségében. A terv kockázatos, de nem teljesen őrült, mivel ha Antwerpen kikötőjét elfoglalja, és az amerikaiak utánpótlását elvágja, esetleg ki tud alkudni velük egy fegyverszünetet. Ha mindez sikerül, a fő erők összpontosításával keleten meg tudja állítani a szovjet hadsereget, és esetleg megmarad valami a Harmadik Birodalomból. A német offenzíva az amerikaiakat és briteket meglepetésként éri, felkészületlennek mutatkoznak, és meg is hátrálnak. Pár nap után azonban rendezik a soraikat, és eszükbe nem jut különbékét kötni. A németektől elpártol a szerencse, bajba kerül az üzemanyag-ellátásuk, és a művelet kudarcot vall. Az ellentámadás tehát végeredményben értelmetlen volt.

Az értelmetlenség az üzenet egy teljesen más jellegű filmben is, amelyet azonban csak egy év választ el az előbbitől, az pedig „A Jó, a Rossz és a Csúf” (1966). Ez az ún. spagetti western csúcsteljesítménye, de olyan hosszú, hogy el lehetett rejteni benne egy önálló filmet az amerikai polgárháborúról. Megnyerő epizodistaként találkozunk egy kapitánnyal (mindegy is, melyik oldalon), aki naponta küld a halálba katonákat egy híd megszerzéséért. Egy idő után már arra vágyik, hogy valaki felrobbantsa a hidat, és ne haljanak meg érte olyan sokan. A szabotázsakciót végül a két címszereplő (a Jó és a Csúf) végzi el, amit a kapitány, aki idő közben végzetes sebesülést szenvedett, mosollyal nyugtáz a halálos ágyán.

Híd- és gátrobbantásból, illetőleg ilyen kísérletből az orosz-ukrán háborúban sincs hiány (Irpin, Oszkil, Kercs, Kahovka, és újabban Szejm); a robbantás hol a védekezés, hol az eszkaláció eszköze. És ha már híd: térjünk vissza a második világháborúhoz, hiszen rengeteg parabolával szolgál „A híd túl messze van” (1977). Richard Attenborough filmjének címe szállóigévé vált. Arra utal, hogy miután sokezer katonát föláldoztak egy roppant kockázatos haditerv oltárán, a vezénylő tábornok (Frederick Browning) felettébb lakonikusan azt mondja a halál torkából visszatért kollégájának: ő mindig azon a véleményen volt, hogy a híd túl messze van. Van egy másik kemény mondás is a filmben. Amikor már látszik, hogy nem siker, hanem kudarc lesz a „brilliáns” hadműveletből (Operation Market Garden), a kezdettől fogva kételkedő lengyel tábornoktól (Stanisław Franciszek Sosabowski) halljuk: „Ha valaki azt mondja a másiknak: játsszunk katonásdit, mindenki meghal.”

A „mindenki meghal” elsősorban a katonákra vonatkozik. De a háború áldozatai azok is, akiket nem talál el golyó vagy nem lépnek aknára, hanem a szüleik tűnnek el, és így válnak földönfutóvá. A „Valahol Európában” (1947) is háborús film; azokat a gyerekeket mutatja be, akik a romok között próbálnak lakóhelyet és közösséget találni maguknak. Egy-két vezető nagy akaratereje kell hozzá, hogy ők maguk ne vaduljanak el, és esélyük legyen arra, hogy a pusztítás évei után valami újat tudjanak felépíteni maguknak.

Az orosz-ukrán háborút kevesen nevezik értelmetlennek. Itthon ezek közé tartozik a 92 éves Szinetár Miklós. Ha valaki, ő tudja e viharvert hazában, mi a különbség film és valóság között, mégis megkapja a magáét az Élet és Irodalom-ban. Azután persze, hogy Ferenc pápa (a katolikus egyház argentin származású feje) is kapott hideget-meleget a fehér zászló emlegetése óta, nem csodálkozhatunk semmin.

Aktorok és eszközök

Az első világháború egy távoli színterét mutatja be az 1962-ben készült „Arábiai Lawrence”. Ezt a látvány szempontjából kiemelkedő háborús filmet ma azért is érdemes említeni, mert az orosz-ukrán háború kommentátorai sokszor úgy fogalmaznak, hogy az I. világháború véget vetett a birodalmaknak, kivéve Oroszországot (és most ennek jött el az ideje). Nos, a film azt illusztrálja, hogy a britek és a franciák ezt akkor nem így gondolták. Az általuk fellázított és erős hadseregbe szervezett arabok hitték el egy ideig, hogy az angolok és a franciák nekik akarnak segíteni. A nyugat-európaiak azonban csak szövetségest kerestek az Oszmán Birodalom felgöngyölítéséhez, aztán maguk vonták ellenőrzésük alá a Közel-Kelet egészét. Akik addig autonóm aktoroknak hiszik magukat, a film végén rádöbbennek, hogy az atlanti nagyhatalmak eszközei csak.

