Jelenlegi tudásunk szerint a 2024-es brit választások eredménye nem nagyon tud majd más lenni, mint a Munkáspárt nagyarányú, Tony Blair ‘97-es nagy sikerével egyenértékű, de jó eséllyel annál nagyobb győzelme. Kényelmes, 400-nál is több képviselővel járó  többség a parlament 650 fős alsóházában. A Munkáspárt élére Jeremy Corbyn lemondása után 2020-ban megválasztott Keir Starmer a hét végére miniszterelnök lesz.

Fura választás ez. Egy olyan ember lesz látszólag óriási felhatalmazással miniszterelnök, akit a választók kisebb része kedvel, mint nem, akiből teljesen hiányzik a karizma egy olyan korban, ahol a mediatizált demokráciákat alapvetően határozza meg a politikai karizma és a karizmatikus vezetési stílus. (Ellentétben olyan korábbi kormányfőkkel, mint a munkáspárti Tony Blair, a konzervatív Boris Johnson, de  Corbyn is, a maga módján.)

Úgy kaphat történelmi léptékkel is hatalmas parlamenti többséget a Munkáspárt, hogy eredményük a szavazati arány és szavazatszám tekintetében akár az is lehet, mint a 2017-es választáson, amelyet – ha csak kicsit is, de – elvesztettek.

Mindeközben a Konzervatív Párt, az elmúlt közel kétszáz év brit politikatörténetének legmeghatározóbb ereje, olyan mélyre süllyedt, hogy komolyan felmerül: harmadik helyre szorulhatnak vissza a képviselők száma, de akár szavazatszám alapján is.

Ez utóbbi persze továbbra sem a legvalószínűbb kimenetel. De az, hogy a toryk jó eséllyel történelmük legnagyobb vereségét szenvedik, elég valószínű. Kevesebb képviselőjük lehet, hogy 1997-ben vagy akár az eddigi legrosszabb választási eredményüknél, 1906-ban.

Tönkretett ország, vezető nélküli jobboldal

Az Egyesült Királyság válságban van. Ez persze nem egyedülálló jelenség Nyugat-Európában (hogy közelebbi példákat ne is említsünk), ezzel együtt érdemes kiemelni azokat az elemeket, amelyekért a Konzervatív Párt felelőssé tehető.

Az első, hogy

a 2008-as válság után, 2010-ben hatalomra kerülő konzervatív-liberális demokrata koalíciós kormány – nevezzük nevén a főbűnösöket: David Cameron miniszterelnök és George Osborne pénzügyminiszter – nagyszabású megszorító intézkedésekbe kezdtek. Ezek persze nem voltak egyedülállóak Európában, azonban Európa nyugati felén talán sehol, még az álprotestáns álmoralizáló Merkel-kormányok Németországában sem volt annyira kegyetlen, következetes és ideológiailag elkötelezett a megszorítási hullám, mint a briteknél.

Az eredmény? Egyrészt az állami szolgáltatások lassú leépülése az egészségügytől a könyvtárakig. Ennek szép szimbóluma, hogy sorra mennek csődbe Anglia önkormányzatai, miközben 2010 óta folyamatosan nőnek a kórházi várólisták és szépen sokasodnak az egészségügy félprivatizációján jól kereső magáncégek is. A neoliberalizmus munkáspárti híveinek, a Tony Blair, majd Gordon Brown vezette kormányoknak sok bűnük volt, de tagadhatatlan, hogy az ő idejükben, a New Labour-korszakban ezeket a szolgáltatásokat fejlesztették. A toryk alatt mindez megfordult egy olyan válság kezelésének jegyében, amely immár több mint tíz éve véget ért. A megszorításoknak azonban, hiába ígérték meg számos alkalommal, sosem lett vége.

A 2010 utáni megszorítások legtragikusabb következménye talán a jóléti állam végleges szétverése. Leépült a munkanélküli ellátás, de egyre nagyobb a dolgozói szegénység is. Az Egyesült Királyság rosszabb hely lett majdnem mindenkinek,

de különösen azok számára, akiket a thatcheri neoliberális gazdasági fordulat elsodort: a leszakadó, főleg északi iparvárosok magukra hagyott, a kétségbeesésükbe belehaló lakóinak, valamint a bevándorló hátterű városi munkásosztálybelieknek. Természetesen ez alól is volt kivétel, hiszen a vagyoni egyenlőtlenségek nőttek, miközben a középosztály elszegényedett.

