„I’ll stare directly at the sun but never in the mirror

It must be exhausting always rooting for the anti-hero”

Taylor Swift: Anti-hero^[1]

Ezeket mondják a legjobb időknek, de még lehetnek a legrosszabb idők.

Az európai parlamenti (EP) választások eredménye egyelőre annyit mutat, hogy a Fidesz sem élheti túl sértetlenül az elmúlt négy hónap történéseit – botrányok, a „pillanat uralásának” ideiglenes elvesztése –, és tágabban véve az elmúlt két év gazdasági visszaesését. Felbukkant a semmiből a Fidesz legpotensebb kihívója, legalább 2015-16 (a Jobbik csúcsa), de talán 2006 óta. Ha Magyar Péter be tudja szívni maga mellé a megmaradt ellenzéki pártok szavazói közül a nem nagyon elkötelezetteket, a jövőben akár 40%-ot is elérhet! Mindet persze nem szívhatja fel, most is láttuk, vannak a Második Reformkornak és a Mindenki Magyarországa Néppártnak szavazói, hiába látszott előre az 1% körüli eredmény – igaz, utóbbi párt szavazóinak hatoda (!) hódmezővásárhelyi. De a 40% nem tűnik teljesen esélytelennek.

Csakhogy ez a 40% kevesebb, mint a 44%, amelyet a Fidesz elért, állítólag ez történelmi mélypont. Ha a Fidesz összekapja magát – ahogy összekapta magát 2012-13-ban, 2015-16-ban, 2020-21-ben – akkor ebből lehet 2026-ra, ha nem is kétharmad, de legalábbis kényelmes többség. Igen, kellemetlen nekik, hogy a „világrekord mozgósítás” végén „csak” 44%-ot kaptak. Ugyanakkor az, hogy egy kormánypárt 44%-ot kap egy (pláne EP) választáson, nemcsak egy nyugati liberális képviseleti rezsimben lenne elképzelhetetlen, de Erdoğan Törökországában is. Vajon az „all in”, a saját bevallásuk szerint világrekord mozgósítás hatására tényleg elment minden Fidesz-szavazó, azaz ennyien maradtak a fideszesek, vagy azért voltak, akik továbbra sem mobilizálhatóak egy EP- és önkormányzati választásra? (És emlékezhetünk: 2014-ben ennél nem sokkal több szavazóval kapott kétharmadot a Fidesz.)

Magyar Péter előtt az a politikai feladat áll, hogy ezekre a kérdésekre számára kedvező választ adjon.

Nem az a kérdés ugyanis, hogy ha most vasárnap lesznek az országgyűlési választások, akkor kétmillió vagy hárommillió ember szavazna-e a Fideszre, hanem az, hogy amikor majd az országgyűlési választásokra sor kerül, addigra legyen realitás a kétmilliós vagy kisebb Fidesz-tábor, és értelemszerűen az ennél több Tisza-szavazó. Ez nem fog olyan könnyen menni.

Az alternatíva a 2024-es eredmények megismétlődése. A Fidesz a korábbinál alacsonyabb szinten, de konzerválja a bázisát a bizonytalanok visszahódításával, esetleg a Mi Hazánk vagy a Tisza egyes szavazóinak el-, visszahódításával. Vele szemben lesz egy, a korábbi vezető ellenzéki pártoknál lényegesen nagyobb, de a Fideszt beérni nem képes Tisza (kicsit úgy, ahogy Törökországban sem tudja sosem beérni, legalábbis országos választásokon, a CHP az AKP-t), valamint a különféle kisebb jobbközép és liberális pártok, akár parlamenti jelenléttel.

Ez az a politikai felállás, amelyben reménykedik ma a liberális sajtó színe-java. Lelkük rajta. Amivel azonban nekünk, magyarországi baloldaliaknak szembesülnünk kell, az az, hogy itt nekünk nem osztanak lapot. (Tegyük hozzá, a liberálisoknak sem osztanak. Egyszer majd csak észreveszik.) Ebben a helyzetben teljessé válik a jobboldal hegemóniája, ahol a Fidesszel szemben a kiugrott fideszesek, meg a Fidesszel szemben nem társadalmi, nem gazdasági, hanem esztétikai kritikát megfogalmazó jobbközép fehérgalléros PMO-arcok állnak. Az a véleményformáló felsőközép közeg, akik szerint a Fidesszel a ronda szemüvegek, az elszabott öltönyök a baj, vagy jobb esetben a homofóbia, nem az általuk teremtett társadalmi valóság egésze. Akik pontosan annyira progresszívek, amennyiben ez nekik vagy ismerősi körüknek jó. Miközben nekik sem különb az ízlésük, sőt. A 2024-es választás egyik fontos fejleménye, hogy ezek az emberek végre a fényre jöttek. Helyes, így legalább végre lehet velük szemben politikai kritikát megfogalmazni.

