önmarcang avagy önmagunk dzsentrifikálása
A Kritikus Kultúra-konferencia második napján, 2023. december 11-én Budapesten, az Eötvös 10-ben elhangzott próza bővített, szerkesztett változata, amely arra tesz kísérletet, hogy a kulturális termelés területén is jellemző ellenzéki rutinokat mutasson fel – önkritikusan. Ezek a „megküzdési stratégiák” és „ellenállási gyakorlatok” pedig mintha összefüggenének azokkal az individualizáló életmódtrendekkel, amelyek – a virtuális önreprezentáció csapdájában – már életmódalkuként értelmezhetők.
Kimondom, hogy Demeter Szilárd, és kuncogás gurguláz át a termen.
Szeretnék idézni a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatói posztjára benyújtott csoportos pályázatból (2023. november), amely tulajdonképpen a hivatalban lévő és újrainduló Demeter Szilárdot szándékozott kihívni, s amely pályázat persze a vereség biztos tudatában született meg.
Mégis: a pályázat legalább önmagunknak, legalább a korlátozott nyilvánosságnak igyekezett felmutatni, hogy egyáltalán létezik alternatív koncepció, létezik vízió, másik Magyarország, nyugati típusú jogállami demokrácia, haza és/vagy negyedik köztársaság a magasban, trallala. A pályázati anyag bekezdésnyi preambulumát szeretném felolvasni, a szerzők nevét – a sajátomon kívül – anonimizáltam.
Idézet:
„ […] ”
Idézet vége.
Vétkesek közt cinkos, aki néma, szisszenünk fel máskor egy emberként a kollégára, ha nem látjuk a nevét a keddi/szerdai/csütörtöki petíción. De
felszisszennénk akkor is, egy másik értelmezés szerint, ha valaki netán – egyénileg vagy csoportosan – mégis pályázott volna a PIM-re.
Mert aki pályázik, az legitimál – elfogadja a fennállót, elfogadja a játékszabályokat. Őfelsége ellenzékévé válik, uff. Úgyhogy én sem pályáztam PIM-főigazgatónak, meg semmilyen pimes ösztöndíjra sem, mert nem akarom legitimálni a rendszert. A malmára hajtani a vizet. Játszani a kottájából.
A költő kolléga legitimál, mondja a gondolatgazdag, elitértelmiségi kommentszekció. Az ellenzéki miniszterelnök-jelölt viszont nem legitimál, a főpolgármester nem legitimál, az amerikai nagykövet nem legitimál, a német kancellár nem legitimál, Ursula von der Leyen és az Európai Tanács tagjai, akik kezet fognak, fotózkodnak és egy asztalhoz ülnek, nem legitimálnak. Emmanuel Macron pedig kifejezetten nem legitimál. Csak a költő kolléga legitimál.
Na, akkor most már tudjuk, hogy mi íródik, amikor nem íródik meg a csoportos PIM-pályázat (2023. november), amely persze a vereség biztos tudatában, de legalább önmagunknak, legalább a korlátozott nyilvánosságnak felmutathatta volna, hogy egyáltalán létezik alternatív koncepció, létezik vízió, másik Magyarország, nyugati típusú jogállami demokrácia, haza és/vagy negyedik köztársaság a magasban, trallala.
Ha viszont elképzelés és stratégia valahol mégis készen áll, akkor el is kellene beszélni, mert a sajtóközlemény, a petíció, a Facebook-poszt nem ellenbeszéd, csupán reakció.
Az ellenhegemónia-termelés viszont beszéd is, de a mi ellenhegemónia-beszédünk helyén inkább hallgatás van, a hallgatásunk helyén pedig jogos panasz. De csak jogos panasz. A jogos panaszaink okos, alapos és önismétlő megfogalmazása közben pedig tíz év telt el a NER-ből, tíz év az életünkből. Vagy tizenöt.
