Nincs még mit ünnepelnie a sztrájkra készülő Volán-dolgozóknak, van azonban mire büszkének lenniük már most. Hosszú idők óta ugyanis a hazai közélet legreménykeltőbb önszerveződését hajtották végre, és ez már akkor is így marad, ha nem ér célba a havi 90 ezer forintos idei béremelésről szóló követelésük. Utoljára a jogi béklyóknak fityiszt mutató, valamilyen, kisebb-nagyobb mértékben ténylegesen sztrájkoló tanároknak, a súlyosabb árat megfizető polgári engedetlenkedő kollégáiknak és az értük kiálló diákoknak sikerült hasonló. A két szakma harcai közti párhuzamról született is már cikkünk, ám míg az oktatásban végrehajtott akciókról nagyon sok szó esett ahhoz, hogy értsük jelentőségüket, a buszsofőrök és kollégáik megmozdulásának szenzációértéke még magyarázatra szorul.
A vasárnap-hétfőre tervezett sztrájk ilyen szintű előkészítése messze nem volt evidencia. A Szolidaritás Autóbusz-közlekedési Szakszervezet (SZAKSZ) a szigorú sztrájktörvény és a kezdeti, viszonylagos dolgozói közöny ellenére ért el olyan alkupozíciót a minisztérium asztalánál, amely még Lázár Jánosnak is jókora fejtörést okoz. Ez önmagában is jelentős eredmény, hiszen kivált a közszférában a legritkábban jutnak el akár ideáig is az érdekképviseletek az elmúlt évek tapasztalatai alapján.
Van azonban egy másik indikátora is a SZAKSZ megsüvegelendő teljesítményének, amely talán a sikeres sztrájkelőkészítésnél is jobban mutatja a szervezkedés erejét: ez pedig a másik volános szakszervezet, a KKSZ tagjainak „elszipkázása”. A taglétszám növekedése mindennél jobban árulkodik arról, hogy
egy látható méretű dolgozói csoportnak visszatért az érdekvédelembe vetett bizalma, és a kiegyezésre törekvő szakszervezet helyett olyan közeget talált magának, ahol a dolgozók jólléte előbbre való a „munkabékénél”.
Ez a bérharc esetleges sikere mellett is olyan ritka és fontos eredmény, amelyet már senki sem vehet el a SZAKSZ-tól.
Mindez aligha valósult volna meg a Dobi István, a SZAKSZ elnökének munkája nélkül. Hiba lenne azonban mitizálni a személyét, vagy valamiféle csodálatos aurát képzelni köré, amely kiemeli őt a szakszervezeti vezetők szürke masszájából. Mint az a nemrég vele készült interjúnkból is kiderül, voltaképp semmi forradalmit nem csinált ugyanis Dobi István és a SZAKSZ, mégis sikerült elérniük, hogy a dolgozók újra higgyenek az érdekvédelemben.
Egyfelől időt és energiát nem kímélve, kitartó munkával, fokozatosan alakította át azt a képet, hogy a szakszervezet saját magáért van, a méltányos bérekért folytatott harc pedig eleve kudarcra van ítélve, részben a jogi környezet, részben pedig a szolidaritás hiánya miatt. Nem kereste feleslegesen, de ha kellett, vállalta a konfliktusokat a munkáltatóval, s ami ugyanilyen fontos, a másik szakszervezettel is. Nem tévesztett fókuszt: a fizetések értékének egyharmadát elsöprő inflációs ciklus vége felé arra koncentrált, ami a dolgozók valóban legfontosabb érdeke. Nem korrumpálódott, nem keresett kifogásokat: biztosak lehetünk benne, nem ígérne sztrájkot sem, ha nem gyűjtött volna össze elegendő aláírást a szakszervezet. Stratégikusan, de őszintén kommunikált, úgy a dolgozókkal, mint a sajtóval (néha annyira őszintén, hogy a szó szerinti idézetek használatát alkalmanként számunkra is megnehezítette).
Ezek olyan dolgok, amelyekhez elviekben nem kellenek különleges képességek, mégis igen ritkák az olyan közéleti aktorok esetében, legyen az politikai szervezet, civil egyesület vagy más szakszervezet, amelyek elméletileg valamifajta alternatívát vagy védelmet képeznének a rendszer visszásságaival szemben. Azzal, hogy eredményeket tud felmutatni, Dobi István munkája nem azt támasztja alá, hogy hősökre, „erős vezetőkre” van szükség.