Eközben pedig – hiába volt ez a radikális megszorítópolitika állítólagos célja – a gazdaság sem állt talpra. A reálbérek stagnáltak, sőt, a 2010-es évek elején trendszerűen még csökkentek is, az inflációt is figyelembe véve pedig az egy főre jutó GDP még 2023-ban sem érte el a 2007-es szintet. A termelékenység növekedése is jelentősen, a G7 országok átlagánál nagyobb mértékben esett vissza, az Egyesült Királyság termelékenysége jelentősen elmarad a brit jobboldal által mélyen megvetett Franciaországétól, nagyjából Olaszországgal van egy szinten. Ebben az értelemben megismétlődtek a harmincas évek: komoly szenvedést okozó, ám a gazdaságot fellendíteni nem tudó „válságkezelés”. Amely, ha válságot kezelni nem is volt jó, a pénzügyi eliteket azért szépen helyzetbe hozta.

A válság másik oldala politikai volt, bár oka annak is a gazdasági és társadalmi válságban gyökeredzett. Az euroszkeptikus UKIP (Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja) népszerűségének visszaszorítása és a Konzervatív Párt hagyományos euroszkeptikus szárnyának letörése érdekében David Cameron beleállt az ország uniós csatlakozásáról szóló népszavazás megtartásába, amelyet a Cameron által vezetett maradáspárti kampány elvesztett. Ez három éves parlamenti válságba sodorta a brit kormányt, amely a brexit egyetlen típusa mögé sem volt képes többséget teremteni.^[1]

Ezt a gordiuszi csomót végül Boris Johnson tudta átvágni pártja belső, Európa-párti ellenzékének pártból való kiszorításával és egy új, fölényes győzelmet hozó választás kiírásával. Azonban a brexit-kérdés sikeres lezárásával (mármint abban az értelemben sikeres, hogy megtörtént, más értelemben már kevésbé egyértelmű, mennyire volt ez egy sikertörténet) elveszett a tory-tábort összefogó narratíva is, és a covid alatti átmeneti erősödés után a Konzervatívok mögül egyre inkább elfogyott a politikai muníció.

A politikai válság oka azonban nem az volt, hogy nem sikerült dűlőre jutni egy rendkívül bonyolult, az ország külkereskedelmét, alkotmányos helyzetét és geopolitikai pozícióját meghatározó kérdésben, és önmagában nem is az, hogy a maradáspárti establishment elvesztett egy népszavazást.

A válságot valójában az váltotta ki, hogy a neoliberális fordulat gazdasági, a Munkáspárt Blair-féle centrista fordulata pedig politikai értelemben is magára hagyta a hagyományos brit munkásosztályt, amely kiábrándultságában olyan projektek felé fordult, mint a bajokért az EU-t és tágabban a globalizációt hibáztató euroszkeptikus jobboldali populizmus.

A UKIP egykori vezetője, Nigel Farage talán az egyetlen szélsőjobboldali vezető, akire tényleg illik a populista megnevezés: az ő politikai munkásságát tényleg egy populista projekt – az EU-ból való kilépés népszavazás útján – határozta meg, amely jól összevág szuverenista nézeteivel. Így az elmúlt 14 évben folyamatos fenyegetést jelentett, hogy – akárcsak Európa számos országában – a kiábrándult szavazók jóvoltából megerősödhet a szélsőjobboldal. Ez volt az az elmúlt 14 évben nagyrészt szunnyadó politikai válság, amely most magával fogja söpörni a torykat.

A Konzervatív Párt a kiábrándultságot azzal akarta orvosolni, hogy megadja a hagyományos munkásosztálynak a lehetőséget, hogy szavazzon az ország uniós csatlakozásáról. Johnson hamis populizmusa szintén azt szolgálta, hogy a lemaradó régiók választóit bevonja a tory szavazóbázisba, ezzel betonozva be azt a politikába (Ezek az emberek sokszor nem a társadalom legszegényebbjei: fontosabb motívum itt a lecsúszás nagyon is megalapozott érzete, az, hogy valaha jobban éltek, mint az, hogy hol helyezkednek el a társadalmon belül).