Kultúrpolitikán vélhetően a politikai közösség és a kultúra viszonyát értjük. De mit jelent ez a gyakorlatban? Nekünk, akik a művészeti termelésben, az oktatásban, a tudományos kutatásban, a sajtóban, közgyűjteményi vagy közművelődési területen dolgozunk, ez is a munkánk: megfogalmazás, tervezés és (közösség)szervezés. Az értelmiségi véleményvezérségnek ugyanis régen befellegzett, csak vannak, akik még nem vették észre. Szóval immár ez a mi munkánk, és nem is kevés. Sőt: annál több lesz ez a mi munkánk, minél több időnk szivárog el a szemérmes, de valójában restaurációs nosztalgiára, miszerint azért mégiscsak legyen minden úgy, mint 2010 előtt volt. Úgy sírjuk vissza a kilencvenes évek posztmodern gúnykacaját, mintha nem lenne nyilvánvaló, hogy az zsákutca volt, egyben a NER egyik mentalitástörténeti triggere. Régen mi űztünk viccet másokból (már aki), nem belőlünk űztek. Ez még mindig szokatlan. De közben lebontották a Magyar Irónia Házát. Így nem véletlen az sem, hogy ma Megafon-trollok vezényelnek le kiröhögés-szeánszokat.
De tisztázandó, hogy kik vagyunk mi ma, 10, 15, 25 évvel később? Mit nevezünk kultúrának és mit kultúrpolitikának?
Nyilván politikai közösségen nem csupán a fővárosi kulturális termelésben résztvevők kis köreit értjük. Kultúrán nem csupán a korlátozott művészeti termelést, tehát nem csupán a fővárosi kulturális termelésben résztvevők mindennapi praxisait értjük.
Kultúrpolitikán pedig bizonyára nem csupán az NKA bármelyik kollégiumának felháborító kuratóriumi összetételét, a Karmelita-kremlinológiát és Békés Márton szakirodalmi bázisának minuciózus elemzését értjük. Ugye?
Vagy éppenséggel eleve szűkösek, szűkülnek be a perspektíváink? Az évtizedes ellehetetlenítés közben, amely ellen tiltakozunk, amelyben osztozunk, s amelyben kölcsönösen közösségi finanszírozunk, egyre inkább csak magunkra figyelünk? És egyre inkább bezárkózunk az elitek közötti permanenssé provokált kultúrharcba, amelynek vesztésre álló felháborodói vagyunk, s amelytől az ún. magyar társadalom széles körei érintetlenek? Kinek a kulturális politikája?, kérdezte emlékezetesen túlizgult és túlértékelt cikksorozatában anno Szakács Árpád. De tényleg: kinek a kulturális politikája a mi kulturális politikánk? Kire vetjük vigyázó, de rövidlátó szemünket? Felvilágosult önmagunkra? A csont nélkül adaptálandó nyugati példákra? A korlátozott termelésű művészeti alkotásaink törzsközönségére?
S kire veti vigyázó szemét például a zöld-baloldali-liberális fővárosvezetés, az önkormányzati közhatalom? Kizárólag az alkotókra, a kultúra iparosaira? Vagy még a trendérzékeny, politikailag aktív, tehát mobilizálható, és fogyasztóképes középosztályra is? Szelfizgetés Beton.Hofin? Emléktáblányi eminenskedés Konrád György kapcsán? Ez már a közpolitika vagy még magánügy? Jelszavaink valának: párakapu? pop-applikációfétis? bulivillamos? A lét elviselhetetlen könnyűsége. A leszámlázható remekötletek monopóliuma. Huszonegyedik századi város: gondolatok szabad áramlása átszállás nélkül Amszterdamból a Városháza parkba, két átszállással és pótlóbusszal a Városháza parkból a külső kerületekbe, a szabad megyei jogú városokba és tovább. Mintha egy nagyon kreatív start-up vállalkozónak másfél évtized alatt sem sikerült volna kihevernie az Erasmus-honvágyát, úgyhogy kezelheti közpénzből.
Melyik célcsoportra „optimalizálták és targetálták” például a Budapest150-emlékévet? Csak a színházbérletesekre vagy a BKV-bérletesekre is?
És akkor most képzeljük el, milyen lenne, ha a kerületi egészségügyi szakszolgálatok a következő ciklusban főleg szépészeti beavatkozásokra koncentrálnának, és erre fordítanák az erőforrásaikat. Képzeljük el, milyen lenne, ha a fővárosi Lakásügynökség a maga nyomott árú lakásállományát többségében Airbnb-ként hasznosítaná. A kultúra sem sikk vagy sznobéria kellene, hogy legyen: nemcsak alkalmi és passzív élménnyel kiszolgáló zenei minifesztivál, ingyen színházi kupon, ad hoc utca-átnevezés, köztéri performansz, hanem ezek utánkövetése, önmagát generáló szomszédsági interakciók, gangbeszélgetések gyúanyaga, rendszeres és aktív készségkínálat.
