„A kelet-európai eszme – ahogy Václav Havel és Konrád György műveiben olvasható – a politikától való teljes eltávolodás volt, kiegészítve avval a banális erkölcsfölfogással, amely a sivár mindennapi élet szépségét, a szűk körű kapcsolatok nagyszerűségét, a humorérzéket, az önlebecsülésig menő szerénységet és mindenekelőtt a hitelességet hangsúlyozza. Minden nagyság gyanús volt.” (Tamás Gáspár Miklós: Irónia, kétértelműség, színlelés. A demokratikus ellenzék hagyatéka)

Tavalyi évértékelő cikkem központi gondolata volt, hogy a – Lakner Zoltán szavaival – „felfelé kiileszkedő társadalmi szegregátummá” váló ellenzéki-liberális értelmiség feladta a magyar társadalmi valóság megismerésére és megváltoztatására való igényét (amely igény, kétségtelenül megvolt 2010 előtt ebben a társadalmi csoportban, még akkor is, ha ennek nem mindig voltak pozitívak a következményei). (Ezt akkor kicsit sarkosabban fogalmaztam meg.) Ebben az évértékelő szokásos keretein túlmutató cikkben arra teszek kísérletet, hogy választ adjak arra, miért is alakult ez így.

Egy „politizáló” sikerfilm

2023 politikai értelemben unalmas év volt. Hiába az ellenzéki pártok egymással való marakodásának és kormányellenes „cselekedeteinek” olcsó spektákulumai, ha még a vérlázító szuverenitásvédelmi törvényről is alig valakinek van az „igazából Orbán Viktor a nem szuverén”-nél kifinomultabb véleménye. Tanulságos, hogy az év Politikai Eseménye egy – valljuk be – nem kiemelkedő filmalkotás bemutatása volt.

A legtöbb kritika áradozva beszélt a filmről. Amelyek nem, azok sokszor azt emelték ki, hogy a film túlzottan az elitről szól. Ez nem teljesen igaz. A Znamenák István által játszott Trem György, a fideszes apuka a „van egy néhány fős, jól menő cége” értelemben sikeres vállalkozó, akit azért mellbe vág az infláció, nem a neres haute bourgeoisie tagja. Jakab, a történelemtanár, ugyan egy tanári fizetésből nehezen megteremthető anyagi jólétben él, de szintén nem jobban a középosztály felső kétharmadánál.

A Magyarázat mindenre ebben az értelemben nem az elitről, hanem a középosztály – önmagukat persze szellemi értelemben elitnek vélő – budapesti csoportjairól szól. Csak említést kap a nerisztokrácia és néhány, komikusnak szánt jelenetet a munkásosztály. Sem „felfelé”, sem „lefelé” nem mozdul ki a film abból a társadalmi közegből, amelyben alkotói, az alkotást émelyítően tömjénező „kritika”, és a nézők nagy többsége él. A film politikai állítása sem túl merész: beszélgessünk, tekintsük a más politikai állásponton lévőket is embernek. Nincs szó a megosztottság mögött rejlő politikai érdekekről. Méghogy egy magyar film, amelyik mer politizálni!

Igaz, hogy Orbán Viktor nevét kimondják a filmben, ami valóban nem jellemző minden kortárs magyar filmalkotásra. Mégis tanulságos, ahogy a független média zárójelbe teszi az elmúlt 10-15 év váltakozó minőségű „szocio” filmjeit. Kit érdekel a mélyszegénység, végre egy film rólam és a fideszes szomszédomról! Mintha a politikának nem lenne dolga a társadalmi valósággal – pusztán a „társadalmi szegregátum” mentális jóllétével.

