Tele vannak a magyarországi hírek is a német válság képeivel: az állami támogatásoktól eleső és így lehetetlen helyzetbe kerülő német gazdák nagyvárosi utakat torlaszoltak el, emellett Berlinben a Brandenburgi kapuhoz vonulnak, hogy azt követeljék Olaf Scholz kancellártól, valamint Christian Lindner pénzügyminisztertől, mégse szíveskedjenek egyik napról a másikra tönkretenni az agrárium megélhetését.

A problémát a német sajtó nagy része kulturális problémaként kezelte: a farmerek vidékiek, konzervatívok, a kormány pedig szociáldemokrata-zöld-liberális, tehát a közbeszédben „baloldali” és a gyűlölet tárgya előbbiek számára.

Ezzel a problémát a jobboldali közbeszéd könnyedén megmagyarázza. Szerintük a nagyvárosi „elitek” egyszerűen nem törődnek a vidéki emberek problémáival, gondjaival, nagyképűek, és ez okozhatja a bukásukat.

Szimbolikus eseménye volt ennek az a pillanat január 5-én, amikor a Schleswig-Holsteinban nyaraló kancellárhelyettest, klímaügyi minisztert és zöld társelnököt, Robert Habecket a feldühödött farmerek traktorai abban is megakadályozták, hogy felszálljon egy kompra. A helyettes kancellárnak hajnali 1-ig kellett így rostokolnia a parton, amíg el tudott indulni. Az esemény szimbolikus jelentőségű lett, mutatva a 2021-es kormány gyengeségét és tehetetlenségét.

Ennél fontosabb dolgok is történtek viszont. Az ugyancsak észak-németországi Flensburg zöld képviselője például a progresszív taz-ban ment neki tartománya zöld minisztereinek. Közölte, a helyzet immár „tarthatatlan”.  Kifejtette továbbá,

ha a kormány- és ha párttársa miniszterként „ennyire ragaszkodik az adósságfékhez”, akkor „mindenkit tönkretesz” a pártban és a társadalomban is. Hiszen csupán emiatt kell elvenni a támogatásokat a gazdáktól is.

Mindezzel kapcsolatban és ebben a keretben merül fel a szélsőjobboldali Alternatíva Németországért (AfD) szárnyalása is. A felmérések szerint a szélsőjobboldalt 1945 óta sújtó karantén nemhogy átszakadt, de nyomai sem maradtak. A nyíltan bevándorló- és kisebbségellenes pártról már az is kiderült, titkos találkozón készült a kormányzásra, amelyen a párt néhány főemberén kívül az osztrák és német neonáci mozgalom szereplői is részt vettek. Abban mindannyian egyetértettek, hogy úgynevezett „remigrációs” (tulajdonképpen kitoloncolási) programot indítanának a „be nem illeszkedett német állampolgárok” és bevándorlók részére, a NATO és helyi erők háborúiban már nagyrészt lerombolt Észak-Afrika felé. Martin Sellner osztrák neonáci politikai aktivista a Correctiv által feltárt titkos találkozó egy pontján megjegyezte: „és akinek ez nem tetszik a németek közül, az is mehet velük”.

Mindez ugyancsak óriási tömegtüntetéseket váltott ki: Berlin, München, Hamburg, Lipcse, Frankfurt és Köln népe tízezres-százezres tömegben vonult ki az elmúlt hétvégén hogy a szélsőjobb elleni tiltakozását és összefogását fejezze ki. Ezeket a tüntetéseket a kormánykoalíció is támogatja, a nyomást pedig a jobboldal fő erejére, a CDU/CSU-ra helyezték, követelve, ők is határolódjanak el a potenciális koalíciós partner AfD-től.

Ki fizeti ki mindezt?

Egy tabu tehát megdőlt. De ha jobban megvizsgáljuk azt, amit ma már német kérdésnek hívhatunk, kiderül: mindehhez egy másik tabu, az államadósság tabuja vezetett.

A gazdák fő fájdalma ugyanis az, hogy a szövetségi kormány el akarja törölni a traktorokra szóló gépjárműadó-mentességet, és bejelentették azt is, a gazdák hagyományos állami támogatását 2026-ig fokozatosan csökkentik. Mindez része annak a megszorítócsomagnak, amit a kormány november vége után kénytelen bevezetni. Arra adott reakció ez, hogy november közepén a karlsurhei Alkotmánybíróság egyszerűen megparancsolta az adósságfék betartását a kormánynak.

