A pénteki, óriásira sikeredett „influenszertüntetés” felkavarta az Orbán-ellenes közbeszéd csendes folyását. Míg a színpadon, a Hősök terére gyűlt tízezrek előtt többször is elhangzott, hogy ez egy politikamentes rendezvény, a szónokok mégis sorra olyan állításokat, követeléseket fogalmaztak meg, amelyek egy másik országban egytől-egyig tisztán politikai állításoknak és céloknak lennének megfeleltethetők.

Politika

Ezekről mi is beszámoltunk. Csak pár példa: 

„Ez a két hét rámutatott, hogy Magyarországot magára hagyták azok, akiket közös ügyeink intézésével bíztunk meg, akik feladataik helyett inkább a hatalmi harcokkal foglalkoznak. Ebben élünk 35 éve.” (Szabó Márton, Jólvanezígy YouTube-csatorna)

„Nem „inkompetens pártok” politikai összefogására van szükség, hanem az embereknek kell összefogni. Meg kell próbálni tenni valamit, „mielőtt lelécelnénk”. (Baukó Attila,  „Azahriah”)

„[…] normális ellátórendszer is kell, ahová „az áldozat maximális bizalommal fordulhat”. A nevelőszülők közül pedig 2000 jelenleg is hiányzik ahhoz, hogy a törvényi kötelezettségeket teljesítsük. Hiszen jelenleg csecsemők, 12 éven aluliak is intézetekben kénytelenek élni.” (Tapasztó Orsi, Nemakarokbeleszólni YouTube-csatorna)

„[…] kasztrendszerben élünk, … más szabályok vonatkoznak a püspökre, ispánra, földesúrra. […] ha a bicskei segítő megúszta, milyen védelmet élvezhetnek a valóban hatalmasok?” (Pottyondy Edina, YouTuber)

Noha a felszólalók és a szervezők előzetesen is hangsúlyozták, kifejezetten nem politikai jellegű a tüntetés, hanem egy óriási szociális problémára hívják fel a figyelmet, ezek, a jelenlévő és a képernyők előtt ülő százezrek előtt elhangzott mondatok olyan súlyúak és olyan jellegűek, hogy máshol már több mint elegendő indokot szolgáltatnának egy egész rezsim elzavarására.

Az, amit február 16-án hallhattunk, a politika újjászervezésének és újjászületésének vágya, arra való felhívás. Konkrétan azé a politikáé, ahol félelmetes erejű, nyomásgyakorló tömeg élén szónokok, remek beszédekben az államról, az ország jelenéről, és ami fontosabb, kívánatos jövőjéről fogalmaztak meg állításokat.

Az esemény műsorvezetőjeként fellépő Gulyás Márton két nappal később, március 18-i videójegyzetében osztotta meg „Hogyan tovább?”, azaz a már címével is némi eleve elrendeltséget sejtető „Mi vár ránk ezután?” kérdésre adott válaszát, feltehetően a felszaporodó kérdések és kritikák hatására. Annyit mondott, nekik mint „médiaszemélyiségeknek, influenszereknek”, az adománygyűjtésen túl több lehetőségük ezeknek a céloknak az elérésére nincs. Lényegében azt közölte, hogy a tömegeket megmozgató szónokok helyett szerinte minden embernek a már intézményesült, választott képviselőktől, a parlamenttől és más hivatalos társadalmi szervezetektől – szakszervezetektől, civil szervezetektől, gyülekezettől, lakóközösségtől stb. – kell várnia a követeléseik megvalósítására irányuló nyomásgyakorlást.

A hazai képzavar ezzel lett teljes: a Hősök terén február 16-án dühöngött a politika, legalábbis az összes beszéd arról szólt, amiről a politika Magyarországon kívül szólni szokott. Ugyanakkor a felszólalók hangsúlyozták, mindez nem politika – tehát nem a becsontosodott, társadalomtól elszakadt, valóságtól elzárt, hatalomtechnikát nyílt színen kiteregetve kitárgyaló intézményes ellenzékieskedés, amit Magyarország határain belül „politikának” neveznek. És ami Gulyás jegyzete szerint mégiscsak a megoldásokat jelentheti, a képviseleti politikához fordulás tehát, álláspontja szerint az egyetlen helyes iránya annak a politikai cselekvésnek, ami pénteken a téren elkezdődött. (Ez egyébként megegyezik a csatorna pártpolitikai fókuszú műsorának, a Vétónak az alapvetésével is.)