Ez rövid időre sikerült is, 2019-20 felé reálisnak tűnt, hogy egy további évtizedre velünk marad a tory kormány. Csak aztán – immár a brexit adta folyamatos politikai bűvésztrükk hiányában – hamar kiderült, hogy Johnson rossz kormányzása és személyes erkölcstelenségei mellett nem maradhat örökké hatalmon. Megkezdődött a Munkáspárt visszaerősödése, és visszatért a brexit-korszakot meghatározó parlamenti dráma, a politikai high society, a politikai felsővezetés permanens belső válsága.

Johnson után Liz Truss tett rövid és katasztrofális kísérletet, hogy magát egyfajta Wishről rendelt Margaret Thatcherként pozícionálva keretezze az Amerikai Egyesült Államokból importált kultúrharcot a szélsőséges piacpártisággal. Gyors bukása, amelyet ironikus módon épp a piacok idéztek elő, persze abból a szempontból örvendetes, hogy az általa belebegtetett társadalmi vízió még az előző 12 év tory kormányzásánál is sokkal katasztrofálisabb lett volna. De arra is rámutatott, hogy adott esetben egy anarchokapitalista miniszterelnöknek is kicsi a mozgástere a gazdasági fennállóval szemben. Hát még egy demokratikus szocialistának!

Őt követte a hatalomban a jelenlegi konzervatív kormányfő, Rishi Sunak, akinek esetében a karizma, vízió vagy vezetői képesség totális hiánya párosult a politikai és emberi hitványsággal (felesége adóelkerülő!).

Régi és új jobboldal

Hiába volt előre ismert az idei választás ténye, és annak időpontját hiába jelölte ki maga Sunak,  a toryk megdöbbentően borzalmas kampányt folytattak. Ennek egyetlen célja, hogy legalább a törzsbázist sikerüljön megtartaniuk, ha már legmerészebb álmaikban sem gondolják meghaladni a 25%-os eredményt. Ebből erednek az olyan, kizárólag a 60+-os, konzervatív szavazóknak tetsző ötletek, mint a Nemzeti Szolgálat, azaz a sorkatonaság bevezetése vagy az ahelyett választható kötelező önkéntes munka.

A tory kampányt azonban nem ez, hanem egy fogadási csalás határozta meg. Kiderült ugyanis, hogy több vezető, Sunakhoz közel álló, tehát vélhetően a választás időpontját előre ismerő tory politikus előzetesen fogadott a választás időpontjára. Egy 14 éve kormányzó párt tehát gyakorlatilag azzal távozik a hatalomból, hogy bundabotrányba keveredik. Talán semmi sem foglalja jobban össze, hogy milyen mélyre süllyedtek az elmúlt években a toryk politikai és emberi értelemben.^[2]

A kampány legfontosabb fejleménye a jobboldalon azonban nem a toryk erkölcsi és politikai veresége, amire számítani lehetett, hanem a Reform UK megerősödése.

A Nigel Farage által alapított, eredetileg Brexit Párt néven ismert formáció a covid idején alakult át egy, akkor elsősorban a lezárások ellen kampányoló jobboldali populista erővé. Farage tagadhatatlanul karizmatikus politikus, aki immár harminc éve építi imidzsét, mint egy (a szó valódi értelmében vett) populista politikus, erős szuverenista és konzervatív nézetekkel.

A Reform nagy lehetősége ebben a kampányban, hogy egy csomó olyan témát tud felkarolni (pl. bevándorlás), amelyet a toryk is próbálnak tematizálni, csak éppen nem túlságosan hitelesek benne (Ennél a példánál maradva: a bevándorlás szintje történelmi csúcson van, hiába állította minden 2010 utáni kormány, hogy le akarja törni.) A Reform a bevándorlás mellett a zöld átállással szembeni fellépésével veteti észre magát. Beszántanák a tory kormány talán legfontosabb (és biztosan legnagyobb) infrastrukturális projektjét, a London és Birmingham közötti gyorsvasutat, és véget vetnének az autókat korlátozó politikáknak.

