Május elseje munkaszüneti nap. A munka ünnepeként szerepel a köztudatban. Az erre a napra jellemző kellemes időjárás ki szokta csalogatni a családokat a majálisokra. Igazi tavaszünnep sörrel és virslivel. De tényleg csak ennyi?

Az esti híradók eseményről készülő összefoglalóiban nyilatkozó idősebb emberek arra a kérdésre, hogy mit ünneplünk május elsején, többnyire azt válaszolják, hogy a szocializmusban kötelező volt felvonulni, ma már csak nosztalgiából vesznek részt benne. Például, ahol ápolják a rendszerváltás előtti hagyományt, ott a helyi fúvószenekart felültetik egy teherautó platójára és indulókat játszva zenés ébresztővel alapozzák meg az ünnep hangulatát.

Aztán napközben valóban a kikapcsolódásé a főszerep. Kisebb településeken kiváló alkalom a helyi közösségek tagjainak találkozására. Talán ez az egyetlen érték maradt meg, ami az eredeti május elsejékkel még összeköti a mai ünnepet. Annak ellenére, hogy

sokkal több olyan eleme van az eredeti május elsejének, amelyeket rendkívül időszerű lenne használni, mégis háttérbe szorultak.

Ma már kevesen tudják, hogy az első május elseje nem békés ünnep volt, hanem a munkások világszerte megszervezett tiltakozó akciójaként vonult be a történelembe. 1890 május elsején Európa és Észak-Amerika számos városában egy napon vonultak fel a dolgozók tömegei a napi munkaidő nyolc órára csökkentését követelve.

A felvonulás tehát nem a szocializmusból maradt ránk, ahogy sokan hiszik. Kelet-Európában a Szovjetunió árnyékában a szocializmus idején faragtak belőle állam által szervezett ünnepet, leginkább azért, nehogy civil tüntetések és követelések érdekében vonuljanak utcára a munkások.

A rendszerváltozás után viszont visszakaphatta volna eredeti küldetését, de az erre irányuló kezdeményezések nem voltak sikeresek. Mivel már nem volt kötelező felvonulni, nem is vettek részt többé rajta tömegek.

A szakszervezeti pluralizmus sem tett jót az ünnepnek, mert a Szakszervezetek Országos Tanácsából (SZOT) kivált és újonnan alakult szakszervezeti szövetségek és tagszervezeteik más-más helyszínen tartották meg a maguk rendezvényét, megosztva ezzel azokat, akik azért vonultak volna fel, hogy egy-egy célt támogassanak. A meghirdetett célok is eltérőek voltak, és sokszor kioltották egymást.

Budapesten és néhány vidéki városban a rendszerváltozás után még néhány évig aránylag sokan vettek részt ezeken az eseményeken. Leginkább megszokásból, és mert még elég pénze is volt a szakszervezeteknek a munka ünnepének megszervezéséhez. Az elmúlt harminc-egynéhány év alatt azonban a szakszervezeti tagok száma egyre kisebb lett, és a források is velük együtt apadtak. Az érdeklődők száma így szintén jelentősen megcsappant.

A világjárvány évei után pedig már kisebb létszámú felvonulást sem tartottak a szakszervezetek. Maradtak a majálisok a szakszervezeti tagoknak, ingyen sörrel, egy pár virslivel, és borsos árú mutatványosokkal, bazárokkal és lángossal.

Pedig manapság éppúgy lenne oka a munkából élőknek követeléseket megfogalmazni, és azoknak felvonulással nyomatékot adni, mint 1890-ben, és az azt követő évtizedekben.

Az első május elsejei felvonulások is hozzájárultak ahhoz, hogy a szakszervezeti mozgalom olyan változásokat hozott a munka világába, amelyeket ma már természetesnek veszünk. Ezek többségének eredetéről azonban szinte semmit sem tudnak ma az emberek.

Az első ilyen fontos siker a szakszervezetek működésének engedélyezése – ez minden követelés alapja.

Miért hozták létre önként a munkavállalók a szakszervezeteiket? Mert változtatni szerettek volna a béreken és a munkakörülményeken.

A kiállásuknak köszönhető a szervezkedési és a gyülekezési jog, a heti negyvenórás munkaidő törvénybe foglalása, a fizetett szabadság, a munkavédelmi szabályok megteremtése, a gyermekek munkavégzését tiltó törvények, a nyugdíj- és egészségügyi rendszerek létezése is – hogy csak a legfontosabbakat említsük.

Sokan még ma is olyan intézménynek tekintik a szakszervezeteket, amelyek dolga a munkavállalók érdekeinek védelme és szolgáltatások nyújtása. A legtöbben a szakszervezeteket annak tisztségviselőivel azonosítják. A kritika is sokszor nekik szól.

A legtöbben úgy gondolják, hogy ha hangosabban állnának ki a dolgozók érdekeiért, sikeresebbek lennének. Azoknak, akik csak felületesen ismerik a szakszervezeteket – és ma ez a nagy többség –, magyarázatuk is van arra, hogy miért nem érnek el eredményeket: „biztos megvették őket”. Ez azonban köszönőviszonyban sincs a valósággal.

Először is, a szakszervezet nem azonos a tisztségviselőkkel. A szakszervezet a munkavállalók önkéntes érdekérvényesítő közössége. A tisztségviselők pedig olyan tagok, akiket maguk közül választanak meg képviseleti feladatok ellátására. Így aztán a tevékenységük is ellenőrizhető, és a tisztségviselők  akár vissza is hívhatók.