„Politika”

Gulyás Márton a fentiek jegyében hétfő délutánra már stúdiójába is várta a hivatalos ellenzék három prominensét: Dobrev Klára DK-s EP-képviselőt, Ungár Péter LMP-társelnököt és Donáth Annát, a Momentum elnökét, hogy egymás után feltegye nekik a kérdést: íme, a tömeg az utcán, íme, a követeléseik, mit tesznek majd azért, hogy mindebből változás is legyen.

Az érzékletesebb demonstráció kedvéért a három prominens „politikus” válaszaiból is idéznék hosszabban.

Dobrev Klára kezdte a kommunikációs maratont. Elmondta, az egész botrányos hét olyan volt, „mintha nem is értené Orbán Viktor, milyen országban él. […] Itt bűnök történtek, a hatalomgyár empátia nélkül működik! Nem lehet más politikai célunk, mint az Orbán-kormány bukása. Ehhez nagyon sok minden kell. A pártok feladata éppen az, hogy ezt a fajta elégedetlenséget át kell vinnünk politikai cselekvésbe. A civil szervezetek feladata a nyomásgyakorlás, a miénk a politikai cselekvés.”

Ellenvetésként hangzott el Gulyás részéről, hogy a fennálló, úgymond „regnáló” ellenzék elutasítottsága nagyon nagy volt a tömegben, és hogy a Demokratikus Koalíció, akárcsak a többi lézengő ritter, nem tudja felmutatni azt az 1 millió szavazót, amit korábban ígért.

Dobrev válasza erre egyrészt az volt, hogy a felmérések – amelyeket nagyobb részben bizonyára maga a párt rendelt meg – sokkal szebb képet mutatnak, másrészt pedig a tömegben sok DK-st is látott. Másrészt elmondta, „szakpolitikai és emberi alternatívát kívánnak nyújtani”. Ez viszont, ahogyan Dobrev elnök asszony teljes kommunikációja, inkább mutatott a harag és elégedetlenség csillapításának, moderálásának irányába, mint az annak való meghajláséba. Az ennél keményebb vagy hatékonyabb fellépést akaró civileknek ezzel együtt azt üzente: tessék jobbat csinálni, mint ők!

Dobrev ezen túl elmondta még, hogy jön a „Szörny és a Gonosz”, tehát a gyermekeket bántalmazó kormány, ezért a politikai különbségeket ismét, mint az eddigi négy súlyos választási vereség alkalmával, újra félre kell majd tenni. A DK árnyék-miniszterelnökének megoldása tehát a politikai válságra az, hogy előzékenyen felejtsük el a politikát, és álljunk be biztos szakmai alapokon álló vezetése, a „politika” mellé.

Egészen más vonalon kereste a választ Ungár Péter, aki a depolitizáló, és másokat ebédre elfogyasztó DK-s tömbösödés helyett a politikai párt mint egyfajta „média” szerepét hangsúlyozta. Azt közölte ugyanis Gulyás Mártonnal, ebben a helyzetben a feladata neki és az LMP-nek az, hogy megtudják, „K. Endre miért kapott kegyelmet”.

Hasonlóan fogalmazott Donáth Anna is, aki szerint fontos, hogy „harsogni kell a platformokon az üzenetet”, amíg az üggyel kapcsolatban „bocsánatkérésre szorítják rá” Orbán Viktort.

Amikor pedig arról kérdezték, ez milyen konkrét lépéseket jelent, Ungár társelnök csupán annyit válaszolt: „fogunk lépéseket tenni”. Elemzői énjét is megcsillantotta, amikor felvetette, „nem csupán az ellenzékieket szólította meg” a gyermekvédelem ügye a pénteki tüntetésen. Ungár abban viszont továbbra is hisz, hogy a hatékony fellépéshez nem jó út a DK-val való együtt tüntetés, és az együtt indulás sem jó eszköz, ugyanis ők „a múlt emberei”, ő pedig éppen itt ül, és „jobban csinálja” náluk.

Felidézte továbbá, szerinte a DK inkább felelős a 2022-es, súlyos vereségért, mint saját pártja, az LMP. A társelnök megvédte továbbá köztársasági elnök-jelöltje, Hack Péter ultrakonzervatív nézeteit, például az abortusszal kapcsolatban, és Dobrevhez hasonlóan érvelve hozzátette, nyugodt lehet mindenki, hiszen Hack az elvileg legmagasabb politikai hivatalra készülve nem fogja személyes politikai nézeteit képviselni – tehát nem fog politizálni.