Jelenleg a Reform csak néhány százalékponttal van lemaradva a toryk mögött, miközben Sunak utódja a toryk élén jó eséllyel a párt Farage-hoz nagyon hasonló nézeteket valló szárnyáról érkezhet (már ha nem Farage lesz az). Ráadásul az sem elképzelhetetlen, hogy szavazati arányukat tekintve a toryk harmadik helyre szorulnak a Reform mögé. Ahogy az sem, hogy nem övék lesz a második legnagyobb parlamenti képviselőcsoport, azaz nem ők lesznek az ellenzék vezető ereje a Képviselőházban, hanem a Liberális Demokraták.

Persze a brit pártrendszerben, ahol a meglévő pártok erős dominanciája a választási rendszer logikájából fakad, nehéz elképzelni, hogy ilyen helycsere történjen. A jobboldalon erre soha nem is került sor eddig, míg nagyjából száz éve a Munkáspártnak sikerült kiszorítania a Liberálisokat a váltópárti szerepből. Ha ezt Farage meg tudja ugrani, az történelmi jelentőséggel bírna mind Nagy-Britanniában, mind a szélsőjobboldal európai előretörésének folyamatában, hiszen a szélsőjobb előretörés eddig az Egyesült Királyságban nem tudott megszilárdulni.

Van precedens egy másik szcenárióra is van: a nyolcvanas években a Munkáspárt jobbszárnyának szakadárjai hiába hozták létre a Szociáldemokrata Pártot, és hiába kaptak – a liberálisokkal szövetségben – közel annyi szavazatot az 1983-as választáson, mint a Munkáspárt, ezt alig tudták mandátumokra váltani. A kilencvenes évekre, immár egyesülve a Liberálisokkal a Liberális Demokrata Pártban, permanens harmadik párti pozícióba szorultak. Ez pedig könnyen lehet a Reform sorsa is: megragadhatnak 15%-on, néhány képviselői hellyel, de legfeljebb a kisebb koalíciós partnerré válás lehetőségével, a toryk váltópárti pozícióját nem veszélyeztetve.

És persze az is igaz, hogy Farage kampánya sem volt zökkenőmentes. A párt többek között a második világháborús brit szerepvállalásra rendkívül büszke, társadalmi kérdésekben konzervatív, vidéki vagy kertvárosi szavazókat próbálja megszólítani. Így elég kellemetlen, ha egyik jelöltjük szerint az országnak ki kellett volna maradni a háborúból, míg másikuk a szó legszorosabb értelmében vett náci tartalmakat osztott meg a Twitteren. Az ilyen helyzeteket persze részben a képviselőjelöltek rossz kiválasztása okozza, de hosszú távon rendkívül kínos lehet, hogy a Reform ezekkel a nézetekkel szemben nem tud fellépni.

„Nem szoktam álmodni”

Teljesen érthető tehát, hogy a toryk 14 éves, Benny Hill-showba forduló rombolása után kinyílt a politikai igény a változásra. Kérdés viszont, hogy a Munkáspárt hogyan tervezi elhozni a változást, egyáltalán, el fogja-e hozni.

A Labour visszafogott kampányt folytat, bár megjelennek olyan vállalások a választási programjukban, mint egy állami energiacég létrehozása, a vasutak államosítása, vagy akár az alkotmányos reform a Lordok Háza reformjával (sajnos nem eltörlésével), és a 16 évre leszállított választói korhatárral. Ugyanakkor – hiába választották szlogenjüknek egyszerűen azt, hogy „Change” azaz „Változás” – a Munkáspárt kínosan ügyel arra, hogy ne tűnjenek felelőtlennek vagy radikálisnak.

Egy olyan országban, amelynek azonnal drasztikus változásra lenne valóban szüksége, nehezen érthető, miért annyival alacsonyabb a hatalomra törő ellenzéki párt által vállalt reformok költsége, mint az állami kiadásokat eleve ellenző konzervatívok esetében. Mi értelme az áttörő sikernek, ha nem élnek vele?