Hogy miért is? Mivel a bíróság éppen 2023. november végén hozta meg végleges döntését, amely szerint Scholz hárompárti kormánya jogtalanul írt hozzá a 2023-2024. évi költségvetéshez legalább 60 milliárd eurót. Ezt ugyanis hitelből finanszíroznák, ami a német alkotmány szerint csak annak arányában lehetséges, amennyi állami hitelt abban az évben visszafizettek.

Ez viszont ismét az úgynevezett „schwarze Null” szabály miatt alakult ki. Amely törvénynek nem a kurrens, kormányzó „baloldal”, hanem Angela Merkel pénzügyi főembere, a decemberben elhunyt Wolfgang Schäuble a „szellemi atyja”.

A tízéves szabály szakítást jelentett a német szövetségi politikával, amely a „gazdasági csoda” fellendülését 1969-től már minden évben hitelek felvételével is ösztönözte. A Schwarze Null a Schäuble által osztott azon ideológiára épül, hogy a megszorítások elvezetnek a „takarékos államhoz”, a valóságban a bevételi oldalt rendszeresen az alacsonyabb státuszúak és keresetűektől beszedett pénz jelenti, a kiadási oldalon azonban „támogatások” formájában a nagyipar és nagytőke támogatása szerepel – így szárnyalhat a tőzsde.

Schäuble ezen túl, szigorú fiskális konzervatívként leszögezte, az adósság önmagában rossz, egy állam pedig egyáltalán nem adósodhat el. Programja összhangban állt korábbi tetteivel és felfogásával is. Fiatalkorában ő volt az, aki segített a nyugatnémet kormánynak brutális megszorítások, tömeges elbocsátás és szanálás után „térdre kényszeríteni” a volt NDK-t és lakosságát. Az államszocialista keletnémet ipar és társadalom pár év alatti, a nyugatnémetek által irányított, központi darabokra szedése végül a hivatalos emlékezetben mint „újraegyesítés”, tehát egy örömteli és mindenki számára büszkeséget kiváltó esemény épült be.  De nem mindenki ünnepli így.

A keletnémet vidék népe például még mindig elégtételt akar venni azoknak a politikai utódain, akik ezt a sok éves, nélkülözéssel együttjáró traumát okozták.

Azután ott van Görögország ügye: itt is Schäuble volt az EU és Merkel mögötti fő erő, akik a 2011 és 2015 között adósságválsággal, sőt államcsőddel sújtott görögöket nem akarták megmenteni. Schäuble volt az, aki a görögök többsége által megválasztott Sziriza-kormány ellenében közölte, nem érdekli, mekkora szociális katasztrófát okoz ez Athénnak, az eurózóna adósságállományának a jelentős részét ők fogják megfizetni. Az akció után végül a görög baloldalt semmisítette meg. Öt év tehetetlenség és a társadalom nyugdíjak megvágásával és árak felsrófolásával végzett brutalizálása során helyettük most lényegében autoriter, jobboldali kormány irányítja az országot. Ez már megfelel az EU és Németország vezetőinek.

Wolfgang Schäuble tehát olyan ember, aki Európa teljes egészét a „takarékosság” és a megszorítások szellemében akarta átalakítani. Ez a megszorítópolitika mindig a dolgozókra, kisvállalkozókra rótta a legnagyobb terheket, míg a nagytőke – Európa-szerte – így úszott meg válságokat, és szerzett még profitot is.

Most egyenesen úgy tűnik, a szigorú, nullszaldós fiskális politika éppen Németországban bosszulja meg magát, méghozzá kegyetlenül. Nem a sors iróniája, hogy éppen a CDU ellen szövetkező új kormánynak kell nyögnie Schäuble örökségét, sokkal inkább így tervezték meg a rendszert. Ole Nymoen gazdasági újságíró novemberben megjelent esszéjében kiemelte, a fiskális szigorúság lényegében egy fétis, a hagyományos német takarékosságkultusz államrezon szintjére emelése, ami ugyan egy évtizede legitimálja a német jobboldalt a polgárok szemében, de amely mostanra a német gazdaság- és szociálpolitika ellenségévé vált.

A probléma nagyjából két ciklussal ezelőtt kezdődött. A klasszikus német jóléti államot ugyanis a nagytőke és a politikai vezetés sem kívánta már a továbbiakban eltartani. Így az újraelosztás és szociális segítség rendszere már Schröder Hartz IV-programjában jelentősen sérült: ez a maximális 36 hónapról már egy évre vitte le a klasszikus munkanélküli segély időtartamát, és számos új ellenőrzést vezetett be annak kiosztásához. Míg Schröder ezekkel a reformokkal próbálta meg mérsékelni az államadósságot, az őt követő Merkel-kormányban munkához látó Schäuble már 2009-ben meghozta, majd végül az alkotmányba is beleíratta a Bundestagban az úgynevezett „adósságféket”. A tomboló globális válság közepén ez a szabály mondta ki először: a német szövetségi állam adóssága sohasem érheti el a bruttó nemzeti össztermék 0,35 százalékát.