Antipolitika és mediatizált politika

A Magyarázat mindenre azért tudott ekkora hype-ot kiváltani, dacára minden esztétikai és politikai tévedésének, mert megtestesíti azt a politikai eszmét – az antipolitika eszméjét – amely mára meghatározóvá vált a „társadalmi szegregátum” köreiben. Ezt a eszmét az alábbiak szerint foglalnám össze:

1. A társadalom alapvetően nem politikai jelenség, sőt, akkor működik jól, ha „a politika” azt minél jobban magára hagyja.
2. Hasonlóképpen, az állam (közintézmények) megfelelő igazgatásának is van egy politikai megfontolásoktól függetlenül helyes módja.
3. Problémáink forrása, hogy a politika rátelepedett az államra és a társadalomra. Konkrét példa erre a korrupció és a propaganda (ebben az értelmezésben ez a társadalom tudatának felülről vezérelt formálását jelenti) azonosítása elsődleges politikai problémákként.
4. Az alapvető politikai cél ezek megváltoztatása, vagy a politikai elit összetételének megváltoztatásával (ez az ellenzéki összefogás választási stratégiája), vagy valamilyen látszólagos tömegmozgalom által (ilyen tömegmozgalmat próbál építeni Hadházy Ákos, a közmédia függetlenségének kikényszerítésére, igaz, homályos stratégia mentén).

Ha nincs politikai dolgunk a társadalommal, valóban érthető stratégia a „szabadság kis köreinek” megteremtése. Ez nem a Kádár-rendszer, ma a szerencsés kevesek tényleg tudnak relatíve szabadon élni a buborékban. Csak sajnos néha szembejön egy fideszes szomszéd, és felborul a lelki nyugalom. Pont erre nyújt „megoldást” a Magyarázat mindenre.

Amennyiben pedig szükség van államra, hiszen közös ügyeinket intézni kell (az antipolitika nem szükségszerűen libertárius!), akkor azt érdemes a lehető legnagyobb mértékben depolitizálni, szakértőkre bízni: ilyen szakértőkként lépnek fel például a posztkádári technokrata elit tagjai (pl. Bokros Lajos), akik persze valójában rendkívül ideologikus köz- és szakpolitikát folytatnak. Ebben a politikaképben a politika voltaképpeni terepének tehát marad a parlament spektákuluma, illetve a médiaharc. Ez paradox helyzet.

Az antipolitika első ránézésre messze esik a mai Magyarország mediatizált hiperpolitikai valóságától. Legfeljebb, mint válságtünet értelmezhető: ki ne szeretne a politikai cirkusz helyett csak úgy meginni egy pohár bort a barátaival?

A kettő mégsem áll egymással éles ellentétben. Ahogy Anton Jäger belga politológus rámutat, az általa hiperpolitikainak nevezett fellángolások után mindig visszaáll a régi rend. 2022-ben, a felfokozott várakozások ellenére végül maradt minden a régiben. És nem csak arról van szó, hogy az ellenzéki pártok elrontották a kampányt – ez önmagában még „csak” egy politikai hiba.

De ha nyernek az ellenzéki pártok, ha a társadalmi valóság megváltoztatása felől tekintjük, miben lenne más ma Magyarország?

Válaszuk a politikai elit jobb minőségét emeli ki: kevesebb korrupció, kevésbé autoriter kormányzás, több szakmaiság (bármit is jelentsen ez), kevesebb kultúrharc. Innentől kezdve pedig hirtelen nagyon is releváns kérdés lesz, hogy milyen ember Orbán Viktor, azaz hirtelen nagy politikai jelentőségre tesz szert a korrupció, a jelenlegi kormány erkölcsi minősége – innen pedig egyenes út vezet a szekértáborharcokhoz, a személyeskedő, polarizálódó politikához. A Magyarázat mindenre politikai ajánlata tehát nem csak üres, de téves is.

Az antipolitika tehát nem apolitikus, sőt, kifejezetten fontosnak tartja pl. a pártpolitikai küzdelmeket – de szkeptikus azok társadalomformáló jelentőségével.

Az antipolitika ígérete így fent politikai cirkusz, lent viszont társadalmi állandóság. A vidéki szavazókat ugyan vissza szeretnék hódítani, de a kistelepülések társadalmi valóságáról (Kovács Imre szavaival, a felülről történő integrációról) még csak nem is beszélnek, nem hogy meg tudnák azt törni.

