Törökországban a március végi önkormányzati választásokon meglepően jól szerepelt az ellenzék. A kormányzó iszlamista Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) a 2002-es alapítása óta minden választáson a legtöbb szavazatot kapta, most azonban leszerepelt. Ezúttal a szekuláris Köztársasági Néppárt (CHP) szerezte a legtöbb voksot, amire legutóbb majdnem fél évszázada volt példa.

Az Erdoğan-rendszert temetni még korai lenne, az viszont jól látszódik, hogy az illiberális vezetés egyre kevésbé ura a helyzetnek.

Az 1923-ban kikiáltott Török Köztársaságot a CHP egészen 1946-ig egypártrendszerben irányította. A választásokon csak a második világháború befejeztével vehettek részt ellenzéki pártok is. Ez egy alkunak volt köszönhető: a gesztusért cserébe Törökország Marshall-segélyben részesült. A szekulárisok komoly csalások árán 1946-ban ugyan nyertek, a soron következő ciklusban viszont olyan nagyra nőtt a velük szembeni elégedetlenség, hogy négy évvel később csúnyán kikaptak  az ellenzéki, konzervatív Demokrata Párttól (DP), ezzel pedig a török szekulárisok aranykora véget ért.

A CHP pedig azóta sem tudott igazán megerősödni, az elmúlt hetvennégy évben egyetlen alkalommal sikerült választást nyerniük, de 1977-ben is csak a szavazatok 41%-át kapták. Az 1980-as katonai puccs után aztán az összes többi párttal együtt a CHP-t is betiltották, csak 1992-ben alapították újra, sok sikerük viszont eztán sem volt, sőt 1999-ben a választásokon mindösszesen 8%-ot kaptak, így Törökország történelmében először Musztafa Kemal Atatürk pártja nem jutott be a parlamentbe. A 2002-ben hatalomra került Erdoğan vezette AKP-re nem jelentett veszélyt a CHP, másfél évtizeden keresztül ugyanis a konzervatívok támogatottsága folyamatosan nőtt, míg a szekulárisok a legtöbb választáson 25%-nál jobb eredményt nem értek el.

A fordulópontot a 2019-es önkormányzati választások jelentették, amikor a CHP és az Erdoğannal nem szimpatizáló nacionalisták pártja, a Jó Párt (IP) más kisebb pártokkal együtt abban egyeztek meg, hogy a legesélyesebb ellenzéki jelöltet támogatják. Emellett a kurd Népek Demokratikus Pártja (HDP) úgy döntött, az ország nyugati felében nem indítanak saját jelöltet, a választóik így az ellenzék közös jelöltjeire szavaztak.

A terv bejött, Isztambulon és Ankarán kívül tucatnyi jelentős nagyváros vált ellenzékivé.

Az összefogás azonban nem sokáig működött. A 2023-as választásokra már egy hatpárti ellenzéki összefogás indult Erdoğannal szemben. Közös jelöltjüknek Kemal Kılıçdaroğlut, a CHP akkori pártelnökét választották, annak ellenére, hogy közel sem ő volt a legnépszerűbb politikus az ellenzéki oldalon. A választást végül Erdoğan nyerte meg, a hatpárti összefogás pedig összeomlott.

Idén már mindegyik ellenzéki párt saját jelöltjeivel indult a választáson, ezért is okozott nagy meglepetést az eredmény. Az ország nyolcvanegy tartományból a CHP 35-ben nyert, míg az AKP csak 24-ben, harminc megyei jogú városból pedig tizennégynek lett szekuláris polgármestere, míg az iszlamisták csak tizenkettőben nyertek. Adiyaman, Balikesir és Kütahya tartományok lakossága konzervatívnak számít, a szekulárisok ezekben a tartományokban 74 éve labdába sem rúgtak, most azonban mégis győztek.

Sőt még Isztambul Üsküdar nevezetű kerületében is az ő jelöltjük nyert, ami nem csak azért meglepő, mert Üsküdart többnyire konzervatívok lakják – Erdoğan is itt él, amikor éppen nem az 1000 szobás ankarai palotájában tartózkodik.

