„Az egész emberi
világ itt készül. Itt minden csupa rom.
Ernyőt nyit a kemény kutyatej
az elhagyott gyárudvaron.”

(József Attila: Elégia)

Jámbor András írása azt firtatja, hogy mik a baloldali politizálás lehetőségei a Tisza áradása után. Az elemzésével részben egyetértek, részben vitázom. A kiutat alapvetően másban látom.

Szakítani az elitpolitizálással, a „füstös szobákkal”, az öncélú kordonbontogatással; cselekvő politizálással képviselni végre az embereket – ezzel mind egyetértek. De ez kevés lesz! Az EP-választáson a magyarok több mint 90%-a jobboldali vagy szélsőjobboldali pártra szavazott. Lesz-e ez másképp? Jámbor szerint mindaddig nem, amíg nem szakít az ellenzék az antiorbánizmussal és az „értéknélküliséggel”.

Mi velünk a baj?

Ami az antiorbánizmust illeti, amit Jámbor András az ellenzéki politika kábítószerének tart, nem értek egyet vele. Sem azzal, hogy ebből fakadnak az ellenzék kudarcai, sem azzal, hogy egyáltalán lehetséges volna másképp politizálni. A szélsőséges megosztottság persze káros, s a „hideg polgárháború” viszonyai között rossz élni, de a politikai polarizáció minden demokrácia sajátja, ráadásul kulcsszerepe van a választók mozgósításában.

Az ellenzék eddigi kudarcai nem az orbánozás miatt, hanem az orbánozás ellenére következtek be.

Minden európai (meg nem európai) országban élesen és folyamatosan támadja az ellenzék a hatalmat, az aktuális kormánypártot, s annak megtestesítőjét, vezetőjét, legyen az Kaczyński vagy Tusk, Macron vagy Scholz, Biden/Harris vagy Narendra Modi, az illiberális indiai miniszterelnök. Ez a politika logikája. Ez nem „O1G-zés”; nem alibizés.

Naná, hogy Macront támadja a francia baloldal! És minél radikálisabb baloldal, annál radikálisabban támadja. Hisz megtestesít mindent, ami ellen küzdenek. Ahogy Orbán is megtestesít mindent, ami ellen mi küzdünk. Az antimacronizmus, a „macronozás” ugyanakkor nem jelenti azt, hogy ne volna programjuk a francia elvtársaknak. Ebben persze igaza van Jámbornak: a program, a mondanivaló a lényeg. S igaza van abban is, hogy amikor 2022-ben végre megszületett a baloldali elemeket nyomokban azért tartalmazó hatpárti közös ellenzéki program, bűn volt, hogy hagyták, hagytuk: Márki-Zay Péter ne képviselje a családi pótlék duplájára emelését, például.

Baloldali-e a Tisza?

És itt jön az értékek kérdése. Értékek nélküli-e a magyar „baloldal”, mint ő írja? Ugyan! A DK a szocdem pártcsalád megbecsült tagja az EP-ben, az MSZP-t egy valódi melós vezeti, a Párbeszéd-ZÖLDEK komplett zöldbal világképet nyújt az érdeklődőknek. Csakhogy nincsenek érdeklődők. A Szikra nagyon rokonszenves „kaszinós”, „fizessenek a gazdagok” kampánya is elhalt. Ha sajtótájékoztatót tartanak, tartunk, jobbnál jobb baloldali javaslatokról, senki rá se hederít. A parlamenti módosító indítványokról, törvényjavaslatokról nem is beszélve. Hisz’ úgyse lesz rá módunk, hogy megvalósítsuk. Aztán egyszer csak megjelenik Magyar Péter, és elviszi a show-t. De nem azért, mert értéknélküli volt a baloldal, hanem mert gyenge.