Ahogy már utaltunk rá, a július 4-én várható jó eredmény valójában nem is annyira megalapozott:  a párt győzelme ugyanis kizárólag az elnyert mandátumok számában lesz elsöprő és történelmi. Mindeközben népszerűségük a közvélemény-kutatások átlaga alapján „csak” 40% körül van, és az elmúlt hetekben csökkent is. Csak az összehasonlítás kedvéért idézzük fel, hogy a Jeremy Corbyn vezette  Munkáspárt 2017-ben a szavazatok 40%-át szerezte meg, és akkor, ha nem is túl nagy különbséggel, de mégis csak elvesztette a választást. (Alacsony részvétel mellett – és az előre lefutott meccsek ritkán kedveznek a magas részvételnek – még az is elképzelhető, hogy jelentősen kevesebb szavazatot kap a Munkáspárt most, mint 2017-ben.) A brit választási rendszerben ugyanis nem népszerűnek kell lenni, hanem sokkal népszerűbbnek, mint a második helyezett, mégpedig a Munkáspárt 20 százalékpont körüli előnye elég stabilnak tűnik.

Tegyük hozzá: Blair is 40,7%-al aratott elsöprő győzelmet 2001-ben, azonban Blair mögött ‘97-ben, de ‘01-ben is megvolt a hype, a személyes népszerűség, az akkor csúcson lévő neoliberális technokráciát fiatalos lendülettel vegyítő karizma. Mindez Starmerből hiányzik, ő nem népszerű, csak kevésbé népszerűtlen, mint Sunak.

Keir Starmer karizmátlansága közhely, ám ennél sokkal izgalmasabb benne, hogy mennyire próbál személytelen maradni. Ennek kiváló példája, amikor a Guardiannek adott interjújában azt vallja, hogy nem szokott álmodni (mármint szó szerint nem, bár a baloldali kritikusai azért hozzáteszik, hogy átvitt értelemben sem), és nincs kedvenc verse vagy regénye. Mintha attól félne, hogy a Büszkeség és balítélet rajongói elfordulnak tőle, ha a Mrs Dalloway-t nevezi meg kedvenc regényeként.

Ugyanakkor

a nyilvánosságban felvállalt személyiség hiánya szépen egybevág a politikai vízió hiányával. Starmer egy hataloméhes politikus, aki abban a kényelmes helyzetben találta magát, hogy politikai ellenfele gyakorlatilag beletolja a hatalomba. Ezt pedig logikusnak tűnhet nem kockáztatni, még akkor is, ha a semmitmondás néha komikumba csap át.

A 61 éves jogász végzettségű establishment-politikus politikai működésmódja alapvetően arra épül, hogy a status quon belül, azt nem kikezdve szerezzen hatalmat. (Ebből a szempontból önmagában érdekes, hogy az egyébként a status quo támogatásával igen nehezen vádolható Corbyn árnyékkormányában az EU-s tagságról szóló második népszavazás követeléséért, azaz implicit a politikai változás elmaradásáért küzdött és felelt.) Péntektől pedig minden jel szerint egy nagy, pártja történetének talán legnagyobb többségével a háta mögött kormányozhat, így már a fennálló politikai viszonyokon belül sem áll majd érdekében a változás.

Csakhogy a politikai stabilitás nem tartható fenn, ha az Egyesült Királyság társadalmi és gazdasági válságát nem kezelik. A toryk által hátrahagyott szarkupac nem kezelhető aprócska beavatkozásokkal, ahhoz olyan radikális, mélyreható gazdasági és társadalmi változásra van szükség, amelyre a Munkáspárt jelenlegi helyzetében nem mutat hajlandóságot. Starmer és köre nem ismeri fel: ismét mindennek meg kell változnia ahhoz, hogy semmi se változzon.

Boris Johnson és a miniszterelnökségét támogató tanácsadója, Dominic Cummings épp ezt ismerte fel, csak a másik oldalról közelítve: ők épp a társadalmi és gazdasági rend megőrzése érdekében áldozták be az Egyesült Királyság politikai stabilitását. Ez a bűvésztrükk kudarcot vallott, nem kis részben saját ellentmondásai miatt. De, ahogy korábban is írtam a Mércén, nem magától értetődő, hogy a következő Johnson, különösen, ha az Nigel Farage személyében a Konzervatív Párton kívülről érkezik, ugyanezekbe az ellentmondásokba fut majd bele, az meg pláne nem, hogy a következő Johnson nem tudja majd azokat jobban kezelni.

2024-ben tehát nem az a kérdés, hogy Keir Starmer miniszterelnök lesz-e. Sokkal inkább az, hogy meddig húzza, és ki jön utána?