A múlt évtized végén, a járvány előtti években végre a mainstream médiában is erős hangsúllyal jelent meg a klímaváltozás és az ökológiai válság témája. Mindaz, ami addig az emberek többsége számára érdekes, de marginális problémának számított, egyszerre az emberiség globális sorskérdéseként jelent meg a nyilvánosságban. Ennek sok oka lehetett, de a legfontosabb talán mégis az volt, hogy  az éghajlatváltozás egyre többek számára vált tapasztalhatóvá a hétköznapokban, negatív következményeivel együtt.

Az éghajlatváltozással és általában a környezeti problémákkal kapcsolatban olyan mennyiségű információ, híranyag, tudományos és laikus vélemény zúdult az emberek nyakába, hogy már egymással rivalizáló zöld nézőpontok és megoldási javaslatok is megjelenhettek (pl. veganizmus, biogazdálkodás). Ez pedig így is volna rendjén, hiszen

egyáltalán nem egyértelmű, miként kellene kezelni az ökológiai válságot, és ezek a kérdések korántsem csak egy szűk szaktudományos közeg problémái, hanem mindenkit érintenek, aki ezen a bolygón él.

A 2015-ös menekültválság óta azonban azt láthatjuk, hogy a globális nyilvánosság nyugati felét egy-egy fő téma uralja (külön elemzés tárgya lehetne, miért van ez így). A klímaváltozás témáját a járvány, majd az orosz-ukrán, legutóbb pedig a gázai háború váltotta fel. Addig szokatlan módon egyre több szakértő tűnt fel a képernyőkön: előbb a klímatudósok, majd a virológusok, végül a geopolitikai és a katonai szakértők.

Ők pedig rendre elmondták, hogy szakterületüket méltatlanul kerülte el ez idáig a közvélemény figyelme. A háborúk szakértői korábban persze rangosaknak számítottak, de a hidegháború végeztével mintha elavulttá vált volna a tudományuk. Az egypólusú világrendben véglegesnek tűnt a liberális demokrácia és a szabad piacgazdaság győzelme, a tőke előtt leomlottak az államhatárok, és így a területszerző háborúk is értelmetlenné váltak. Legalábbis ez volt a látszat, amit alátámasztott az, hogy a világ szerencsésebb felén (vagy inkább negyedén) tömegek számára is elérhetővé vált egy, a korábbinál jóval nagyobb fokú mobilitás. Ez volt a Pax Americana, mely nem tartott tovább egy évtizednél.

Új Világháború? A végső összecsapás?

2001. szeptember 11. óta már egyértelmű volt, hogy katonai erőszak szükséges e látszat fenntartásához, 2022. február 24-én pedig a történelem szemétdombjára került maga a látszat is. Azóta az elitek is azt harsogják (mindenhol), hogy vége a béke korszakának. A „Pax Americana” persze mindig is látszat volt. Véres és kegyetlen, de csak helyi jelentőségű háborúk mindig fel-fellobbantak különböző térségekben, és többé-kevésbé rendszeresek voltak a nyugati hatalmak intervenciói is az USA vezetésével. Nem fűződtek azonban erős érdekek ahhoz, hogy a közvélemény figyelmét jobban ráirányítsák ezekre a háborúkra.

Gyökeresen megváltozott azonban a helyzet, amikor egy már leselejtezettnek vélt nagyhatalom, Oroszország indított háborút. Természetesen mindkét oldalnak megvan a maga narratívája erről a háborúról, melyet igyekeznek kizárólagossá tenni. A nyugati politikusok és véleményformálók szerint Putyin a „szabályokon alapuló világrendet”, míg a keletiek szerint az „egypólusú világrendet” rúgta fel. Mindkét féltől független hírforrások nincsenek. Kérdés és állítás, elemzés és ideológia, előrejelzés és stratégiai célmeghatározás közt elmosódnak a határok. Világos képünk így nincs, és nem is lehet. De az világos, hogy a véres geopolitikai játszmák fő tétjei a globalizáció körül forognak, és ez nem lehet közömbös az ökopolitika számára sem. Kérdés, mi legyen a globalizáció fő iránya: csak gazdasági együttműködést jelentsen, vagy minél erősebb globális, politikai intézményi struktúrákat is létre kell-e hozni, netán deglobalizációra van-e szükség.