A magyar társadalom demokratikus újjáépítéséhez szükséges anyagi erőforrásokat mindenesetre soknak találta a 2010 előtti ancien régime fiskális-gazdasági konzervatív „szellemi” „elitje”, amely lassan másfél évtizede nem hajlandó szembenézni az általa okozott pusztítással. A valódi demokratikus újjáépítéshez ugyanis nem csak demokratikusabb választójogi törvényre lenne szükség – persze arra is – hanem az embereket szolgáló gazdaságpolitikára, jól működő állami rendszerekre az oktatástól a vasútig, szociális ellátórendszerre, megélhetést nyújtó nyugdíjakra, és így tovább. Ezekért pedig fel kell vállalni jelentős infrastrukturális beruházásokat, megnövekedett folyó kiadásokat, konfliktusokat bizonyos érdekcsoportokkal, többek közt a gazdasági elittel.

Látjuk, ahogy ezt Surányi György vagy Király Júlia, a ‘22-es ellenzéki összefogás vezető gazdaságpolitikusai megteszik? Hiszen ők abban a megszorító-privatizáló politikában hisznek, amelynek áldásos társadalmi, gazdasági és politikai következményei legkésőbb 2010-ben mindenki számára nyilvánvalóvá kellett, hogy váljanak. Persze, számukra az volt a tanulság, hogy nem csinálták elég erélyesen.

A konzervatív gazdaságpolitika persze az ellenzéki tábor számára sem kívánatos, hiszen ők is az állam expanzióját kívánják – az ellenzéki tábort legjobban meghatározó ügy mégis csak a tanárok bérharca. Ugyan, melyik politikus beszélt a munkavállalók helyzetéről a rabszolgatörvény-ellenes tüntetések óta? Velünk maradt viszont a propagandaellenes „harc”, mintha ki lehetne gondolni magunkat a politikai hegemóniából.

Te már választottál magadnak Kutyapárt?

Az év fontos politikai fejleménye, hogy – a felmérések alapján – a Magyar Kétfarkú Kutyapárt „megérkezett” a parlamenti bejutásra jó eséllyel pályázó pártok közé. (Ez annyiban kicsit csalóka, hogy az MKKP általában a választásokon rosszabbul szerepel, mint a felmérésekben – vélhetően sokan protesztből őket válaszolják egy kutatói kérdésre, de téttel bíró választáson már nem szavaznak rájuk. Ez a jelenség általában is jellemző a protesztpártokra.)

Mi az MKKP ajánlata? Ha eltekintünk a viccelődéstől, ami még mindig fontos elemét képezi a párt kommunikációjának, akkor két másik elemet figyelhetünk meg. Az egyik az elkötelezettség a civil és a helyi közösségi munka mellett, amelynek ikonikus példái a különféle helyi „városfelújító” projektek. Ez a munkájuk nem csatornázódik a pártépítésbe: a Kutyapártnak – saját bevallásuk szerint – országosan 8000 „passzivistája” de csak 70 tagja van. A másik fontos elem a korrupcióellenes-oknyomozó munka.

Hogy ezekhez miért van szükség politikai pártra, jó kérdés. Politikai hatalomra pedig különösen nincs hozzájuk szükség.

Mégis, a Kutyapárt jelenleg kormányoz egy budapesti kerületben és polgármesteri helyért indul további kettőben. (A XII. kerületben nincs kizárva, hogy tényleg Kovács Gergely lesz a polgármester.)

Amikor a Partizán műsorában Gulyás Márton arról kérdezte Kovácsot, hogy mégis, polgármesterként hogyan gondolná el a lakhatás kérdését a kerületben, azért kibukott a válasz: szerinte ez nem politikai kérdés, és csak hagyni kellene a polgármesteri hivatal bürokratáit végezni a dolgukat, az sokat tenne a probléma megoldása felé. Azaz lényegét tekintve a magyar nem-szélsőjobboldali ellenzék legnagyobb anti-establishment politikai erejének pont az az ígérete, mint Horn Gyulának volt ‘94-ben. Tagadhatatlanul mindezt közösségibb formában kapjuk meg (bár össztársadalmi szinten azért a Horn-féle MSZP politikai integrációs szerepe némiképp jelentősebb volt, mint az MKKP-é), és természetesen nem vethető össze a két párt korruptsága. De mégis…

Jelenleg az ellenzék nem-szélsőjobbos részének legnagyobb növekedni tudó szereplője maga a megtestesült antipolitikai ajánlat.