Baloldali-e Magyar Péter? Hát persze, hogy nem! De beszél a baloldali érzelmű választók számára fontos témákról? Folyton! Egészségügy (nincs vécépapír, elfogadhatatlanul hosszúak a várólisták…); oktatás („Az első napon feloszlatjuk a Kliket, és visszavesszük az iskolákat”, „Elfogadhatatlan, hogy a gyerekek boldogulása társadalmi státuszhoz kötött”, mondta, s ígérte, hogy azt teheti majd mindenki, „amiért a tanári pályát választotta: minőségi módon a gyerekekkel foglalkozhassanak a pedagógusok az aktagyártás helyett”).

A népnek tehát Magyar Péter – jó populista módjára – működő közszolgáltatásokat ígér, és igen, közben orbánozik. Hogy ez miért fontos? Mert

illúzió azt képzelni, hogy egy klasszikus szocdem programmal meg lehet szólítani az immár Tisza-párti tömegeket.

Ők már Magyar Péternél vannak, aki beszél nekik annyit ezekről a hagyományos baloldali témákról, ami elég ahhoz, hogy nála is maradjanak. A családi pótlék duplájára emelését is elmondta számtalanszor. Helyettünk. Működő jóléti államot, szociális biztonságot ígér. Nem úgy, de azt, mint egy balközép párt. És nála az erő.

Ez a vonat elment. A Tisza már most legyőzte a Fideszt néhány vidéki nagyvárosban, például Nyíregyházán vagy Szolnokon. Nekünk valami egészen mást kell kínálnunk – ha értelmet akarunk adni a létezésünknek.

Baloldali tévhitek

Most vegyünk sorra néhány olyan tételt, amelyek a baloldali nyilvánosságban már-már megkérdőjelezhetetlenek (s Jámbor cikkében is ott bujkálnak), de véleményem szerint tévesek.

„Helyi közösségeket kell építeni, úgy lehet nyerni.”

A közösség jó dolog. Önmagában jó. Ugyanakkor a Tisza szárnyalása pont cáfolja ezt a tévhitet. Magyar Péter, ha akart volna, se tudott volna helyi közösségeket építeni ennyi idő alatt, mégis 30%-ot kapott. Látom, a Momentum új elnöke, Tompos Márton is a vidéki filmklubokra gyúr. A filmklub szuper. Önmagában! Egyszer élünk, legyen jó az az élet. Jó, boldog, tartalmas, közösségi; tele élményekkel, kapcsolódásokkal. Csak ettől ne nagyon reméljen szavazatot senki!

„Orbánt csak balról lehet legyőzni.”

MZP kudarca mintha megerősítette volna ezt a tévhitet. Eszerint kiábrándult fideszes nem is létezik, s egyébként is: fizessenek a gazdagok! Csakhogy a Tisza erre is rácáfolt. Részben azzal, hogy nyíltan jobboldali („se nem jobb, se nem bal”, mondja, de az Európai Néppárthoz csatlakozott, és értékválasztásaiban konzervatív). Részben pedig azzal, hogy ennek ellenére is van annyira jó populista, hogy az egészség- és oktatásügy, a gyermekvédelem napirenden tartásával jobboldali létére is meg tudja szólítani a közszolgáltatások, a jóléti állam iránt elkötelezett baloldali szavazókat.

Fizessenek a gazdagok! De nem azért, mert ezzel lehet Magyarországon választást nyerni (ezt eddig semmi és senki nem bizonyította), hanem mert a baloldal kötelessége, hogy küzdjön az egyenlőtlenségek, a társadalmi igazságtalanságok ellen!

Fölösleges arról álmodni, hogy mi váltjuk le Orbánt, bár persze jó lenne, ha legalább egy mellékszerep jutna ebben nekünk. A valódi kérdés az, hogy milyen legyen az a 8%-nyi baloldal.

„Hitelesek legyünk, akkor győzünk.”