A progresszív, nyugati mainstream fő állítása az, hogy a szabályokon alapuló világrendet és a liberális demokráciát kell megvédeni a Keletről érkező kihívással szemben. Ez adhat esélyt az ökopolitikának is. Így gondolják a nyugati zöld pártok és nagyrészt talán a civil bázisuk is. Mindezzel azonban feladják a globális kapitalizmus, a globalizáció, a kapitalizmus, sőt a militarizmus és a nyugati imperializmus kritikáját is. Jól látszik ez az ikonikus jelentőségű német zöld párt példáján, amely a NATO-tagság ellenzőjéből lett háborúk támogatója , először már 1999-ben. És jól látszik ez pl. a mezőgazdaságra vonatkozó zöld elképzelésekben is. Az EU-ban ugyan radikálisan csökkentenék a felhasználható vegyszerek és műtrágya mennyiségét, az importot azonban nem korlátoznák, pedig nyilvánvaló, hogy máshol még szennyezőbb módon termelik meg az élelmiszert. A globális méretű szabadkereskedelem elve azonban már számukra is szent tehén. Főleg, ha Ukrajnáról van szó. Az onnan származó gabonaimport kérdése is jellemző módon a progresszív-atlantista és jobboldali-populista ellentét mentén osztotta meg a közvéleményt, a zöldek pedig ehhez csupán alkalmazkodtak, nem törődve azzal, hogy az ukrán gabonát teljesen ellenőrizetlen körülmények közt, legalább részben GMO-technológia és a súlyosan szennyező glofizát használatával termelik meg.

Ez is egy árulás, egy a sok a közül.

De a fő probléma a rendszerkritika és a rendszerrel szembeni alternatívakeresés feladása.

Pedig a gazdasági növekedés kényszere és a hosszúra nyúlt beszállítási útvonalak, a kiszervezett termelőkapacitások miatt a globális kapitalizmus sosem lesz fenntartható.

Egy rendszerkritikára épülő alternatíva harmadik utat vagy álláspontot jelentene Nyugat és Kelet jelenlegi rendszereihez képest – ám a progresszívek közé soroló zöldek is hevesen tagadják egy ilyen harmadik álláspont lehetségességét, és minősítenek putyinistának mindenkit, aki a Nyugat Ukrajnával kapcsolatos politikáját bírálja. Ideológiailag ez azért lehetséges, mert a korábbi radikalizmust, a rendszerkritikát, a progresszív identitáspolitika „radikális” képviselete váltotta fel (pótolja) a zöldeknél Németországban, de nem csak ott.

Milyen eredményeket várhatunk ettől politikától? Mik lehetnek a konkrét célok, és mennyire reálisak? Jellemzően két lehetséges forgatókönyvet tártak a nyugati közvélemény elé: vagy teljes vereséget szenved Oroszország, vagy pedig elnyeli Ukrajnát és utána újabb országokat támad meg. Mindkét szélső verzió lehetséges, de épp ez a két legvalószínűtlenebb forgatókönyv.

