A média romaképe sokkal erősebben befolyásolja a többségi társadalom romákról alkotott véleményét, mint azt bárki elismerné. Bár hangsúlyt lehetne helyezni arra, és erőforrásokat fordítani rá, hogy legyen pozitív reprezentáció és önreprezentáció, de ennek a kultúrája még nem vetette meg a lábát Magyarországon.

Bár a média romaképe folyamatosan változik, a változások ellenére a reprezentációk lekicsinyítő volta évszázadokon keresztül megmaradt. Felmerül a kérdés, hogy a magyar társadalom miért nem volt képes több száz év alatt feldolgozni azt, hogy cigányok léteznek, és sokfélék, mint az emberek általában. Miért történhet meg az, hogy ha valaki életpályája nem felel meg a társadalmi sztereotípiáknak, meg kell tagadnia roma származását, hogy elfogadják? Vagy ha felvállalja, miért fedi el azt sokszor a média? A Romaversitas Alapítvánnyal áprilisban roma történelmi hónapot tartottunk, amelynek témájául a romák reprezentációját választottuk. Egyik célunk emlékeztetni a magyar társadalmat arra, hogy

a romák nem lehetnek integráns részei a társadalomnak mindaddig, amíg sztereotipikus, sokszor lealacsonyító módon jeleníti meg őket a média.

Az általam felvázolt reprezentációtípusokat az önreprezentáció és a közszolgálati / kereskedelmi célú média reprezentációinak két csoportjába osztom. Az önreprezentáció kategóriájába sorolom a szakmailag megalapozott, de a közszolgálati/kereskedelmi médiához képest alacsony eléréssel rendelkező műsorokat (pl.: Roma Magazin, Romaként. podcast), illetve azokat a tartalmakat, amiket a romák gyártanak magukról maguknak és a szűkebb vagy tágabb nyilvánosságnak a különböző közösségimédia-felületeken – ezek elsősorban zenés vagy szórakoztató tartalmak. A közmédiában vagy különböző kereskedelmi csatornákon közvetített romaképek rendszerint adott médium kimondott vagy ki nem mondott ideológiájától függenek, ezek a csatornák ritkán szerepeltetnek olyan romákat, akik nem illeszkednek bele ezen médiatermékek létrehozóinak, producereinek romákról alkotott képébe.

Hogy jutottunk idáig?

Amióta egyáltalán szerepelnek romák irodalomban, képzőművészetben, megjelenítésük gyakran sztereotipikus. Megjelenésüket, ruházatukat sokszor didaktikusan ellenpontozza a „társadalmi norma” (gondoljunk Morland festményeire); életterük hangsúlyozottan szegény közeg (gondoljunk Munkácsy roma-reprezentációira vagy az 1896-os Milleniumi kiállításra); a roma nőábrázolások még az adott kor normáihoz képest is tárgyiasítóbbak.

Az egyik leggyakrabban megörökített archetípus, a muzsikus cigány, a cigányprímás romantizált alakjára számos mítosz – és sztereotípia – épült. Gondoljunk bele abba, hány versben, nótában van szó róluk. Ha viszont a muzsikus közvetítőszerepéhez egy egész etnikumot társítunk, a muzsikus cigány személyében egy érzelemnélküli, személyiségnélküli robotot kapunk, akinek annyi a feladata, hogy elhúzza az éppen mulató/búsuló nemromának a nótáját (s ez alól Vörösmarty vén cigánya sem kivétel). Gyakori megjelenítés a munkakerülő, lusta, igénytelen, „bűnözésre hajlamos”, „rosszéletű” cigány képe (ezek közül is kitűnik, a kínosan sok lealacsonyító sztereotípiát egyetlen szonettbe sűrítő Kosztolányi Cigányok című verse).

A múlt század közepéig romák ritkán tűntek fel a sajtóban, ez az államszocializmus korai éveiben az etnikai különbségeket tabusító pártállami elvárásoknak is betudható. Végül az MSZMP Központi Bizottságának 1961. június 20-i határozata engedélyt adott a cigányság művészi és tudományos ábrázolására. A hatvanas-hetvenes évek sajtója főleg szegénységi, lakhatási problémákról beszél romák kapcsán. A hetvenes-nyolcvanas évek sajtójában egyre gyakoribbak és „gazdagabbak” a roma sztereotípiák, különösen, amikor bűnözéssel hozzák összefüggésbe az elkövető roma voltát (vö. Hegedűs T. András 1989-ben publikált sajtószemléjével^[1]) – egyre többször emelik ki a bűnözők etnikai hovatartozását, de csak akkor, ha romák.