Magyar Péter minden, csak nem hiteles. Pár hónap alatt jutott el a NER-luxusból, a túlárazott közbeszerzésektől az ellenzéki vezető szerepéig. Ez hol hiteles? Sehol. Csakhogy Magyar erős. Lehet benne hinni. Erő és remény, e kettő kell a baloldali szavazónak is. Aki igenis antiorbánista (lásd fent), és mindennél fontosabbnak tartja, hogy legyen végre vége ennek a rémálomnak. Komjáthi Imre végtelenül rokonszenves, abszolút hiteles (évtizedekig dolgozott lakatos szakmunkásként Kazincbarcikán, mielőtt pártvezető lett) – de mire ment vele!? Nem látták benne az erőt.

Nem amellett érvelek persze, hogy ne is törekedjünk a hitelességre. Az izraeli baloldal békepárti, sőt palesztin-pártinak bélyegzett új csillaga, Yair Golan politikai hitelességét megalapozta az a személyes bátorság, amivel a Hámász-terrortámadás napján elindult embereket menteni. Legyünk mi is „bátorak”! Legyünk feddhetetlenek! Csak ne higgyük, hogy feltétlenül ez a siker kulcsa. Az egyesült izraeli baloldal is kb. 8%-on áll.

„Nem számítanak a szimbolikus ügyek, csak a napi betevő számít.”

Ezt a vulgármarxista tévhitet is el kellene engedni. A francia baloldal a szélsőjobb („a fasiszták”) ellen szervezte meg a köztársasági frontot, amihez még Macronék is kénytelenek voltak csatlakozni, s amivel a legerősebb parlamenti erővé nőtte ki magát a 4-párti baloldal. A spanyol jobboldal még mindig Franco-ellenes, s a Tusk-vezette lengyel ellenzék sem a családi pótlék emelésével kampányolt (azt már megemelték Kaczińskyék), hanem az abortusz „identitáspolitikai” ügyével.

„Akkor lesz majd igaz baloldal, ha szakít az identitáspolitikával (ami egy sunyi libsi trükk), és újra osztálypolitikát képvisel.”

Tény: a globális észak általános jellemzője, hogy a liberális baloldal beszorul a nagyvárosokba, egyre inkább a rendszerváltás és a globalizáció nyerteseinek, a középosztálynak a pártja lesz, míg a vesztesek, a kistelepülésen élők a (szélső)jobb karjaiba omlanak. De épp, mert ez világjelenség, nem érdemes a hazai „óbaloldal” nyakába varrni a dolgot. Ungár Péter próbálkozott nemrég vele, hogy a Párbeszédet azzal stigmatizálja: mi csak a gendersemleges, nembináris vécéken kattogunk; holott sose foglalkoztunk ezzel a témával. Nos, jelentem, az ő „no gender” alt righttal kompatibilis zöldpártja éppoly sikertelen, mint a mi baloldali zöldpártunk. Spoiler: ez egy álvita, az identitáspolitika és az osztálypolitika nagyon is megfér egymással.

Milyen bal?

Jámbor a képviseletről beszél. Egyetértek. S nagyon együttérzek vele, amikor (bár csak burkoltan, óvatosan), a sajtót is ekézi, hogy miért nem számolnak be a felöltőkártyás és a végrehajtás-ügyi sikereiről, az elnyomottakért folytatott küzdelmeiről. Annál is inkább megértem, mert arról a józsefvárosi „Befogadó óvodák” programról sem nagyon számolt be a sajtó (tisztelet a kivételnek), amelynek én voltam a kezdeményezője, s amely tudtommal az elmúlt 15 év egyetlen átfogó és sikeres deszegregációs, integrációs, inklúziós programja a közoktatásban.

De akkor milyen legyen a baloldal, hogy a sajtó és a nép is felfigyeljen rá? Olyan, amely felismeri, hogy a proletariátusból prekariátus lett. Mondom magyarul: van elnyomott osztály, de nem a munkásosztály az (amit a kései kapitalizmus felszámolt), hanem a létbizonytalanságban, kiszolgáltatottságban élők tömegei. Vannak köztük kétkezi munkások, de többségük nem az. Nekik nem érdemes 19. századi álmokat álmodnunk, szakszervezetekről, általános sztrájkról.