Másodszor, a szakszervezetek befolyását kizárólag a tagok összefogása adja. Nem pedig attól függ, hogy milyen hangosak a tisztségviselők. Jól, azaz demokratikusan működő szakszervezetekben a tagok közösen tűznek ki célokat és döntenek arról, hogy mit hajlandók tenni azok megvalósulásáért. Ezt követően pedig részt is vesznek a célok eléréséhez szükséges folyamatokban. Akik kívül állnak, azaz nem tagok, azokra a munkáltatók és a döntéshozók azt mondják, hogy elégedettek. Pedig nem azok – a távolmaradásukkal mégis ezt fejezik ki.

Lassan nyugdíjba vonul az a nemzedék, amelyiknek még vannak emlékei arról, hogy miként működtek a szocializmusban a szakszervezetek. Ők azok, akiktől azt hallani, hogy a szakszervezetek már nem is üdültetnek, nem éri meg belépni. Amíg cipeljük ezt a torz hivatkozást, aminek alapját a hátunk mögött hagyott korszakban szakszervezetekre kényszerített szerep adta, addig nem lesz változás.

Ma is arra a kérdésre várják az emberek a választ, hogy „Mit ad a szakszervezet?” – mert ez ivódott be a köztudatba. A kérdés alapja a szocializmusból maradt ránk, amikor az állam a szakszervezetektől rendelte meg a szociális jóléti rendszer működtetését, amibe például az üdültetés is bele tarozott. A szakszervezetek a rájuk osztott szerep szerint juttatásokat osztottak a kérelmező tagoknak az érdekeik érvényesítése helyett. Itt az ideje szakítani ezzel a szemlélettel!

Vissza kell térnünk a szakszervezetek eredeti küldetéséhez. Ennek kérdése így szól: „Mit tudunk magunknak közösen elérni?”

E kérdés megválaszolása érdekében hozták létre a szakszervezeteket a munkások több, mint százötven évvel ezelőtt. Ezt kell ma is megválaszolnunk – mégpedig közösen. Május elseje kitűnő alkalom lenne mindehhez.

Milyen célokat lehetne a zászlóra tűzni? Sajnos túl sok van. Egyrészt a jogszabályok rögzítik a heti negyven órás munkahetet, de ma már csak kevesen engedhetik meg maguknak, hogy a főállásuk mellett ne vállaljanak valamilyen kiegészítő jövedelmet biztosító munkát. Ennek oka az alacsony fizetésekben keresendő, aminek értékét tovább rontotta az elmúlt évek kimagasló inflációja. De lehetne küzdeni a jobb oktatásért, egészségügyi ellátásért és tisztességes megélhetést biztosító nyugdíjakért.

Van viszont két fontos cél, ami mindezeket összefogja: a társadalmi szintű érdekegyeztetés és a rendezett munkaügyi kapcsolatok helyreállítása. Az előbbi érdekében vissza kell állítani az országos érdekegyeztetés fórumainak jogköreit, ahol nemcsak látszatmegbeszélések és konzultációk folynak a minimálbérről és a szakmai bérminimumról, a munkáltatás feltételeiről, az állam által foglalkoztatottak megbecsüléséről és munkakörülményeikről, hanem érdemi vitát követően megegyezés születne az állam, a munkáltatók és a munkavállalók intézményei között. Az utóbbi esetében a munkahelyeken és az ágazatokban rendezett munkaügyi kapcsolatok keretében kötött kollektív szerződések kötésével kell biztosítani a tisztességes és emberséges foglalkoztatás feltételeit.

Ahhoz, hogy e célok megvalósuljanak, azon kell változtatni, amin mi magunk tudunk – a saját szemléletünkön. Elsőként azzal, hogy elfelejtjük a szakszervezetekről kialakult hibás felfogást és újra felismerjük az összefogásban rejlő lehetőséget és erőt.

Ehhez a változáshoz képzett tisztségviselőkre és tagokra van szükség.

A személetváltás ugyanis mindig képzéssel kezdődik. Erre kell fordítani a beszedett tagdíjak nagyobb részét, mert ez a leghatékonyabban megtérülő befektetés.

Az emberek jogos vágya, hogy életük során egyenlő esélyeket kapjanak ahhoz, hogy sikeresek és boldogok lehessenek. Egy olyan világban, ahol a jövedelmi viszonyok osztják két részre a társadalom tagjait, egyedül a kiszolgáltatottak összefogása tudja megteremteni az egyenlőség és szabadság feltételeit.

A szakszervezeteknek még megvannak azok az alapvető jogaik, amelyek segítségével valódi eredményeket lehet elérni. De ezek a jogok csak akkor használhatók érdemben, ha a tagok képesek és hajlandók is tenni azért, hogy változásokat érjenek el. Ilyen például a részvétel a szakszervezetek által meghirdetett május elsejei rendezvényeken.

Nem tudom, hogy idén szervez-e felvonulást, vagy más tömegrendezvényt valamelyik szakszervezeti szövetség. De ha tervez ilyet, akkor érdemes lenne annak előkészítésébe is bevonni a tagokat. Mire ez a cikk megjelenik, már késő ezen gondolkodni, pedig a demonstráció céljáról is jó lenne a tagokkal közösen dönteni. Akkor fogják ugyanis a magukénak érezni május elsejét az emberek, ha ismerik az abban rejlő erőt, és részt vehetnek annak formálásában.

Május elseje nem csak egy nap a naptárban, hanem hatalmas lehetőség arra, hogy tömegek üzenjék meg a döntéshozóknak, hogy mit követelnek. Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, a hétköznapokban kell demokratikusan működtetni a szakszervezeteket. Mert a szakszervezeteknek nem az a feladatuk, hogy szolgáltatásokat nyújtsanak a tagoknak, hanem hogy megszervezzék őket, képessé téve őket érdekeik érvényesítésére.