Utoljára 1977-ben volt, hogy a CHP kapja a legtöbb szavazatot egy választáson. Az azóta eltelt majd’ fél évszázadban még csak meg sem közelítette ezt az eredményt Kemal Atatürk pártja.

A mostani eredményeket az elmúlt hetekben sokféleképpen próbálták megmagyarázni, a kormánypárti trollok egy része szerint Erdoğannak nagyobb víziói vannak annál, mint hogy ki nyer választást az országban, ő el van foglalva Gázával – ha erről a gázaiak nem is tudnak.

Erdoğan a korábbi két évtizedben minden választás előtt ígért vagy tett valami nagyot, amellyel legalább a kampány idejére tudott olyan tömegeket mozgósítani, hogy megkapja a kormányalakításhoz szükséges támogatást. 2015-ben elsőre ez nem sikerült neki, az AKP mindösszesen 40,87%-ot érdemelt ki. Miután koalícióra lépni senki sem volt hajlandó velük, újabb választást kellett kiírni. A kormány pedig annak érdekében, hogy megszerezze a szélsőjobb szavazatait, katonai akcióba kezdett Szíriában a kurd csapatok ellen. A terv bejött, mindösszesen öt hónap alatt 10%-ot sikerült erősödnie az AKP-nek, így a kormányalakításnak már semmi sem állhatta útját.

A 2017-es alkotmánymódosításról szóló népszavazás előtt aztán Erdoğan újabb katonai beavatkozást indított a szíriai kurdok ellen. Ugyan a választás tétje az volt, hogy kiszélesítésék-e az elnöki jogköröket, az AKP kampánya a háború jegyében zajlott: mondván, hogy akinek nem tetszik az új alkotmány, az ellenzi a szíriai kurd területek katonai megszállását, azaz terrorista… A háború és az afrini katonai megszállás révén Erdoğannak 2018-ban sikerült megismételni a győzelmét az előrehozott választásokon.

Amikor Azerbajdzsán 2020-ban megtámadta a Hegyi-Karabahot a török hadsereg nemcsak fegyverrel, de katonákkal is támogatta a szövetségesét. Innentől kezdve Erdoğan otthon úgy adta el a történetet, mintha az ő egyedüli érdeme lett volna az azerbajdzsáni győzelem. Mikor a török líra értéke csökkenni kezdett, pártja egyből azt kezdte hangoztatni, hogy az örmény lobbi áll a dolog mögött, amely így akarja a török győzelmet akadályozni. Azzal már senki nem foglalkozott, hogy mindeközben az azerbajdzsáni manat árfolyama változatlan maradt.

Idén a kifejezetten demagóg ígéretek elmaradtak. Talán ez azért volt így, mert Erdoğan a szétforgácsolódott ellenzékre tekintve elbízta magát, vagy egyszerűen a kormányzó párt kifogyott az ötletekből.

Az azonban a választási eredményekből kitűnik, hogy nem az ellenzéki CHP támogatottsága nőtt, hanem Erdoğanéké csökkent. Isztambulban a 2019-es önkormányzati választáson Ekrem Imamoglu, a CHP jelöltje közel 4 200 ezer szavazatot kapott, míg a kormánypárti ötvenezerrel kevesebbet. Most viszont Imamoglu 4 400 ezret , míg az AKP jelöltje csak egymillió vokssal kevesebbet kapott. Azaz Isztambul esetében nincs szó arról, hogy különösebben nőtt volna az ellenzék támogatása – az egyre jobban súlyosbodó gazdasági válság és a demagóg ígéretek hiánya miatt azonban láthatóan csökken Erdoğané.

A következő választásokig még éveket kell várni, Ankarában viszont sokan már most is azt találgatják, mi lesz a kormány következő csodája, Örményország lerohanása vagy esetleg Pakisztán lefizetése, hogy ismerje el az Észak-Ciprusi Török Köztársaságot.