Ápoljuk a szakszervezetek emlékét, támogassuk a még működő szakszervezeteket, minden tisztelet megérdemelnek, de ne várjuk tőlük a megváltást. A szervezett munkásság helyébe lépő új osztály alapélménye a létbizonytalanság – akár egyetemisták, akár közmunkások, akár kényszervállalkozók, akár minimálbérre bejelentett alkalmazottak, akár munkaerő-kölcsönzött, akár be sem jelentett dolgozók. Számukra egyet kell ígérni, de azt nagyon: azt hogy leválhatnak a kapitalizmusról, kiléphetnek a tőkés termelés elnyomó világából, véget vetünk az elidegenedés évszázadainak. S hogy mi kell ehhez? Feltétel nélküli alapjövedelem.

Egy alap, ami mindenkinek jár, amire felépülhet egy új, kizsákmányolás-mentes társadalom, amelyben szabadság és egyenlőség kéz a kézben járnak. TGM-mel szólva:

„A baloldali (szociáldemokrata) politikai megoldás ebben az esetben a harmincöt órás munkahét bevezetése volna, amely azonnal tetemesen megnövelné a munkaerő-keresletet, illetve a garantált, munkavégzéstől független, „megélhetési alapjövedelem” (living wage, Grundeinkommen) létrehozása. Ez akadályozhatná meg a dologház logikájának érvényesülését, annak a tizennyolcadik század előtti állapotnak a botrányos helyreállítását, amely bünteti (és erkölcsileg kárhoztatja) a nyomort.”

Érthető, hogy „átmenetileg”, úgy 150 évre visszafogta magát a nyugati munkásmozgalom demokratikus ága, és a tőkés rend felszámolása helyett időlegesen a kizsákmányolás megszelídítését, a bérmunkások munkakörülményeinek javítását, bérének emelését tűzte ki célul. A szocdem kormányok sikere, hogy létrejött a nyugati jóléti állam, annak is csúcsterméke: az északi/skandináv modell. Ha végül úgy dönt az a 8-10%-nyi magyar ó- és újbaloldali, hogy ebben egyezzünk ki, így leszünk „Lewica”, nekem az is megfelel.

De javasolni mást javaslok: rendszerkritikát. Ideje visszatérni Marxhoz, és magát a kizsákmányolást, a tőkés termelési viszonyokat, a bérmunkára alapozott világrendet, a munkaalapú társadalmat, az elidegenedést felszámolni. Legalábbis: ezt tűzni ki célul. Ez a posztkapitalizmus programja. A követelés valójában nem új: a szakszervezetek kezdettől fogva küzdöttek a munkaidő csökkentéséért is, valamint azért, hogy egyáltalán létezzen az öregségi nyugdíj mint olyan, vagyis a bérmunkából ne zuhanjunk egyenesen a koporsóba. Másfelől

az a posztkapitalista társadalom, amelyről beszélek, még ha teljesen utópisztikusnak is tűnik, valójában a mai Magyarországon is az emberek többségének mindennapi valósága.

3 millió bérmunkásra csaknem 7 millió – az államkapitalista adatipar árulkodó kifejezésével – „inaktív” jut: gyerekek, diákok, nyugdíjasok, „láthatatlan” munkájukat végző nők (és férfiak) stb. A koronavírus-járvány, a lezárások idején pedig mindannyiunk számára felderengett az a világ, ahol nem a gyár vagy az iroda körül forog az életünk.

A garantált minimumjövedelem még nem alapjövedelem, de a zuglói szociális modell, aminek egy Covid-specifikus változatát azóta az I. kerület, egy átfogóbb verzióját pedig – lakhatási támogatás formájában – 2023-ban Józsefváros vezette be, ebbe az irányba mutat.

