Január 27-én ideiglenes végzést hozott a Dél-Afrikai Köztársaság keresete nyomán Izrael gázai háborúját illetően a Nemzetközi Bíróság, amelyet itt már ismertettünk. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) elsődleges bírói szerve – amely nem keverendő össze az ugyancsak hágai székhelyű Nemzetközi Büntetőbírósággal –, szinte teljesen egyhangúan kötelezte Izraelt a genocídium veszélyének csökkentésére. Ennek értelmében a döntéshozók veszélyes retorikájának mérséklésére, és a Gázát megszálló izraeli hadsereg fegyelmének növelésére, a civil áldozatokkal járó bombázások abbahagyására. De mindenekelőtt, a hágai bíróság kötelezte Izrael Államot arra is, hogy engedjen be minden humanitárius segélyt a gázai övezetbe.

Mi a rövid és hosszú távú jelentősége ennek a döntésnek? Erről beszélt a YouTube-on futó Katie Halper Show-ban Craig Mokhiber, aki a gázai háború októberi elindulásáig az ENSZ emberi jogi főbiztosságán dolgozott, majd onnan botrányos körülmények között mondott le.

Először is leszögezte, az ideiglenes végzésnek elsősorban az a következménye, hogy a nemzetközi jog értelmében

Izrael Állam a gázai beavatkozás ügyében nemzetközi felügyelet alá került. Ez azt jelenti, hogy január 27-től számítva egy hónap múlva jelentést kell tennie arról, hogyan teljesítette a bíróság által a végzésben elrendelt feladatokat.

Mokhiber emlékeztetett, semmi esélye annak, hogy mindennek az izraeli kormány szándékában is áll megfelelni. Benjamin Netanjahu miniszterelnök ugyanis már a döntés előtt leszögezte, nem fogják betartani, amit a bíróság kér tőlük. Mindezt a miniszterelnök azzal indokolta, hogy a vádat képviselő Dél-Afrika és maga az ENSZ is súlyos antiszemita előítéletekkel terhelt, amikor Izraeltől azt várja, korlátozza a nemzetbiztonsági okokból elindított, „terrorellenes” katonai akcióját, a Hamász súlyos, október 7-i terrortámadása után.

Közismert, hogy ebben a támadásban az ország történelmében példátlanul  sok zsidó civil veszítette életét, egyeseket megkínoztak, megöltek, másokat az iszlamista milicisták túszul ejtettek. Ugyan a Katar és az Egyesült Államok által felügyelt novemberi tűzszünet során sokan túszcsere keretében szabadultak, 190-en még mindig a Hamász fogságában vannak. A Gázai övezetben Izrael offenzívájának 120. napjáig a palesztin hatóságok szerint több mint 27 200 ember halt meg, a BBC néhány napja publikált elemzése alapján az övezetben található épületek fele megsemmisült vagy megsérült a támadásokban, az ENSZ szerint a lakosságot az éhhalál és járványok is fenyegetik. A Gázai Egészségügyi Minisztérium, amelynek adatait, mint kiderült az izraeli kormányszervek is használják, úgy becsüli, az összes áldozat közül eddig 10 000 gyermek volt.

Arra Mokhiber szerint sincsen esély, hogy akár a súlyos gázai éhezést elkerülő intézkedéseket, akár a háború kívánt mértékű mérséklését Izrael akár meg is kísérelje. A Nemzetközi Bíróság végrehajtó szerve ugyanis az ENSZ Biztonsági Tanácsa (BT). Ebben állandó hellyel rendelkezik az Egyesült Államok ENSZ-nagykövete, aki előreláthatólag a BT bármiféle ez ügyben hozott, kötelező határozatát megvétózná, ha az ellenkezik az izraeli kormány érdekeivel.

A volt ENSZ-tisztviselő szerint viszont mégis van esély arra, hogy a procedúra „történelmi” fordulatot hozzon. Egy BT-ben meghozott amerikai vétó még nem a történet vége. Ezután az ügyet az ENSZ összes tagállamának képviselőiből álló Közgyűlés elé terjesztenék, itt pedig már számottevő nemzetközi nyomás keletkezne Izrael ellenében – az elmúlt hónapokban zajlott szavazások már sejtetik, hogy a gázai háború támogatottsága egyre csökken. Igaz, ez a folyamat időigényes.

Hiába tehát az 1948-as népirtás elleni egyezmény, avagy az ENSZ intézményrendszere, a gázai civilek lemészárlását és erőszakos kitelepítését mindezek az eszközök aligha tudná érdemben megakadályozni.