Mi tesz, mi tehet minket rövidlátóvá kultúrpolitikai értelemben? Én az individualizálódásra biztosan gyanakszom, amely alatt tendenciát értek, nem állapotot. Az individualizálódást nem egyéni felelősségnek tartom, nem jellemhibának, hanem a rendszerszintű elnyomás következményének, amely az egyént belekergeti a nyilvánosságba, aztán a megmérgezett nyilvánosság vizein nyaraló hajótöröttként magára hagyja.
Ez a rendszerszintű elnyomás depolitizál, megfoszt a – és most varázsigéink következnek, robotol a nyelvgép – szerveződés, a részvétel, a részvételiség lehetőségétől, a közösségiség, a közös fellépés lehetőségétől, és ami a legfontosabb: megfoszt a szélesebb szemhatár tanulságaitól. Az individualizálódás nyomása életmódtrendek és fogyasztási szokások identitássá harsányulásán és reprezentálásán keresztül történik. Ez a folyamat a rendszerkritika tárgya.
De mindez velünk is történik? A jelenlévők szűk, nagyvárosi, kulturális tőkét felhalmozó, ön- és hipertudatos társadalmi csoportjával? Vagy maradunk inkább a NER-mellényes vállalkozónál, akit közösen kinevethetünk? Maradunk a lábnapot kihagyó, fehérjepor-függő utcagyereknél, akin együtt sajnálkozhatunk?
A rendszerszintű elnyomás módszertana nem független attól a történelmi korszaktól, amelyben élünk. Ezért kulcskérdés, hogy az elmúlt két évtizedben a globális kapitalizmus egyik korszakos csúcsterméke mit „művelt” a nyilvánossággal. Ez a csúcstermék és titkosfegyver a közösségi média. A közösségi médián persze az azt működtetők és az abban résztvevők tevékenységét kell értenem. A rendszer vesztese ebben az autoriter rezsimben is a túszul ejtett polgár/felhasználó. A közösségi média – a nevével ellentétben – individualizál.
A személyes: politikai – szólt a felforgató, felszabadító és korszakos üzenet, több mint ötven évvel ezelőtt. Ez az inspiráló mondat lett a szlogen mindahhoz a mozgalmi aprómunkához, amelynek hatására elkezdett tudatosítódni, hogy a társadalmi-politikai meghatározottságok igenis jelen vannak a személyes tereinkben, és akár meg is lehetne ezeket változtatni. A fennálló uralom és a kapitalista logika viszont mindig a változtatás igényének erejét akarja lefegyverezni. (A kapitalista logikának ez a rendszerszintű elnyomása persze mintha ezúttal is a nőkre terhelődne nagyobb arányban.)
Ennek a kapitalista logikának az eltérítő és csillapító alapműködése mintha kiforgatta volna az eredeti üzenetet, és a személyesnek a nyilvánosságba való kiexportálását kezdte szorgalmazni – ezt pedig a közösségi média által is teszi. A platformok szirénéneke azt hazudja a felhasználóknak, hogy a magánéletük mindennapjaiból tulajdonképpen bármelyik pillanat érdekes, közérdeklődésre számot tartó, sőt közérdekű, tehát helye van ebben az ún. nyilvánosságban.
Megosztható, tehát megosztandó, ami vagyok. Az vagyok, amit megosztok. Csak akkor vagyok, ha látszom. Ahogy Barna Emília utalt rá: algoritmusalapú, kreatív és individualizált egyéni vállalkozói státusz és munkaszervezés dominál (vonakodó influenszerré válás), az algoritmus kapuőr-szerepét pedig a rangsorolás és értékelő mechanizmusok határozzák meg. Az intimitásból szükségszerűen lesz profitlogika. És milyenné roncsol majd minket ez az önkizsákmányoló érzelmi munka? Mintha karanténba zárult volna a korszak. De ott azért én még nem tartok, hogy fizető nézőknek streameljem a gyerekem születését. Görgess tovább!
Lánykérés a Maldív-szigeteken.
Látogatás egy kutyamenhelyen.
Mától SUP-oktató lettem.
Első közös avokádókrémünk.
Eltemettük apámat. #gyász
Ezek már mi vagyunk? Nem, ezek még mindig nem mi vagyunk, tehát mindez még nem a kultúra. Ha nem kultúra, akkor nem is érdemes arra, hogy tárgya legyen kultúrpolitikai diskurzusnak. Görgess tovább!