A romák „fölösleges népességként” való egyre gyakoribb megjelenítése nem szétválasztható a hetvenes évek gazdasági válságától, és értelmezhető Wacquant workfare és prisonfare fogalmaival is. A 2010-es évek végén és a 2020-as években a valóságshow-k megjelenésével pedig bűnöző romák mellé felcsatlakoztak a sztereotipikusan nevetséges, szánalmas romák, hisz nevetni is kell valakiken. A romákat nevetségessé tévő tartalmak folyamatosan jelen vannak a médiában, míg a bűnöző romák toposza, bár egyre gyakrabban, de a kétezres évek elejéhez mérten még nem éli reneszánszát.

„Cigánybűnözés”

Természetesen a leggyakoribb őstípus a bűnöző. Elsődleges tulajdonsága az, hogy cigány, és ebből mintegy egyenesen következik az, hogy bűnöző. Bármilyen bűnt is követ el, az a tény, hogy cigány, súlyosbító körülmény a társadalom szemében. Nem vonulnak utcára a szélsőjobboldali szervezetek, ha nem roma követ el egy súlyosabb bűncselekményt, de ha ugyanazt roma követi el, tüntetést, felvonulást szerveznek, és kezdődik a teljes roma népesség megfélemlítése. A Mi Hazánk 2023 nyarán augusztus 29-ét a cigánybűnözés áldozatainak napjává kiáltotta ki, majd tüntetést szerveztek egy olyan bűntény ellen, ahol az elkövető és a családja nem vallották magukat romáknak. A Mi Hazánk tüntetéseihez (ahogy korábban a Jobbikhoz is) pedig rendre csatlakoznak fasiszta szervezetek.

Megfigyelhető, hogy ha egy cigány bűnt követ el, az azért van, mert cigány, de ha egy cigány elér valamit, akkor az annak ellenére van, hogy cigány.

A szórakoztató cigány

A „bolond” őstípus alatt kétféle embert érthetünk. Van, aki saját magából csinál bolondot. Ennek az ábrázolásnak is van történeti a háttere, gondolhatunk Shakespeare romaábrázolásaira (Szentivánéji álom, Ahogy tetszik, Othelló – Desdemona „egyiptomi” származása), de Szigligeti Ede cigányára, vagy általánosságban a magyar népszínművek romaképére. Ezeknek a romáknak mintha nem is lenne más célja, csak a jókedv megteremtése. Az udvaribolondokat a szórakoztatásért cserébe, többé-kevésbé eltartja a társadalom.

Mindannyiunknak eszébe juthat Győzike, aki állítja, hogy egy szerep volt, amit eljátszott. Ezzel szembesítették ugyan, de úgy tűnik, még nem látta be, hogy szerepléseivel milyen nagy mértékben járult hozzá a romák megbélyegzéséhez. Évekig heti rendszerességgel nézte azt egész Magyarország, hogy egy roma család üvöltözik, mulat, összeveszik, verekszik, mindezt nagyon lebutított módon. Naiv lenne azt gondolni, hogy ez a viselkedés – amelyet arra mintáztak, hogy megerősítse a sztereotípiákat – nem erősített meg előítéleteket a magyar társadalomban.

A másik típusú „bolond” a kihasznált roma, akit pár ezer forintért tesznek a kamerák elé azzal az egyszerű instrukcióval, hogy csináljon bolondot magából. A Mónika Show juthat az ember eszébe, amikor a média által kihasznált szegény (és/vagy cigány) emberekről beszélünk. Gáspár Győzőhöz hasonlóan Erdélyi Mónika sem hajlandó felelősséget vállalni a műsoráért, inkább a kihasznált embereket magukat teszi felelőssé a sorsukért. Több felkért „szereplőt” egy életre megbélyegeztek a Mónika Show miatt, elhíresült mondataikat a mai napig fejből tudjuk.

Nem csak a valóságshowban felvonultatott szereplők erősítettek sztereotípiákat a viselkedésükkel, a műsor struktúrája sokat mond el arról, ahogy a létrehozói elképzelik magyar társadalom működését. Míg a csórók verekednek és üvöltöznek egymással, addig a civilizált Mónika felülről mondja meg nekik, hogy hogyan kéne vezetniük az életüket – miközben mindenki más nevet rajtuk. Ezek a kereskedelmi műsorok a kereslet és kínálat elve alapján működnek: egy szegregált, előítéletes társadalomban folyamatosan lesz kereslet a „hülye cigányokra”, és mindig lesznek olyanok, akik ebből szeretnének megélni, vagy akik annyira szegények, hogy kihasználhatóak.

A vérükben van?