Mégis van értelme a döntésnek

Van azonban az ideiglenes végzésnek egy fontos, gyakorlati kimenete. A nemzetközi jogász felhívta rá a figyelmet, hogy ez a döntés nem csupán Izraelre kötelező érvényű, hanem erga omnes partes, azaz minden az 1948-as egyezményt aláíró és ratifikáló félre, esetünkben ENSZ-tagállamra. Ez azt jelenti, hogy mindenki, aki ratifikálta a Népirtás elleni egyezményt, a végzés után kötelező jelleggel meg kell, hogy akadályozza a gázai katasztrófa kiteljesedését. Ez tehát ugyanúgy feladata lenne elvileg a magyar, mint az amerikai, vagy német kormánynak.

De ami még ennél is fontosabb, az erga omnes partes kötelezvény jogalapot ad a világ bármely ENSZ tagállamának, vagy azok egy adott csoportjának arra, hogy akár erős nyomást is gyakoroljanak Izraelre, a rendelkezésükre álló eszközökkel, annak érdekében, hogy enyhüljön a helyzet Gázában. Mindez pedig elősegítheti azokat, a nyugaton, illetve az arab világban kialakult kezdeményezéseket, amelyek azonnali tűzszünet elérését követelik, hiszen így már a nemzetközi jog is az ő álláspontjukat erősíti, nem pedig tétlennek mutatkozó kormányaikét. Így, noha a végzés nyíltan nem szólít fel tűzszünet bevezetésére, implicit módon mégis lehetővé teszi, hogy ennek elérésére nemzetközi nyomás alakuljon ki.

Ebből a következményből pedig Craig Mokhiber véleménye szerint kialakulhat egy hatékony fellépés is.

Beszélgetőtársa, a szintén amerikai Norman G. Finkelstein, aki történészként és aktivistaként is 1982 óta foglalkozik a palesztin területek izraeli megszállásával, felhívta a figyelmet arra, a mostani döntés a Nemzetközi Bíróság részéről már a harmadik, amely történelmi jelentőségű a megszállás felszámolásában. Az első szerinte az volt, amely szerint 2004-ben ugyanez a testület megkérdőjelezte Izrael Ciszjordániában épített „válaszfalának” jogalapját, és elvben, nemzetközi jogi és emberi jogi szempontból is illegálisnak mondta azt ki. Noha a fal még ma is áll, ez fontos előrelépés volt a palesztin emberek jogainak elismerésében, azzal, hogy a palesztin álláspontot elfogadva megerősítette, az ENSZ Nemzetközi Bíróságának véleménye szerint Izrael Állam jogszerű határa a hatnapos háború előtti, 1967 júniusi államhatár. Amit ettől keletre, avagy délre csinál az állam, az pedig katonai megszállás, és így is esik latba a megítélése.

A második ilyen előrelépés Richard Goldstone dél-afrikai jogász jelentése az ENSZ számára 2008-2009-ben, amely mind Ciszjordániában, mind a Gázai övezetben súlyos emberi jogsértéseket tárt fel. Gázában pedig – az egyébként zsidó származású és saját magát cionistának tartó jogtudós szerint – „emberiség elleni bűntettek” gyanúját is felvetette Izrael részéről, amennyiben a megszálló izraeli adminisztráció által ott megszervezett élelem- és ivóvízkészlet-fejadagok nem érték el az emberi táplálkozás szerint szükséges és egészséges mértéket, valamint a gázai civilek testi épsége és anyagi biztonsága sem volt garantált.

Finkelstein szerint egy óriási probléma volt ezzel a két nagy győzelemmel, amit a palesztin fél nemzetközi jogi fórumok előtt aratott: a hivatalos Palesztin Hatóság mindezekkel semmit nem kezdett, egyáltalán nem aknázta ki ezek jelentőségét, és minden maradt a régiben. Ezek a történész szerint olyan elvesztegetett lehetőségek, amelyek miatt mostanra Izrael úgy gondolja, bármit, akadálytalanul megtehet a palesztinokkal, nincsen, aki megvédje őket.

Ennek fő oka, hogy a Palesztin Hatóság, Finkelstein szerint felháborító módon, mindkét nemzetközi jogi döntést követően egyezséget kötött az Egyesült Államokkal, amelynek értelmében a döntések végrehajtását végül a palesztin területeken senki sem ellenőrizte. Goldstone-t ráadásul később az amerikai és izraeli politikai nyomás is jelentése egyes következtetéseinek nyilvános visszavonására kényszerítette, amely ellen az oslói megállapodás értelmében a palesztin „szuverenitást” elvileg kiépíteni hivatott, Jasszer Arafat, majd Mahmúd Abbász által vezetett Palesztin Hatóság nem tiltakozott semmiféle módon.