Szóval a nyilvános egyénit „segít” megkonstruálni a közösségi média a virtuális időnk végezetéig. Ez a „segítség” maga a rendszerszintű elnyomás folyamata. Ez a kényszerfolyamat pedig – még egyszer – egyet jelent életmódtrendek és fogyasztási szokások identitássá harsányulásával és reprezentálásával. Tehát nem, nem a meglétükkel, nem az igenlésükkel, nem a hétköznapi privát gyakorlásukkal, hanem identitássá harsányulásukkal és reprezentálásukkal. Sematikusan és uniformizáltan. Amikor már nem érdektelen magánügy, hogy szeretem-e, és hogy hol és hogyan iszom a kávét, hanem annak az önhite, hogy ez bárkit is érdekelhet a láthatóságversenyben. Énidő pedig az, amiről mindenkit tájékoztatok.
Ez a lefegyverző szerepjáték persze nem marad meg a virtuális tűzfalak között, hanem gyarmatosítani kezdi a hús-vér mindennapjainkat, ahol a közösségeink erőre kaphatnának. Odabent még Truman Show-t csináltunk önmagunkból, de idekint már a Jumanji zajlik. Az individualizálódás, a harsányulás és az önreprezentálás nemcsak az avatarunkat határozza meg, hanem idomítja a tárgykultúránkat, a leghétköznapibb szokásainkat és a nyelvhasználatunkat is.
Ami pedig szokatlanul újszerű, ebből az elővigyázatlanságból adódóan tehát még fenyegetőbb csel, hogy
ezen életmódtrendek és fogyasztási szokások némelyike, akár a politikai ellenállás aktusának illúzióját is keltheti bennünk.
Ott lelátó, ott disznóölés, ott terepjáró. Mondd az ellentétüket! Itt jóga, itt tofu, itt elektromos roller. Vagy például: kulacs. Helyes szokás, ésszerű termék, jogos törekvés. Ellenzéki fogyasztói identitás.
Ezen a ponton hajlandó lennék kiterjeszteni az eddig használt kultúrafogalmamat, de Szoboszlai Dominikot és a csíksomlyói búcsút, sportot és vallást, az ezek keretei között valóban létező közösségeket továbbra sem keverem ide, ígérem. Meghagyom őket a jobboldali politikai képzeletnek. Helyettük itt egy igazán fontos kérdés: te mióta használsz kulacsot? Nekem például nincs jogosítványom, sosem volt, nem vezetek autót. És valamit nem csinálni is lehet lázadás. Valamit nem csinálni is lehet ellenállás. Megtettem a magamét. Ugye neked sincs jogsid, ugye sosem volt?
Erkölcsileg helyesebben fogyasztunk, tehát jobbak vagyunk náluk, másoknál. Ez lehet, hogy öncél, de ha öncél is, elég ok az önelégültségre, így egész egyszerűen nem maradhat titokban. Muszáj, hogy mások is tudjanak róla, legalább egy story erejéig: én ilyen vagyok, ilyen kivételes, kivételesen rebellis. Már-már forradalmár, legalábbis jó példával elöljáró polgár, és semmiképp sem agymosott túsz, semmiképp sem agymosott droid, semmiképp sem agymosott birka. Virtue signaling, ismerem a kifejezést és a jelenséget, magyarul erényfitogtatásnak fordítom, ez a jólértesültség pedig megkímél attól, amit önvizsgálatnak hívnak. Mi mind egyéniségek, ökotudatos, szociálisan érzékeny fogyasztók vagyunk. Impulzusellenzékiek. Nem tudják, de teszik, üzente Karl Marx. Tudják, mégis ’eszik, mormogta Slavoj Žižek. Hogy történjen bármi, amíg élünk s meghalunk, mi egy mémből valók vagyunk. Vagyok.
A hatvanas-hetvenes évek Magyarországának társadalmát sokféleképpen írják le: gulyáskommunizmus, fridzsiderszocializmus, legvidámabb barakk. A társadalomlélektani címke pedig így hangzik: életmódalku. Jelzője: kádári. Működésmódja: önkizsákmányolás és „alámerülés”. És noha másik korszak, másik mediális környezet, de mi van, ha hasonló cipőben járok?
Mi van, ha a nagyvárosi, fiatalos, individualizáló, politikai ellenállásnak látszó életmódtrendjeimmel való nyilvános tetszelgés valójában politikátlanított csapdája csak a rendszerlogikának?
Mi van, ha egy új korszak életmódalkuja köttetik meg itt és most általam öntudatlanul?