A Krím visszafoglalása talán elvezetne Putyin oly sokszor vizionált bukásához és egy Nyugat-barát kormányhoz Oroszországban. Vagy egy feldarabolt Oroszországhoz. Ne legyenek kétségeink, a projektnek része az orosz ásványkincs- és energiakészlet feletti ellenőrzés megszerzése, vagyis a Jelcin-korszak viszonyainak visszaállítása. Ezt nyilván senki nem mondja ki nyíltan, de szimbolikusan erre történik utalás, amikor pl. egy biztonságpolitikai konferencián a meg nem hívott hivatalos orosz küldöttség helyén Kaszparovval együtt Hodorkovszkij exoligarchát (volt energiaügyi minisztert és Jukosz-vezért) szerepeltetik.^[1] Ha pedig Oroszország már a Nyugat érdekszférájába kerül, akkor Kínában is jóval könnyebben kikényszeríthető egy hasonló fordulat.

Így helyreállhatna a Nyugat által dominált, egypólusú világrend. Ez lehet a háborút támogató belső körök maximális programja. Megvalósulása nagyon valószínűtlen.

Már a Krím visszaszerzése is reménytelennek látszik katonailag, de ennél fontosabb, hogy Kína bármikor beavatkozhat orosz oldalon és Putyin megmentése érdekében, ha fennáll a veszélye annak, hogy Szibéria kincseire a nyugati befektetők tennék rá a kezüket. Kína nem engedheti meg, hogy Oroszország vereséget szenvedjen.

A másik véglet, a Kelet győzelme katonailag (az oroszok lerohanják Európát) vagy gazdaságilag (Kína ráteszi a kezét mindenre) szintén nagyon valószínűtlen. Könnyen lehet, hogy az oroszok békére tudják kényszeríteni Ukrajnát, ám az egész ország megszállásához és bekebelezéséhez még sok százezres, de inkább milliós tömegeket kellene mozgósítani, és a frontra küldeni. Európa lerohanásához pedig még sokkal többet. Mindez Putyin részéről hatalmas politikai és gazdasági kockázatokat jelentene. A kínai gazdasági nyomulás pedig bár folyamatos, lassan hoz csak eredményeket, miközben Kína is súlyos belső problémákkal küzd. A BRICS által meghirdetett de-dollarizáció^[2] még alig kezdődött el. A világgazdaság egésze pedig továbbra is egységet alkot, és Kína vagy az USA gazdasági összeomlása a másikat is magával rántaná.

E két végletes forgatókönyv közös vonása, hogy feltételezésük szerint a globalizáció tovább folytatódik, és az egységes gazdasági rendszer kialakulását szükségszerűen egy egységes politikai rendszer kialakulása követi. A kérdés mintha már csak az lenne, hogy Kína vagy az USA lesz-e a monopol szuperhatalom. A progresszív értelmiség nagyrészt ebben a perspektívában látja a világ jövőjének két lehetséges forgatókönyvét, s ebből fakad az a hisztérikus hozzáállás, mely minden más lehetőséget, nézőpontot, alternatívát elutasít.

Külön, régóta halogatott vitát érdemelne a baloldalon az a kérdés, hogy ez a további politikai egységesülés, amely egy Világállam felé vezet, támogatandó-e. Ökológiai szempontból már az eddig felépült gazdaság alapzata, a globális kapitalista rendszer is fenntarthatatlan. És tetszik vagy nem tetszik, egyelőre mindenképp megakadt ez az egységesülési folyamat. Ennek oka pedig épp a globális kapitalizmus működésében keresendő. A Nyugat hidegháborús győzelme után nagyméretű tőkekiáramlás kezdődött, és a termelőkapacitások jelentős részét kiszervezték a nyugati centrumországokból. Ettől, többek közt, a nyugati befolyás növelését is várták, ám végül a folyamat ellenkező eredményhez, rivális, autoriter elitek felemelkedéséhez vezetett. A gazdasági globalizáció termelte ki tehát a politikai globalizáció legfőbb akadályait.