Ettől az alapállástól – amikor is a nézetek nem érdekesek, az orbánkritikus avagy orbánellenes szavazatok viszont igen – csupán akkor tért el, amikor „ügykoalíciókról” beszélt az ellenzéken belül. Dobrevvel egyetértett abban, hogy a szociális dolgozók bérét emelni kell – a mélyebb problémákról, a visszaéléseket esetleg korán jelző rendszerek kiépítéséről, a szociális munka színvonalának emeléséről viszont így sem szólt.

A reménybeli főpolgármester-jelöltjük, Vitézy Dávid közlekedéspolitikán túli elképzeléseiről Ungár azt közölte, erről Vitézynek „nagyon érdekes gondolatai vannak”, amelyeket napokon belül is megismerhetünk akár, de még nem. Viszont azt már tőle is megtudhattuk, hogy Karácsony Gergely számos lakáspolitikai ígéretéből semmi sem valósult meg.

Donáth maga is számtalanszor elmondta, a „hitelességet és a bizalmat gyakorlati úton” szeretné elérni a Momentum, amely „elvesztette a bizalmat”, amit a 2016-os „NOlimpia-kampány” (tehát nagyjából az utolsó, konkrét ügyről szóló mozgósításuk) után szerzett, további, hasonló tömegeket megmozgató ügyek hiányában. Hozzátette, „van mit kijavítani”, és „nagyon sajnálja, amennyiben csalódást okoztak”, de „jön vissza a lelkesedés”.

Kiderült az is, ez egy „pártrendszer”, tehát nem kérhetőek számon a Dobrev Klára által követelt „összefogás” elmaradása miatt, ugyanakkor február 25-én, az LMP-vel ellentétben, közösen tüntetnek majd velük, mert „hangot kell adni az áldozatoknak”.

Ha az olvasók semmit, avagy keveset értenének abból, hogy függ össze a három pártvezér által a stúdióban ismertetett szózuhatag a vérforraló bicskei gyermekbántalmazási botránnyal, és a kegyelmi döntéssel, amelynek nyomán a köztársasági elnök és a Fidesz EP-listavezetője lemondani kényszerültek, nincsenek egyedül.

A kormányt és a befolyása alatt álló intézményeket meglepte az utóbbi idők legnagyobb felháborodást keltő politikai válsága: a bejáratott, olajozott politikai gépezet csikorogva megállt, a szerelők és technikusok zavartan javítgatják az alkatrészeket. De a Partizán ellenzéki szuperhétfőjéből kiderült: pontosan ugyanez történt a hivatalos ellenzéknél. Nem ők találták meg az ügyet, nem ők léptek fel benne vezető erőkként, nem az ő másnap már az éterbe kiáltott, lázító üzeneteik vezették a botrány fonalát, sőt, még csak nem is az ő hívásukra szerveződött meg a legnagyobb tömegtüntetés a témában. Éppen azért nem, mert a spontán tömegmozgalom a már a gyermekeket megvédeni sem képes „intézmények” ellen tört ki.

Ma Magyarországon a „demokrácia intézményei” – látszólag sértetlenek. Működik a kormány, a minisztériumok, a parlament, vannak bíróságok, amik törvény szerint függetlenek, van rendőrség, ami elvileg betartatja a szabályokat. Ezekről az „intézményekről” viszont mindenki, a működtetők, a kárvallottak, az áldozatok, a munkás és a menedzser is tudja, hogy rohadtak, és nem működnek, sőt, működésképtelenségük már a társadalmat veszélyezteti.

Az ellenzéki vezetők pedig ismét megmutatták: ennek az intézményrendszernek és működésképtelenségnek a szerves részei. Hiszen már reagálni is csak ímmel-ámmal tudnak, azt latolgatva, a feltámadott elégedetlenségi hullám nem söpri-e el esetleg őket is?

Tüntetéseket persze ők is szerveztek: a köztársasági elnök lemondását követelőre többen mentek el, az utána a Sándor-palotánál valódi szembenézést követelőre már jóval kevesebben. Egyik sem közelítette meg azt az átütő erejű pénteki tömeges fellépést, azaz az igazi politikát. Dobrev Klára, Donáth Anna és Ungár Péter a stúdióban inkább tűntek a pénteki szónoklatokat elmondó politikusokat követni próbáló „influenszereknek”, mint fordítva.