Bár hamar közhellyé silányult, de attól még igaz: a legújabb technológiai forradalom, a mesterséges intelligencia fenekestül fel fogja forgatni a világunkat. Miközben minden más bizonytalan, az már most biztos, hogy munkahelyek tömegeit fogja felszámolni. Az alapjövedelemre óriási szükség lesz.

Zöld. A közlegelők komédiája

Klímaválság. Itt is van egy immár begyöpösödött, rendkívül káros tévhit. Nem Jámbornál, hanem a magyar és az európai társadalomkritikai közegben. Hogy a zöldügyek úgymond a középosztály témái, a klímavédelem afféle úri huncutság. Abból a valós tényből, hogy főleg városi, diplomás szavazói vannak a zöldeknek, azt a téves következtetést vonják le egyes baloldaliak, hogy ez az ő hobbijuk.

Pedig az aszály, az elsivatagosodás és a szélsőséges időjárási viszonyok a vidékieket, mezőgazdaságból élőket érintik elsősorban (miközben nálunk kiégnek a növények, a francia termést ismétlődő jégesők pusztítják), a városi hősziget-hatás a klímaberendezés nélküli lakásban, sűrűn beépített részeken élő dolgozókat és nyugdíjasokat sújtja, körükben ugrik meg a halálozás hőhullámok idején.

Vannak teljesen kézzelfogható és konkrét követelések, amiken keresztül jól megmutatható, hogy a baloldal szükségszerűen zöld: az egyre dráguló üzemanyagot fogyasztó autókkal való ingázást kiváltó gyors és minőségi közösségi közlekedés, az épületszigetelés (panelprogram és társai), az egészséges élelmiszer és ivóvíz, valamint a városok zöldítése. Csökkenjen a rezsi, ne együnk mérgeket, továbbá ne perzselje meg a talpunkat az aszfalt s a beton, ne haljanak meg az idősek az elviselhetetlenné forrósodó városban, maradjon meg egy élhető bolygó a gyerekeinknek!

Az energiaszegénység témája is olyan, amely összeköti a bal- és zöldoldalt, a klímavédelmet és a lakhatást. Kezdeményezésemre a Józsefvárosi Önkormányzat eddig összesen 1150 „energiacsomagot” osztott ki rászoruló családoknak, hogy csökkenteni tudják az ablakok résén kiszökő hő mennyiségét, az áramfogyasztást, a rezsit. Jámbor András országgyűlési képviselőként szintén segíti – ehhez hasonló eszközökkel – az itt élő családokat.

A francia zöldek nagyot mennek mostanában azzal, hogy rámutatnak: az erőforrásokat pazarló, biodiverzitás-gyilkos agrárlobbival szemben az egészséges élelmiszert termelő bio és/vagy kisgazdáké (!) a jövő. S arra is, hogy a növényvédő szerek, a nagyüzemi állattartás hormonbombái hogyan járulnak hozzá a daganatos megbetegedések számának növekedéséhez; a városokban is, de a falvakban még inkább. A francia zöldek közül a mostani nemzetgyűlési választáson a korábbinál jóval többen szereztek vidéki térségben mandátumot, köztük emblematikus alakjuk, Benoît Biteau, aki maga is a család tanyáján gazdálkodik, egészen máshogy.

A baloldal ne azzal hízelegjen a jobbereknek, hogy kigúnyolja, lesznobozza a bioélelmiszert fogyasztókat, hanem érje el békés eszközökkel, amit a párizsi Boulevard Voltaire-en található bioboltot kifosztó tüntetők festékszoróztak az épület homlokzatára néhány éve: Legyen a bio mindenkié! („Du bio pour tous”)

A kapitalista tudatipar bezár minket a GDP, a gazdasági növekedés, no meg persze a fogyasztás hegemón diskurzusába és gyakorlatába. De szerencsére a kaláka és a közösségi kertek, az upcycling (újrahasználat, nem összetévesztendő az újrafeldolgozással) és az önellátás világa eközben lassan átszövi életünket. Nem, nem csak a középosztályét. Mindenkiét.