Ha jobban belegondolunk, ez a helyzet feloldhatatlan. Hiába a robusztus német ipar és a hagyományosan szilárd kereskedelmi mérleg, már akkor is egymást követték a válságok Európában. Egy fejlett, nyugati gazdaság pedig – ahogyan azt akár az Egyesült Királyság akár az Egyesült Államok mutatja, nem lehet meg rengeteg államadósság nélkül. Az államadósságot Schäuble, Merkel és a CDU úgy kezelte, mintha háztartási adósság lenne: mindent az utolsó centig vissza kell fizetni, a teljes eurózónában.

Mindez a német gazdaságnak ugyanolyan gondokat okozott végül, mint más, eurót használó tagállamoknak. Az adósságfék és végül a 2014-es „fekete nulla” miatt a német gazdaságnak nincs elég pénze az utak, vasutak felújítására, a szükséges, nagyszabású, zöld beruházások fizetésére, de mostanra az önkormányzatok már a kátyúkat is egyre kevésbé javítják ki. Mindezt Európa leggazdagabb országában nyilván ki is használja az egyre népszerűbb szélsőjobboldal összes helyi politikusa.

Egy tabut le kell dönteni, hogy a másik maradhasson

A 2021-es koalíciós kormány pedig érdemben éppen a már alkotmányba írt adósságfék, és az azt nagy becsben tartó, piaci liberális pénzügyminiszter, Christian Lindner személye miatt nem tud változtatni. Annyit tudott csak Olaf Scholz megígérni, hogy egyrészt megvédik és emelik a legszegényebbek újraelosztási javait (Bürgergeld), másrészt meg majd valamit, valahol nagyon keményen tenni fog a „migráció megállítása” érdekében. Azt képzelhette, hogy a menekült- és idegenellenes demagógiában versenyezni tud az AfD-vel. De hát ezt képzeli egyelőre a CDU Merkel és a választási vesztes Armin Laschet utáni, ellenzéki pártelnöke, Friedrich Merz is. A számok azt mutatják, ebben nem lehet velük versenyezni.

A „fekete nulla” és az adósságfék-alapú, eurózónás gazdaság pedig éppen a válságokban mutatja meg legfeketébb arcát: míg az államadósságot enyhítő infláció ideiglenes gondokat okoz, addig az inflációs képesség korlátozásával, az állam eladósodásának mérséklésével állandó, súlyos, strukturális problémák keletkeztek a gazdasági óriás Németországban. A növekvő klímaválság, a covid, az orosz-ukrán háború, az energiapiac kilengései és az élelmiszerár-robbanás egyaránt olyan helyzetek, amelyek állandósuló válsághoz vezetnek, ahol a fiskális politikusok által megcélzott „normális működés” a kapitalizmusban egyre inkább utópia. Ezt az utópiát kergető állam adni, fejleszteni semmit nem tud, csupán elvenni, várva, hogy a válságok valahogy majd elmúlnak, és hogy „a piac helyreáll”.

 És természetesen – burzsoá demokratikus állam révén – elvenni csak a gyengébbektől tud, az erősektől sohasem.

A nagytőke már azokat az adókat is sokallja, amelyek jelenleg érvényben vannak, ráadásul ha konfliktusba keveredik egy berlini szövetségi kancellárral és kormányával, a nagyipar (nehézipar, autóipar, kereskedelem stb.) még mindig fordulhat az autoriter rezsimre vágyó szélsőjobboldalhoz hatalma és profitja megőrzése érdekében.

A jelenlegi gazdatüntetések tehát ugyan egyáltalán nem a „baloldal” okozta problémákból erednek, hanem abból, hogy ez a kormányzó „baloldal” olyan mértékben kiegyezett már 2021-re is a németeket hosszú ideje uraló jobboldali, megszorító ideológiával, hogy lényegében felszámolni sem akarja. De mi lesz akkor, ha a fiskális egyensúly tabuja előtti tisztelgés és az oltárán való áldozás elvezett a másik legerősebb német állami tabu, az ultranacionalista, jobboldali radikális erők hatalomtól való távoltartásáról szóló tabu ledőléséhez?

Milyen ország lesz akkor Európa legnagyobb állama? Ez az a kérdés, amely sajnos közös kérdésünk és meg fogja határozni a jövőt is.