A szórakoztatóipar másik terméke a tehetségkutató műsorok berobbanása óta rebrandelődött zenész-romakép. A fentebb említett muzsikus cigány sztereotípiája ma már egyre ritkább, helyette megjelenik a „szegénységből kitört zenész”. Az emberek szeretik azt látni, hogy a szegénységet hátrahagyó cigány azt az egy dolgot csinálja, amire jó: énekel. A legutolsó X-faktorban a mentorok többször kiemelték, hogy ők történeteket keresnek. Pusztán tehetséggel tehát már nem lehet megnyerni egy tehetségkutató versenyt, szomorú háttérsztori is szükséges. A roma származás így akár előnyt is jelenthet.

Elég ritkán, találkozni vele, de fel-felbukkan a sportoló karaktere is. Ilyenkor a történet tartozéka az edző, aki „kimenekítette” a roma fiatalt a szegénységből, esetleg a tanult viselkedési mintázataiból, egyszóval a romaságából, megtanította viselkedni és megdolgozni a céljaiért. Ezzel gyakorlatilag azt az üzenetet közvetítik, hogy a romák önmaguktól képtelenek sikeresek lenni, céljaikat csak egy nemroma segítségével képesek elérni.

„Te nem vagy olyan”

A cigányellenes újságírók kedvelt alanya az „öngyűlölő cigány”, aki fizetett vagy fizetetlen „aktivistaként” a saját csoportja ellen dolgozik, és tulajdonképpeni dolga az, hogy a rasszista előítéleteket igazolja. Ezek az újságírók valahogy minden faluban megtalálják azt az egy romát, aki a nemromák elismerésért hajlandó a romák ellenében beszélni. Pár éve Lakatos Attila, az önjelölt borsodi cigányvajda egyik beszédét kapták fel, amiben azt bizonygatta, hogy márpedig van cigánybűnözés.

Akik ismerik a vajdarendszer történetét, azok láthatják, mennyire kiforgatódik ebben az esetben a vajda szerepe. Lakatost a média óhatatlanul autoritásként, vezetőként értelmezi, pedig a vajdák sosem a romák vezetői voltak, hanem azok, akik a kapcsolatot tartották a többségi társadalommal. A magyarországi roma lakosság döntő többsége magyarcigány, romungró, akik többségükben nem az oláhcigány kultúrát vallják magukénak. Romungrók jogosan lepődnének meg, ha bekopogtatna hozzájuk egy hagyományőrző oláhcigány ember, és közölné velük, hogy őt roma hagyományok szerint megválasztotta a rokonsága vajdának, és mostantól ő a helyi cigányok vezetője. Arról nem is beszélve, hogy a vajdaság intézménye megszűnt a XVIII. században. Röviden: a magukat vajdának valló embereket csak a nemromák egy része és saját rokonságuk veszi komolyan.

A bűnözők karaktere mellet a média megteremti a kivétel karakterét is. Hány roma hallgatja egész életében, hogy ő „nem olyan”? Első ránézésre nem is lenne probléma azzal, hogy a társadalom és a média azzal próbálja csökkenteni az előítéleteket, hogy pozitív példákat mutat be. Ezek a példák viszont inkább erősíthetik valaki előítéleteit, mintsem, hogy csökkentsék azokat.

Gondoljunk bele: ha valakinek folyamatosan azt sulykolják, hogy tíz cigányból kilenc bűnöző, egy pedig kivétel, visszafogja-e az abban, hogy rasszista legyen? Vagy csak arra fog gondolni, hogy ha annak az egy kivételnek sikerült, a többinek miért nem sikerült?

Ez átvezet minket a következő témához. Sok „kivétel” van, aki ráerősít erre a narratívára. Hányszor hallottuk már roma embertől, hogy nem érti, hogy ha neki sikerült, másoknak miért nem megy? Hányszor hallottuk már roma közszereplőtől, hogy csak akarni kell, anyagi, vagy egyéb hátrányok nincsenek – és hányszor felejtették el az őket segítőket megemlíteni? Fel kell tennünk a kérdést: miért az ismert, de a társadalmi viszonyokat nem átlátó romákat kérdezik a romák társadalmi helyzetéről a témában jártas szakemberek helyett?

L.L. Junior a Partizánban az iskolai szegregáció hatását minimizálta, és a roma gyerekek iskolai teljesítményének gyengeségét kizárólag a szüleik hibájaként értelmezte, akik szerinte nem nevelik a gyerekeiket, és nem érdekli őket az iskola. Azaz, nem az a baj, hogy a roma gyerekeket illegálisan szegregálják, ezzel már eleve azt táplálva beléjük, hogy nem olyan jók, mint a nemroma gyerekek, hanem az, hogy a szüleiket nem érdekli az iskola (ez olyan állítás, amit nem lehet bizonyítani). Akárhányszor meginterjúvolnak egy sikeres romát, mindig megkérdezik tőle, hogy mit kéne tennie a többi romának annak érdekében, hogy ők is sikeresek legyenek. Rossz irányból közelít a kérdés.