A „proxy háború” kifejezés 2022-ben még megbotránkozást keltett az orosz-ukrán kontextusban, ma már az aktuális tartalmával épeszű ember nem vitatkozik.

Egyre többen értesültek arról, hogy egy hónappal az orosz invázió után az oroszok és az ukránok békét köthettek volna, török közvetítéssel. Isztambul egy „Minszk-mínusz” lett volna az ukránok szemében, és mivel már Minszk sem volt ideális rendezés a nyugat-ukránok nagy többsége számára – inkább választották a teljes körű háborút. Csak ezután, április végén gyűltek össze az USA szövetségesei a németországi Ramstein-ben, hogy összedobják az ukrán sikerhez szükséges fegyverarzenált. Sokan tudják azt is, hogy ez év június 14-én Putyin újabb békefeltételeket terjesztett elő, ami persze már „Isztambul-mínusz” lett volna, hiszen míg Isztambulban az oroszok készek lettek volna visszavonulni a 2022. februári invázió előtti pozícióikba, a júniusi koncepció alapján már a Krím mellett négy megye megtartásához ragaszkodtak volna. Kérdés, hogy az ukránok kurszki betörése után Oroszország még egyszer hajlandó lesz-e hasonló feltételekkel fegyverszünetet ajánlani.

Az ECFR 2024 júniusi, 11 országot lefedő felmérése azt mutatja, hogy az európaiak nagy többsége továbbra sem azért támogatja Ukrajnát, hogy az teljes katonai győzelmet arasson Oroszország fölött, hanem hogy kedvezőbb pozícióba tudjon kerülni egy fegyverszüneti, vagy akár béketárgyaláson. Az ukránok jellemzően azt is gondolják, hogy a háborús győzelem elismeréseként tulajdonképpen jár nekik az EU- és NATO-tagság, miközben az EU-tagországokban ez nem többségi vélemény. A júliusi NATO-csúcs újabb szóvirágokat vezetett be arról, hogy Ukrajna „visszafordíthatatlanul” halad a NATO-tagság felé vezető úton, de hogy az az út milyen hosszú, arról senki nem beszél.

Az ukrán EU-tagság pedig még inkább problematikusnak tűnik. Június végén zöld lámpát kapott ugyan a csatlakozási tárgyalás (Ukrajnával együtt Moldova számára is), de ténylegesen elindulni csak akkor tud, ha valaki az EU-bővítés 1993-ban lefektetett, ún. koppenhágai kritériumait ledarálja. Az Ukrajnával határos EU-tagországok érzékennyé váltak a gabona- és más mezőgazdasági import felszabadítására, Németország kénytelen lesz megkeményíteni a pozícióját a felrobbantott gázvezetékek miatt, és előbb-utóbb azt is elkezdjük majd számolgatni, mi maradna a jelenlegi EU-tagországoknak a kohéziós költségvetésből egy esetleges ukrán csatlakozás után.

Amellett tehát, hogy a mozival ellentétben a valódi háború esetében a néző nem tudhatja, hogy a „műsor” mikor ér véget, azt sem tudhatja pontosan, mennyibe fog mindez kerülni. A moziban pontosan tudjuk, mennyit fizetünk a jegyért. A háborúnak közvetlen és közvetett költségei is vannak; óriási adósságok keletkeznek, el kell látni a menekülteket és más szerencsétlenül jártakat, és az újjáépítés még évtizedekig eltarthat. És ahogy a halottakat sem lehet feltámasztani, úgy a környezetünkben sem építhető újjá minden.

Közben az újabb erőfeszítésekre és áldozathozatalra buzdító háborús propaganda minden oldalon használja a romantika eszközeit és stílusjegyeit, blokkolja a komplex gondolkodást, sematizál és butít.

Ám bőven rendelkezésre állnak realista műalkotások is azok számára, akiknek „nem térkép e táj”, akik készek szembenézni a mélyebb összefüggésekkel, és tenni is szeretnének valamit azért, hogy a múlt borzalmai ne ismétlődjenek meg. Minden háború más – közvetlen analógiával egyik régi mozi sem szolgál. Egyetlen történelmi film sem dokumentumfilm; mindegyik eltér kisebb-nagyobb mértékben a tényleges eseményektől. De minden jó háborús film szolgál valamilyen tanulsággal a jelenkor számára is.