Ne felejtsük: a túlfogyasztás épp a felső közép és az elit bűne. A fenyegető klímakatasztrófára egyetlen értelmes válasz van: a nemnövekedés; ez a pandémia idején különösen élesen mutatkozott meg. S hogy mi a nemnövekedés? Nem a robbanómotoros, de nem is az elektromos autó, hanem a közösségi közlekedés; nem a pazarlás, de nem is az újrahasznosítás, hanem a zero waste; nem a stadion, hanem a grundfoci. A közlegelők tragédiájának kapitalizmus-apológiája helyett következzen a közlegelők komédiája, az autonóm, zöld kisközösségek ünnepe.

A tőkés rend és a nagyvárosok perifériáján, többnyire kényszerből jöttek létre azok az átmeneti társadalmi terek és közösségek, amikben egy alternatív rendszer ölt itt-ott testet ma is, itthon is. Vígvári András „Zártkert-Magyarország” c. könyvében idézi „Erzsébetet”:

„Fiatalember, írja le, hogy ez itt olyan szép, mint Hűvösvölgy. És hogy hatalmas az összetartás, az emberek figyelnek egymásra, nem úgy, mint Budapesten. Mert nagyon sokan jönnek ám ide lakni Budapestről, mert Pest már nem olyan, mint régen… Olyan, mint egy börtön. Itt pedig szabadság van. Ha elfogy az ember pénze, maximum lekapcsolják az áramról, de a házát nem tudják elvenni”.

Osztály, identitás

Végül: eleget köpködte egymást az osztálypolitika és az identitáspolitika; béküljenek ki! A romák nagy része munkás. A nők a kapitalista elnyomás legfőbb áldozatai: a bérmunka-centrikus világrend még a létezésükről is alig vesz tudomást (hisz’ nagy részük ún. „láthatatlan munkát” végez). Az LMBTQ közösségek a fasiszták legfőbb céltáblái (lásd: „no gender”). Hagyjuk abba a libsizést, woke-ozást, és mutassuk meg a kisebbségi és kizsákmányolti lét szoros összefüggéseit! Nancy Fraser is ezt ajánlja a Kannibál kapitalizmusban.

Van erre jó gyakorlat? Hát persze! Mélenchon-ék LFI-je megszólította a „színes bőrű” (észak-afrikai és fekete-afrikai) munkásosztályt, egyszerre hirdettek „kreol” identitáspolitikát és radikális minimálbér-emelést. Lépjen a magyar baloldal is stratégiai szövetségre a romákkal! És a nőkkel – mint a lengyel bal. Az LMBTQ-témára se úgy tekintsen, mint ami eltereli a figyelmet osztályharcról; a baloldal minden elnyomottért és megalázottért felelősséget visel. Pedro Sánchez kormánya jó példa erre is: a markánsan baloldali gazdaságpolitikához nem féltek jogkiterjesztő intézkedéseket társítani. Sőt!

***

Nincs vesztenivalónk! A baloldal Brazíliában győzni tudott, Indiában visszaerősödött, de Nyugaton többnyire gyengélkedik, K-Európában pedig (leszámítva néhány nacionalista vadhajtást) szinte teljesen megsemmisült. A 8% a maximum: ez az, amit nálunk is, Lengyelországban is elért.

Tehát reálisan most nem reménykedhetünk a választási győzelemben. Bár szurkolhatunk a Tiszának. S amit még tehetünk az az, hogy felismerjük: a világunk fokozatosan maga-magától is lassan posztkapitalistává válik. Ebből pedig következik a baloldal feladata: hogy – miközben továbbra is képviselnie kell az embereket, ahogy Jámbor András írja – ezt az új világot kezdje el hirdetni, az alapjövedelem és az autonóm közösségek világát. Nem azért, mert ezzel lehet választást nyerni. Hanem mert ez a jó élet, s ez a jövő. Rendszer helyett életvilág.