Tömbösödés és disztópikus távlatok

A világpolitika most a tömbösödés jeleit mutatja. A Nyugat eredeti, globális projektjéhez, a „szabályokon alapuló világrend”-hez való dogmatikus ragaszkodás inkább csak a Nyugat egységes tömbbé való szervezésének folyamatát fedi. A Kelettel folytatott párbeszéd elutasítása és a gazdasági szankciók valójában nem a globális, politikai egységesülést szolgálják, hanem ezt. A másik oldalon a „többpólusú világrend” jelszava is elsősorban inkább csak az ellenség (USA) körülményes megnevezését szolgálja, nem egy valóságos koncepciót. A Nyugattal való rivalizálás vagy háború inkább csak a további, belső hatalomkoncentrációt erősítik Oroszországban és Kínában. Egységes „keleti modell” viszont nem létezik, az iszlamista Irán, a jobboldali Oroszország és az álkommunista Kína csak a jogállam hiánya tekintetében hasonlítanak egymásra, emellett viszont demokratikusan működő szövetségeseik is vannak (Brazília, Dél-Afrika). A „másik oldal” nagyon heterogén, de a Nyugattal szemben összezár, mint azt a gázai háború esetében láthattuk, pl. az ENSZ közgyűlésén történő szavazásoknál, a közösségi médiumok posztjaiban és kommentjeiben, a nyugati cégek ellen meghirdetett bojkottfelhívásokban és a kormányok hivatalos nyilatkozataiban is. A nyugati országok közvéleményét viszont a fenti kérdés megosztotta, és most nem érvényesült az egy topik – egy narratíva elve, amely a járvány és az orosz-ukrán háború esetében igen.

A tömbösödésnek is tehát inkább csak a jelei látszanak még, de ha a két háború eszkalálódik, és fokozódik háborús pszichózis, akkor erősödhet ez a folyamat, melynek ideáltipikus végpontja egy orwelli világ, ahol két-három, digitális diktatúrává szervezett szuperhatalom folytat egymással permanens világháborút. Szerencsére a világunk túl bonyolult, összetett és irracionális ahhoz, hogy mindez a közeljövőben megvalósuljon – de a tendencia valós és aggasztó, és a technológiai fejlődés is támogatja.

Sajnálatos, hogy a progresszív értelmiség is. A liberális értékek védelmének nevében támogatják a fegyverszállításokat, a szankciókat, a cenzúrát és a russzofób diszkriminációt is. Minél inkább harcol a Nyugat a Kelettel, annál inkább kezd hasonlítani rá. Szerencsére még mindig elég jelentős a különbség a Nyugat javára, de ezt a különbséget nemcsak a fasisztáktól, hanem a progresszívektől is meg kell(ene) védeni.

Sokszor viszont a geopolitikai szakértők által megálmodott egymással rivalizáló két-három nagy tömb helyén kaotikus kép rajzolódik ki, mindenki harca mindenki ellen, legyen szó szövetségi rendszerekről, nemzetállamokról, vállalatbirodalmakról vagy fegyveres frakciókról, melyek egy állam felbomlása során esnek egymásnak (ld.: pl. Szudán). A disztópiák két fő típusa, a totálisan ellenőrzött társadalom és a civilizáció összeomlása, felbomlása utáni barbár állapot egyszerre jelent fenyegető lehetőséget.

Egy új ökopolitika esélyei

A nagyhatalmi rivalizálás a gazdasági és társadalmi következményein keresztül nyilván bolygónk állapotára is hatással van, bár nem tudjuk, hogy pontosan hogyan. Erről még nem készültek a nyilvánosságnak szánt tanulmányok, épp ezért is nehéz egy, az új helyzethez alkalmazkodó ökopolitikát meghirdetni. A demokratikus politika és a szólásszabadság hanyatlása, a fekete-fehér látásmód, a propaganda-szólamokhoz szabott csőlátás terjedése szinte mindenhol újabb korlátokat és akadályokat emel.