A kérdés az kéne legyen, hogy az államnak mit kéne tennie azért, hogy a romáknak ugyanannyi esélye legyen sikeresnek lenni, mint a nemromáknak.

Miért nem azokat kérdezik, akik évtizedek óta a romákért dolgoznak, akiknek ez a szakterületük? Attól még, hogy valaki roma, még nem képviseli a romákat, és nem is szakértő a cigányságot érintő kérdésekben.

Amikor valakiről nem derül ki, hogy roma

Néha megfigyelhető a jelenség, amikor a média elfelejti romákról, hogy romák. Csak találgatni lehet, hogy ez miért esik meg. Talán nem feltűnőek a rasszjegyeik, van, hogy adott romák nem szeretnének erről beszélni. De a színész Csányi Sándorról, Kótai Misiről és Papp Laciról, Pisont Istvánról vagy Farkas Jánosról ritkán hangzik el, hogy cigányok, miközben ezt ők mind felvállalták, felvállalják. Molnár Ferenc Caramel gondolatai fényt vetíthetnek a potenciális okra:

„A különböző szórakoztató műsorokban szinte hozni kell a kötelező roma klisét. Azaz én a roma társadalom egy rétege számára nem lehetek igazi cigány a kicsit szofisztikáltabb zeném miatt. A többségi társadalom egy részének szemében nem lehetek igazi magyar. És a média legnagyobb részében sem lehetek jó szereplő, mert nem vagyok jó cigány a tévében. Ha beül egy talkshowba öt ember, akik közül egy roma, néha azt érzem, hogy kötelező neki ezt a sztereotip roma szerepet hozni. Nem gondolom, hogy ez nagyon kártékony vagy rossz irányba vinné a társadalmat, csak szívesen látnék egy másfajta roma karaktert is a képernyőn”

– mondta el a Romaként. podcastben. Ebből is csak azt olvasni ki, hogy a médiának előre meghatározott romaképei vannak, amelyekbe vagy beleilleszti magát az ember, vagy nem foglalkozik vele a média. Nem szeretnék komolyan venni azokat a romákat, akik nem sztereotipizálhatóak, nem felelnek meg az előregyártott sztereotip elképzeléseknek.

Összegezve

Sajnos azt lehet megállapítani, hogy a romáknak nincs méltányos képviselete a médiában. Azok a csoportok/projektek, amelyek pozitív reprezentáció és az önreprezentáció mellett teszik le a voksukat nem széleskörűen elfogadottak a roma társadalomban sem. A köztévé/közrádió sosem lehet teljesen független a mindenkori kormánytól – és annak romaképétől. (És fel kell tennünk a kérdést, a szegregáló, posztfasiszta kormánypárttal szemben mennyire progresszív az ellenzéki pártok romapolitikája és romaképe? Várható-e más tőlük, mint kivételezés?)

Látnunk kell, hogy míg üdvözlendő a pozitív reprezentáció és az önreprezentáció lehetőségeinek megteremtése, az ezt előtérbe helyező szervezetek nem lettek demokratikusan felhatalmazva erre, így támadhatóak: nem állíthatjuk magabiztosan, hogy a romák többsége így látja a csoportját és önmagát, vagy hogy ezeken a csatornákon felvonultatott, egyébként kiváló szakemberek, művészek, színészek a romák beleegyezésével képviselnék a romákat.

Az utóbbi években felkapott Dikh TV és Rádió Dikh már nagyobb tömegek önreprezentációjaként is értelmezhető, és nagy részben romák dolgoznak ezekben az intézményekben. Missziójuk viszont kikerülhet a fókuszból, hiszen ezek a médiumok üzleti célokkal is működnek, nem teljesen közérdekből, rájuk is hat a kereslet és kínálat kölcsönhatása.

A Romaversitas Alapítvány Romaként. podcastje, a Független Színház roma tematikájú előadásai, vagy a Roma Magazin, de még a Rádió Dikh adott műsorai mind lépések a méltányosabb, egyenlőbb reprezentáció felé. Legitim, mindenki által elfogadott reprezentációk egy nap talán létrejöhetnek, ha tudatosan működünk együtt ezért társadalomban. Konszenzusnak kell lennie, hogy lemondunk azokról a műsorokról, ahol szegény embereket szégyenítenek meg a nézettség kedvéért. A roma celebeknek abba kell hagyniuk a „cigánykodást”, és méltósággal kell viselniük cigányságukat. Ha megszűnik a kínálat, megszűnik a kereslet is. Végső soron egy rasszjegyekkel bíró kisebbség helyzetének méltányossága mindig a többségtől függ, és ez igaz a médiaképviseletre is.