Donáth Anna az állapotokkal kapcsolatban már majdnem őszinte is volt, amikor arról beszélt, „teljesen mindegy”, milyen fideszes javaslatokról vitáznak az Országgyűlésben, mert egyrészt a kétharmados kormánytöbbség így is, úgy is áttol bármit. Másrészt pedig nem az a dolguk, hogy a kormánypártokkal a kirobbant botrány után „gyermekvédelemről társalogjanak”. Sőt, Donáth azt sem tartja fontosnak, hogy pártja köztársasági elnökjelöltet állítson, hiszen a jelenlegi parlament „úgyis egy fideszes bábot szavaz meg”.

A kérdés ez esetben persze az, hogy akkor pontosan mire való, mire jó az ellenzéki párt, és annak képviselői, vezetői 2024 Magyarországán. Donáth Anna válasza erre lehet az, hogy arra, hogy az Európai Parlamentben még lehet olyasmit tenni, ami valóban számít. Ezen viszont minden, a brüsszeli politikában kicsit is jártas európai választópolgár maximum mosolyogni tud. Közismert ugyanis, hogy az Unió ügyeire a parlament van a legkisebb hatással a három fő szerv – a Bizottság, a Tanács és az EP – közül.

És a probléma ennél is általánosabb és súlyosabb:  a szerencsétlen, egyre fáradtabban kampányolást mímelő, a pusztító háborúk ellen tehetetlen Joe Bidentől, a civakodásban magát felszámoló német hármas koalíción át, a köztévé körül verekedő lengyel pártokig a képviseleti – burzsoá – demokrácia maradványai súlyos válságát hozták meg a 2020-as évek a teljes „nyugati világban”, ahol ezek a demokratikus intézmények egyáltalán hivatalosan még léteznek.

Vég és kezdet?

A magyar ellenzék 2010 óta folyton a többség véleményét próbálta meg felkutatni, és amögé besorolni, köti a választási siker kényszere, illetve a magyar üzleti-tőkés rétegből származó támogatás, amiből 1990 óta minden formáció építkezett. Ez utóbbi már a 2010-es évek végére elfogyott, így a választott képviselők, miközben megpróbáltak minden dühöt és haragot becsatornázni, maguk sem vették észre, hogy az intézményrendszer, tehát a fennálló rend részei lettek.

A vágyott többségtől az elmúlt 14 évben egyre távolabb kerültek. Először jött a 2013-as új „Alaptörvény”, majd 2015-16 és a „migránsok”, meg a „kerítés”. Amit el kellett fogadni, érvelt 2018 előtt az ellenzék majd’ összes vezető alakja, hiszen amúgy kiszorítanak minket. Mentek az események után. Majd jött 2020, a Covid-válság 2022, a háború és a „rendkívüli rezsimek” parlamentet időről időre felfüggesztő, lényegtelenné varázsoló időszaka. A rezsim teljes fegyverben.

Minden kísérlet, ami arra irányult, hogy ezt az intézmények közé szorított ellenzéket meghaladja, értelemszerűen ez utóbbiak kemény vagy éppen behízelgő rosszallásával szembesült, és mindeddig elbukott. Az ellenzéki pártokat terveiből kihagyó, spontán rendszerellenes mozgalmak rendre megkapták az amatőr, „civilkedő” és rombolóan apolitikus címkéket, az elégedetlenségből, dühből a választások idejére mindig egyfajta mérlegelő bosszúságot faragott az ellenzéki kommunikációs offenzíva. A tömegből így lett választó, a népvezérből képviselő, a változás ígéretéből pedig a kétharmados vereségek után a „reprezentáció” ígérete.

És most elérkezett a botrány, a sohasem látott szégyen, amit a kormánypártnak valahogyan helyre kéne tennie, de nem tudja: évek óta először tanácstalan – ellenzéke pedig vele együtt áll, tanácstalanul. A tömeg eközben visszatért az agorára – a Hősök terére, a „nagy dolgok” véghezvitelének klasszikus magyar díszletei közé. Mögötte az elmúlt 14 évben és az elmúlt 35 évben megalázottak, megnyomorítottak, és kivetettek még nagyobb tömege áll, reménykedve.

Az est „házigazdája” azonban első tettként az „intézmények” felé irányítja őket, hangsúlyozva, „képviseleti demokráciában élünk”. A morajló tömegre viszont onnan elidegenedett, üres fecsegés felel. Ők képviselnék a pénteken összegyűlteket? Nem úgy tűnik.

Ha pedig ők nem, akkor mégis kik? Egyáltalán szükséges az, hogy képviseletet válasszanak? Ez a következő évek eddigi legnagyobb kérdése.