Ettől függetlenül persze világos, hogy sok technikai részlet nem függ geopolitikai kérdésektől (pl. szelektív hulladékgyűjtés). A környezetvédelem hivatalos felelősei (a nyugati zöld pártok és a keleti hivatalnok-szakértők) szerint ez így is van rendjén, ezekből a technikai részletekből kell kiindulni.. Szerintük az ökológiai válság nem ideológiai, hanem technikai kérdés. A zöld technológiaváltás, a klímavédelmi egyezmények, valamint a zöldre festett szakpolitikák és vállalatbirodalmak eddig azonban nem oldottak meg semmit. A károsanyag-kibocsátás továbbra is nő, a vízkészletek tovább fogynak, a fajok száma zuhanórepülésben. Mindezt egyre többen látják és tudják, de más, súlyos problémák is velünk maradtak (szegénység, a társadalmokon belüli és a társadalmak közti egyenlőtlenségek, lakhatás, etnikai-vallási ellentétek), és közben újak jelennek meg (világjárvány).

A háborúk esetében sajnos reális veszély az eszkaláció, amely a felálló tömbök közti világháborúhoz, vagy sok, kisebb hatalom közti kaotikus katonai, politikai és gazdasági konfliktussorozathoz is vezethet. A geopolitikai rivalizáció elvonja az anyagi erőforrásokat és a figyelmet is az ökológiai válságról. A háborús hisztéria légkörében egyre nehezebb bármilyen rendszerkritikát a nyilvánosságban megjeleníteni. Márpedig valódi alternatívákat nyújtó ökopolitika enélkül nem lehetséges. A másik probléma, hogy ez a rivalizálás megerősíti a gazdasági növekedés jelentőségét és nélkülözhetetlenségét a társadalmakat irányító elitek számára, aminek az a következménye, hogy a zöld szempontok háttérbe szorulnak, és ezért aztán a szennyezés is nőni fog.

A geopolitikai rivalizálásnak lehetnek pozitív következményei is akkor, ha a katonai és/vagy gazdasági konfliktusok gazdasági válsághoz, visszaeséshez vagy egyenesen összeomláshoz vezetnek, és így a környezet terhelése is csökken. Egy ilyen forgatókönyvnek viszont nagyon súlyosak lennének a társadalmi következményei. Ha a gazdasági növekedést önként, tudatosan adnánk fel, akkor ez az ár jelentősen csökkenthető, minimalizálható lenne.

Ebben a helyzetben alapvetően két dolgot kell tennünk: egyfelől fel kell lázadni a geopolitika rémuralma ellen, másrészt fel kell készülnünk egy összeomlásra is.

Feltétlenül meg kell védeni a demokratikus politika esélyét és a szólásszabadságot minden politikai erőtől, amely fenyegeti. Kettős mérce nélkül. Természetesen az ökológiai problémák esetén is többirányú kritika szükséges.

Fontos például az akkugyárak elleni fellépés, de nem hiteles, ha csak a kormányt bíráljuk, miközben azt az uniós politikát, amely megteremtette a keresletet a lítium-ionos akkumulátorok iránt, nem.

Kiemelt fontosságú lenne egy nem-centralizált, de nemzetközi háborúellenes mozgalom megalapítása, amely nem csak az egyik vagy a másik háború folytatását ellenzi, hanem mindegyikét. Miért ne lenne lehetséges pl. egy olyan tüntetés, amely Ukrajnában és Izraelben/Palesztinában is tűzszünetet követel? Már betiltani is nehezebb lenne.

A globalizációval és a nacionalizmussal szemben pedig a helyi közösségeket, a helyi autonómiákat kell megerősíteni. Egy ilyen folyamat egyszerre adhatna alternatívát a rendszernek, és jelentené a civilizáció túlélésének esélyét egy összeomlás esetén. A környezetkárosító beruházások (pl. akkumulátorgyárak) elleni fellépés feltétlen szükséges, de önmagában kevés. Túl kell lépni a reaktív politizáláson, a helyi aktivistáknak saját projekteket kellene indítaniuk, hogy élő, helyi közösségek születhessenek.