Finkelstein hangsúlyozta, hogy a fentiek ellenére is igaz, hogy a dél-afrikai jogászcsoport valóban történelmet írt januárban Hágában. Ahol az egyik fő vádló John Dugard jogászprofesszor volt, aki egykor többek között Nelson Mandela, a szabad Dél-Afrika elnökének és az apartheidellenes harc másik hősének, Desmond Tutu püspöknek is személyes ügyvédje volt. Ráadásul azt sem lehet mondani, hogy a palesztin civilek elleni háború népirtásjellege mellett érvelő Dugard valamiféle radikális baloldali lenne, hiszen hosszú karrierje alatt végig a legmérsékeltebb liberális jogászként érvelt, és

a mostani vádirat egyik legfőbb pontja is az volt, hogy a Gáza elleni háború ellenkezik a jogállam normáival, nem jogszerű hadviselés, és az emberi jogokat is sérti. Ennél hagyományosabban, a nyugati felvilágosodás értékei mentén már nem is lehetne érvelni a háború leállítása érdekében.

Nemzeti helyett nemzetközi szolidaritás

Izrael és a védelem jogászcsoportja azonban mintha mégis félvállról vette volna az egész procedúrát. A tárgyalás egy pontján saját papírjait összekeverő, a védelmet vezető Malcolm Shaw brit nemzetközi jogász például megdöbbenését fejezte ki, hogyhogy Dél-Afrika és Izrael között „vita” áll fenn ebben a kérdésben, hiszen Dél-Afrika érdekei nem sérültek a palesztinok elleni háború során.

Finkelstein szerint az izraeli állásponttal szemben éppen ez volt a mostani tárgyalás legfontosabb eleme: Dél-Afrika, amelynek szűken vett államérdeke nem fűződik a gázai háború megállításához, mégis egyfajta messziről jött védelmezőként lép fel az épp tömegesen meggyilkolt gázaiak érdekében, miközben – és ezt Norman Finkelstein hangsúlyozta – a Palesztin Hatóságnak eszébe sem jutott hasonló üggyel a nemzetközi bíróság elé lépni. Mindezek miatt a dél-afrikai kezdeményezés szerinte bizonyítja, a nemzetállami, nemzeti fellépés helyett itt valódi nemzetközi, internacionalista és humanista szolidaritásból adott példát Mandela szülőhazája.

Ez a szándék már a vádat képviselő csoport összetételében is tükröződött: Dél-Afrika a legkomolyabb szakértelemmel rendelkező, de személyes történetük miatt a katonai elnyomással szemben kifejezetten elkötelezett ügyvédeket és jogtudósokat vonultatta fel. John Dugard mellett ott volt Blinne Ní Ghrálaigh ír nemzetközi jogász, aki Észak-Írországban, a brutális brit katonai megszállás alatt nőtt fel, és még gyermekkori osztálytársát is elveszítette a harcokban. De tagja volt a csoportnak Adila Hassim, Dél-Afrika egyik legismertebb, a szegény népességet a rendőri túlkapásoktól védő jogásza is.

„A dél-afrikaiak hamarabb éreznek együtt a gázaiakkal, és könyörülnek meg rajtuk, mint a palesztin állam, a saját államuk! Miközben ez persze csodálatos is, egyben rendkívül szomorú” – összegezte véleményét Finkelstein.

A beszélgetés végén még megemlítették a résztvevők azt is, azért

különleges pillanat a hágai döntés, hiszen egy új világrend első lépése is lehet a nemzetközi jogban.

Azé az epizódé, amikor a nyugati hatalmak, amelyeknek hagyományos legitimációja a más országok felett gyakorolt hatalomra a „nemzetközi jog és egyetemes emberi értékek” voltak, most, amikor stratégiai szövetségesük, Izrael szembesült a nemzetközi szervezetek számonkérésével, hirtelen visszavonulnak ezektől a platformoktól. Határozatukat pedig elítélik – mint Szijjártó Péter magyar, vagy Antony Blinken amerikai külügyminiszterek –, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyják azokat.

A nyugati hegemónia ellen fellépő egyes afrikai, ázsiai avagy dél-amerikai országok éppen ezt a nyugati eredetű nemzetközi jogot használhatják egyre növekvő mértékben érdekeik érvényesítésére. Miközben az egykor a diplomáciai hatalmára és béketeremtő képességére büszke nyugat, amely most akarat vagy eszközök hiányában nem képes feltartóztatni az izraeli offenzívát, immár csak az erőfölényt és a fegyverkezést hirdeti.