„Politikától békén hagyott” önkormányzatok, „helyi közösségek” által megoldott problémák (az intézményes politikát ott is szívesen kikerülve, ahol amúgy pozícióban vannak: Ferencvárosban, hiába a kutyapárti alpolgármester, továbbra is civilek festik színesre a buszmegállókat), általános ellenérzések a politikai osztállyal szemben. Utóbbiak persze indokoltak – a kérdés az, mit cselekszünk az érzéseink alapján, és mit nem.

De tévedés volna arra jutni, hogy csak az MKKP antipolitikai. A mainstream ellenzék (tisztelet a kivételnek) szeret visszatérni legnagyobb közös osztójához, az antiorbánizmushoz, semmint hogy a magyar társadalomról politikai állításokat tegyen. Vona Gábor új pártja az önkormányzatok pártmentesítésével vetetné észre magát. A lista hosszan folytatható.

„Mert nem lehet úgy élni, hogy jól van, ami van”^[1]

Az antipolitika nem légüres térben lebegő gondolathalmaz, és nem is kizárólag az ellenzék állapota miatti jogos csalódottság okozza (bár az kétségtelenül ráerősített). Nem új jelenség, hiszen már a demokratikus ellenzéket is jellemezte. Kérdés tehát, mit lehet tenni ellene.

Először is, tudomásul kell vennünk, hogy a politikai konfliktusok mögött valós ellentétek állhatnak. Óva intenék persze mindenkit attól, hogy frusztrációit fia történelemtanárán vezesse le, de ez nem jelenti azt, hogy ezek mögött a viták mögött ne volnának valós érdekellentétek. Sőt, az antipolitika pont onnan ered, hogy sok ellenzéki szavazónak ugyan kényelmetlen a NER politikai valósága és annak társadalmi-gazdasági excesszusai, de a mögötte búvó társadalmi status quo sokszor nagyon is kényelmes. Tanulságos, hogy valakinek a rossz társadalmi légkör a legnagyobb problémája 2023. Magyarországán. És az is, ha valakinek Tiborcz István gyarapodása.

Másodszor, kapcsolódva, az antipolitikának nem azért jó a sajtója, mert az újságírók ilyenek, hanem azért, mert az legalábbis részben nekik szól.

Azért érdekesebb a sajtónak a karmelitás kordonbontás, mint a buszos sztrájk, mert előbbi róluk és nekik szól.

Ez azért fontos, mert meg kell törni az antipolitika fojtogató médiasúlyát ahhoz, hogy kezdeni tudjunk vele valamit.

Harmadszor, nem szabad elfelejteni, hogy politikai céljaink csak politikai eszközökkel érhetőek el. Magyarországon csak akkor érhető el változás bármilyen ügyben, ha felsorakoztatjuk mögötte a társadalmi többséget, vagy legalábbis a társadalom egy olyan tömegét, amelynek kormánnyal való szembefordulása valós veszélyt jelent a kormány mögötti társadalmi többségre. Ezért lényegtelen, hányan tüntetnek a tanárok béremelése mellett, amíg sejthető, hogy túlnyomó többségük elkötelezett ellenzéki szavazó. Nincs politikai változás politikai munka nélkül.

Ezen politikai eszközöket azonban nem csak politikai, hanem gazdasági és társadalmi változások előmozdítására kell használni. Ezért nem lehet elgondolni, hogy pusztán a politikai hatalom megszerzésével és jó kormányzással megszüntethető lenne a politikai munka igénye. Politikai eszközeinket Orbán Viktoron túlmutató kihívások megoldására kell használnunk – hiszen bánatunkra nem minden problémánkat okozza a pártpolitika. Sőt, többségüket nem az okozza. Társadalmi és gazdasági bajainkat pedig csak olyan politika orvosolhatja, amely felismeri a saját magában rejlő átalakító erőt.