Mindeközben az annyira-amennyire zöld-baloldali főpolgármester X-es meccset hoz jobbközép kihívójával szemben, akinek programja (és persze nem az imidzse vagy politikai karaktere) nehezen megkülönböztethető Boris Johnson londoni polgármesteri tevékenységétől: zöld közlekedéspolitika, magántőkére épülő lakáspolitika, vonzalom a látványos, nagy projektek iránt. Ehhez pedig kellett, hogy az ellenzéki (nemfideszes) szavazók egy jelentős része az utóbbit preferálja.

Az én választásom azonban nem erről szólt.

Amikor az ember részt vállal kampányokban – mint én idén a Szikra önkormányzati kampányaiban –, akkor persze hajlamos nem foglalkozni mással. Én többet foglalkoztam a Népszínház utca külső felének problémáival, mint az EP-választással. Ez kétségtelenül torzítja az ember nézőpontját.

Ugyanakkor épp a józsefvárosi sikerek mutatják, hogy a baloldali (pontosabban: a baloldal fontos céljaival szinergizáló), bátor politikának van helye a magyarországi politikában. Még a mostani, erősen korlátozott önkormányzati rendszerben is lehetőség van önkormányzati szinten baloldali szociálpolitikát, lakhatási politikát csinálni.

Ha a baloldal – a valódi magyar baloldal – szeretne befolyást gyakorolni Magyarország politikájára, akkor érdemes ezeket a lehetőségeket kihasználni. Baloldali politikát csinálni ugyanis megéri.

Az önkormányzatokban rejlő politikai lehetőségek ki nem használása egyébként nagyban hozzájárult a Momentum politikai kudarcához is. 2019-ben rengeteg momentumos politikus került önkormányzati pozíciókba, sokszor lehetőséget kapva, hogy politikai víziójukat önkormányzati szinten valósítsák meg. Többen az első alkalommal dobbantottak ellenzéki képviselőnek a Parlamentbe, amiről maguk állítják, hogy értelmetlen.

Önkormányzati munka helyett átgondolatlan „országos politizálás”; képviselet helyett ego („mi vagyunk a legjobb EP-képviselők”); sőt, a végén már az, hogy Gyurcsány Ferenc a hazugság kultúrája-e. Építkezés helyett efemer szavazók, akik az első alkalommal továbbállnak. (Nem is csak a Tiszához, hiszen sokan korábban az MKKP 2022 óta erősödő táborához csatlakoztak, ami persze szintén összezuhant.) Tisztelet persze a kivételnek, közülük a legfontosabb Soproni Tamás, aki eközben nem is pörgött ki teljesen a pártjából.

A Partizán politikai évadzáró műsorában Ruff Bálint és Pető Péter hosszasan elvitatkoztak arról, hogy a nyíregyházi polgármesteri szék elnyerése hogyan járulhat hozzá a későbbi egyéni választókerületi eredményekhez. Az ekkor nem merült fel szempontként, hogy Nyíregyháza 120 ezer, egyébként magyar mércével sem jómódú lakosának jó lenne, ha baloldali (avagy liberális, avagy mérsékelt konzervatív, avagy csak kevésbé korrupt: az érv szempontjából lényegtelen) városvezetése lenne. (Persze ilyenkor adódhat a kérdés, hogy az ellenzéki jelölt ezt képes lenne-e megvalósítani, de ez az érv szempontjából nem számít. A valóságban persze nagyon is, ahogy az is sokat számít, hogy valaki baloldali vagy mérsékelt konzervatív-e: nem mindegy, hogy valaki szociális bérlakásokat építene, vagy eladná a települést az építőiparnak, hogy a legnyilvánvalóbbat említsem.)

A sikeres önkormányzati politika és a sikeres helyi építkezés nagyon is összefügg. Szegedtől az MSZP megmaradt bástyáin át (Tiszaújváros, Kazincbarcika, Angyalföld) Hódmezővásárhelyig (!) és, igen, Józsevárosig számos példát látunk arra, hogy a politikailag sikeres (ami persze nem jelenti azt, hogy baloldali vagy pláne kritikán felül álló) önkormányzati politikával megállítható, sőt, megfordítható a Fidesz erősödése. (Az, hogy ez OEVK-szinten már nem mindig fejeződik ki, inkább a gerrymanderelt körzetekről, és nem a helyi építkezés értelméről árulkodik.)

Ha a fiatal magyarországi baloldal, a valódi magyar baloldal – amelynek magam is a része vagyok – szeretne kitörni a szubkulturális magányból, és valódi politikai képviseletet szeretne, akkor nem hagyhatja figyelmen kívül az önkormányzati szinten történő politizálást. Sötét idők várnak a magyar baloldalra, talán sötétebbek, mint eddig bármikor. De baloldalra szükség van. A jobboldal hegemóniája csak akkor válhat teljessé, ha utat engedünk neki.

Akkor ne engedjünk.